Duba Gyula / Ha a szobor leszáll…

Kiszámíthatatlan a szobrok sorsa, mondhatnánk: kockázatos. Az örök életre születtek, de ritkán érik el. Mintha sorsuk kiszolgáltatottjai lennének, gyakran fordul ellenük az idő. S ezt is rapszodikusan, legtöbbször logikálatlanul, szeszélyesen teszi. Éppen azt akadályozza meg, ami feladatuk lenne, nevezetesen, hogy legyőzzék a mulandóságot és a maradandóságot. Az örökkévalóságot bizonyítsák, úgy is mondhatnánk, hogy legyőzzék az időt.

S éppen a múló idő hozza vereségüket. Van ebben valami sajátos drámaiság, olyan tragikum, ami a hiábavalóság emberi természetéből ered. Mintha a szobrok mozdulatlanságukban is állandóan cselekednének, tennének valamit, amiért viselniük kell a felelősséget. S mintha a saját létükért is felelnének. Mintha anyagiságukban anyagtalan lélek lakozna. Mit tehetnének hát, hiszen egyébként merevek, mozdulatlanok! A puszta lényük hívja ki a sorsot maguk ellen. Valami olyan tulajdonságuk lehet, amely a maradandóság jegyében az esendőséget is példázza. A drámaiság búvópatakszerűen rejtőzik bennük, s ha felszínre tör, vesztüket okozhatja. Merev tárgyak, lelketlen anyagból készülnek, mégis mintha élnének.
S a lélek, mely bennük lakik, hol kívánatos, hol nem. Ahogy Radnai Béla pompás Petőfi-szobrának szabadságot hirdető lendülete. A múlt század elején a pozsonyi sétány dísze, majd évtizedekig pajtában szunnyad, aztán a Ligetben kap félreeső helyet, ahol gyakran zaklatják, sérelmek érik, míg mára a biztonságosnak tűnő Medikus-kert sarkában áll, ahol ritkán törik le kardja markolatát. Végleg megmenekült volna az idő üldözése elől? Nem úgy, mint Fadrusz János monumentális alkotása az egykori Koronázó-dombon, Mária Terézia emlékművének szoborcsoportja! Ezerkilencszáztizennyolcban szervezetten rombolták le rendőri felügyelet mellett. Egykori fényképek őrzik emlékét, ám anyaga szőrén-szálán eltűnt. Az éledező történelemtudat megidézi néha. S a kaján idő fintora lehet, hogy felmerült a terv: mását újra kellene teremteni. A formájában hű modellt epoxidba öntenék, elszállítanák Carrarába, ahol olasz kőfaragó mesterek márványba faragnák. Visszakerülne a régi helyére, ahol most a térnek is nevet adva Štúr Lajos emlékműve áll, ő állítólag a Szabadság téren kapna helyet. S a hely ismét Koronázási emléktér lehetne. Mert Pozsonyban ma már csak emlékező ünnepélyként koronáznak királyokat. De a Sétányon is más költő, Hviezdoslav ülő bronzalakja képviseli a szellem erejét, a gondolat bölcs nyugalmát és méltóságát. Változatos tehát a szobrok sorsa.
Az óvárosi Fő téren Roland lovag – némely történészek Maximilliánnak vélik – szürke kőalakja évszázadok óta néz szembe a Városházával. Merészen dacol az idővel; keresztesek szellemét őrzi? A szlovák nemzet felkelés terén – egykor Vásártér, majd Masaryk, aztán Sztálin tér – a mozdíthatatlannak tűnő moszkvai „bátyuska” egy évtizedig sem állhatott meg, ledöntötték a kelet-európai történelem hisztérikusan kavargó szelei. Mintha az idő a mindenkori hatalommal kapcsolatban lévő szobrok nyugalmát borzolná inkább, míg a hitvilág rokonaival kegyelmesebb. A középkori kolerajárványra emlékeztető szentek csoportja időnként megújul a Hal téren, glóriájuk felfényesedik. A Blumentáli – a virágvölgyi – templomnál meg az egykori megyeházánál álló szent alakzatokat sem éri sérelem. Talán mert lelkiségük mintegy időtlennek tűnik fel. De az Opera előtt Ganümédész kútjának allegórikus alakjai és vízköpői sem állnak útjában senkinek. A Krim kávéház előtti parkban pedig úgy játszanak a csintalan bronzfiúk a kacsákkal, mint egykor régen, az ötvenes évek elején, amikor a kávéházban újsütetű magyar írótanoncok és szerkesztők írták kezdetleges elbeszéléseiket és riportjaikat.
