Demény Péter / A forma erkölcse

Markó Béla Visszabontás című kötetéről

Költők koszorúja, Szerelmes szonettkoszorú – a „szonettmánia” mellett, melyet maga a költő nevezett így egy dedikációban, a szonettkoszorúhoz való vonzódás is érződik Markó Béla életművében. Külön kötetben mindkettő 2002-ben jelent meg a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában, ám az első keltezése 1987. május–szeptember, ezt a vonzódást tehát korainak is nevezhetjük. A tavaly napvilágot látott Tulajdonképpen minden (Bookart, Csíkszereda) és az idei Visszabontás (Jelenkor, Pécs) azonban nem szonettkoszorú, hanem szonettciklus.

A két építmény közötti különbség nyilvánvaló, mint ahogy keletkezésük különbsége is. A koszorú zártabb és véglegesebb, merevebb szabályai vannak: tizenöt szonett, azaz tizennégy plusz egy, ahol az utolsó sor a következő mű első sorává válik, s ezekből áll össze aztán a mesterszonett, mely a Költők koszorúja esetében az utolsó, míg a Szerelmes szonettkoszorúéban az első – valójában ez, a mesterszonett helye az egyetlen variációs lehetőség. A költőkről szóló koszorú tárgya a magyar irodalom nagyjainak lezárt életműve, a szerelmesé maga az érzelem, a szereplők „a” nő és „a” férfi, két meg nem nevezett entitás.
Ezzel szemben a tavalyi, illetve az idei ciklusban minden általános a konkrétumon keresztül mutatkozik meg, az élet pedig a maga természetes folyamatában, amelyben az ember keresi a véglegeset, de sejti, hogy meg nem találhatja soha. Balázs, Anna, kert, tücsök, tenger – ezek a kulcsszavak. Nem „a” nő tehát, hanem „Anna”, s ez a név, amellett, hogy mint minden név, embert, alakot teremt, valahogy a beszélőt, következésképpen a verseket is személyesebbé teszi. Így jelenhet meg a mindennapi élet – míg a Szerelmes szonettkoszorú nagyon „fent” indított („Csillag csillagra nem talál az éjben, / s férfi a nővel nem találkozik, / látják, hallják egymást, de bent a mélyben / egy sérthetetlen gyémánt lakozik”), addig az új kötet néhány verscíme: A Szent Márk téren Annával, Balázzsal; Szertartás Annával; Annával a verandán; Ketten a Fekete-tengeren; Annával, Balázzsal a Louvre-ban.
Egy védett mindennapi élet ez, teszem hozzá rögtön. Egy olyan élet, amelyik  a családba, a természetbe, a kultúrába és a nyaralásba menekül – egy olyan ember részéről, aki az utóbbi két évtizedet vezető politikusként töltötte, teljes mértékben érthető törekvés. Megőrizni magunkat – ez lehetne az utóbbi évek markói termésének jelmondata. Ebből a törekvésből származnak azok a „festménykommentárok” is, amelyeket Balázs Imre József „a kötet újdonságának” nevezett (Kétféle tér között. Élet és Irodalom, 2011. június 3.).
Az ilyen jellegű „világigyekezetnek” az a veszélye, hogy túlságosan éterivé, ezoterikussá, mások által meg nem közelíthetővé válik; Markó kötetét azonban nem fenyegeti ez a veszély. S hogy miért nem? Szerintem azért, amit már a Tulajdonképpen mindenről írt recenziómban próbáltam pedzegetni (Kételyt cirpelő szonettek. Új Magyar Szó, 2010. szeptember 10.): a folyamatos vívódás miatt. Már a kötetnyitó, Genezis című versben: „Szürkésfehéren fénylenek a fák, / tiszták, kemények, némák, mint a csontok” és: „kint fúj a szél, és világít a nap, / míg odabent most minden elsötétül.”
Ez a tisztességesen feltárt „odabent” hozza közel a legerősebben, amit a többi távolít. Mert kertünk, Louvre-nk, tücskünk talán van, talán nincsen; félelmeink és bizonytalanságaink biztosan vannak. Az a jó olvasó, aki a beszélővel tud tartani azon az úton, melyet az csak jelzett, megnyitott a számára, aki elgondolkodik azon, vajon tényleg így igaz-e: „Reggeltől estig sugárzó napot / s rigófüttyöt is gondolhat az Isten, / de éjszaka, ha elsötétül minden, / ő sem képzelhet mást, csak csillagot…” (Mennyei ars poetica), vajon tényleg „beszédhibás a kert” (Ketten a kertben)?
És természetesen az a jó vers, amelyik erős képekkel segít a továbbmenésben, de a Markó-versek többnyire a lendülettel is segítenek: nagyon sok az olyan mű, amely egyetlen mondat s éppen ott törik meg felejthetetlenül, ahol a forma zárna: „…ott fekszik a szikrázó porcelánon / ráncos héjunk, de mielőtt kihűlne, / még mindig mézzel kínálgat halálom” (Ahogy hajlítjuk); „…mert zöld penész vagy tengerhab sincs rajta, / s a látás és a látvány is hibátlan, / de Isten sincs egy hibátlan világban” (Vita a művészetről Annával, Balázzsal. Victor Vasarely: Vega csoport, szeriográfiák, Pécs); „…ismét elsimulnak // a hullámok, a víz megint ragyog, / és mindig éhes, mindig jóllakott / szájából most még tagjaim kihullnak” (Hajnali úszás).
Ez minden olyan vers problémája, mely évszázadok során csiszolódott formákban íródik: úgy tűnik, a forma önmagában „mindent visz”, éppen csak a megadott ritmushoz kell alkalmazkodni és rímeket kell találni, s az unalmas szonettpengetők így is tesznek: nevetségessé teszik a forma erkölcsét. Nem állítom, hogy ebben a kötetben nem érződik olykor a kényszer („Van néhány új rózsabokor megint / a jegyzetfüzetemben, egy-két szöcske, / tücsök, mind érdem s nagyság szerint / felleltározva, és mézédes körte” (Mindig ars poetica – az aláhúzott jelzőt ebben az esetben feltétlenül a ritmuskényszernek tudom be, hiszen három szótagú ugyan, de közhelyes), a versek többségében azonban egy hiteles tehetség szól az olvasóhoz. Ezeket a verseket nem a forma, hanem a költő írja – azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet amúgy sem lehet mondani, egy szonettkönyvről szólva pedig annál kevésbé.

(Jelenkor, Pécs, 2011)