Aztán a kilencvenes évek a szobrok életében is sajátos változásokat hoztak. Mintha furcsa „reformkor” kezdődött volna létükben. Új szoborformák születnek és indulnak a népszerűség útján. Könnyedebb tartalmúak, másféle eszmeiségűek. Mintegy szabadosabb ihletésűek. Az eszmei pátosz és emelkedettség helyett játékos lendületet, könnyedebb, már-már bohókás szemléletet hoztak. Mintha a szobrok új hivatása lenne, hogy a város történelmének komor formavilágába oldottabb voná-sokat, mindennapian derűsebb hangulatot vigyenek. Valamiféle gyakorlatias reform-elképzelés állhatott mögöttük. Olyasféle elgondolás, hogy az óváros forgalmas helyein, ahol a turistaforgalom hullámai legbővebben verdesnek, a belváros utcáinak szögletein, tehát Pozsony világvárosi törekvéseinek intenzív csomópontjain az ámuldozó és buzgón fényképező külföldiek csodálhassák és megbámulhassák szoborvilágunk modern metamorfózisát. A Fő téren megjelent az utcai padra támaszkodva Napóleon őrmestere, a kalapos francia sergeant bronzalakja, majd az Úri utca sarkán a csatornából kileső Kukkoló, államnyelven Čumil. S szinte azonnal követte őket a történelmi Mayer cukrászda előtt, a Nyerges utcában Schöner Náci bodrosan kedélyes és szívélyes ezüstalakja. Rövid időközökben egymás után jöttek, s alig vettük észre, egyszerre ott volt a Lőrinc utca végén a keskeny Városháza utcából kileső, objektívvel felszerelt, kalapos „paparazzo” munkájába feledkező szoboralakja is. A hírközlő eszközök jóelőre beszámoltak arról, hogy nemsokára elkészül a felejthetetlen Julo Satinský emlékműve is. Fel is avatták azóta, a Duna utca közepén áll, ahol egykor a színművész élte kalandos gyerekkorát és nem kevésbé izgalmas fiatalságát. Felemelt és kitárt karjait látva, mintha a világot figyelmeztetné és ölelné magához, jólesően emlékezünk rá, ahogy nemrégen még a város – és az állam – arcába mondta szatirikus igazságait!
Az új szoboralakzatok osztatlan sikert arattak. Népszerűségük mintha meghaladná a régi szobrokét! A múltról szólnak, ám annak derűsebb oldaláról, idegen formákat honosítanak meg emberséges tartalmakról. Láthatók és kézzelfoghatók rajtuk a rokonszenv  nyomai. A marcona francia harcos háta és bronznyaka számos gyerekpopsitól fényesedett ki, anyjuk ültette rá őket, míg a családfő fényképezte a jelenetet. Külföldi lányokat is látunk naponta, ahogy kacagva meglovagolják a türelmes őrmestert. De nemesen csillog a Kukkoló háta és bojtos sapkája is, az oxidálódott felszín alól előtör az aranyos fény, sok-sok japán lányka farmere csiszolta, míg rajta ülve fényképeszkedek, hogy a távolkeletre vigyék derék Čumilunk hírét. Minden idegenvezető megállítja csoportját a csatornából kikukucskáló szobornál, hogy hangos tetszésnyilvánítás és zajos kacaj kíséretében elmagyarázza a turistáknak a leselkedő fickó blazírtságának értelmét. Olyan világhírű szimbóluma már városunknak a Kukkoló, akár a négytornyú pozsonyi Vár. Látványa nemcsak a nyugodt és megfontolt németeket, hanem az előkelően hidegvérű angol gentlemaneket és amerikai bussinesmaneket is mosolyra deríti. A víg mediterrán látogatók, ola-szok és spanyolok, de a japánok is magukról megfeledkezve körbehahotázzák.
Gondolkodók állítják, hogy a fejlődés ténye kétségbe vonható s a világ nem halad. A formák változnak, ám a lényeg, a lét benső értelme és természete folyamatos. Könnyed gondolatmenetünkben ezt most ne döntsük el, foglalkozzunk inkább azzal, hogy a Kukkolóék megjelenése után városunk szoborteremtő képzelete egy ideig kimerülni látszott. Voltak tehát a klasszikusok és a modernek. A továbblépés lehetőségét idegen, globális szelek hozták. A közelmúltban történő kezdeményezések, az új alakzatok minden bizonnyal a válságszerű gazdasági meggondolások jegyében születtek. A Nyerges utcában feltűntek a táguló piacgazdálkodás kétségtelen jegyei. Mintegy a formateremtő intuíció és költői képzelet teremtette őket a személyes jelenlét mozdulatlanná dermedt varázsaként. Egykori művészi élőképek örököseként Schöner Náci kalaplengető alakjával szemben felbukkant a járda túloldalán az Arany Vesztaszűz! Klasszikus római vagy görög idők mélyéről származó tünemény, a nevét magam adtam. Antik szoborszerűség. Testéhez simuló, földig érő lepelben, tunikában?, nemes aranyként csillogó ruhája karcsúvá és sudárrá teszi, nincs benne semmi erotikus báj, teljesen eszményi szépség. Légies jelenség. Arca is arany, maga elé nyújtott keze is, nemes kéz és finom arcél, az ókorból ismert archaikus jelenség. Klasszikus szépsége élő! Arany piedesztálon áll, előtte nemes kidolgozású aranytál, látványa megállít, az istennő áldozatra vár. Adakozásra késztet. Szokatlan eredetisége gyönyörködtet és hálára buzdít, posztmodern kezdemény, városunk szoborparkjának új, gyakorlatias eleme. Maga elé néz, tekintetét nemes méltósággal lesüti, nem néz senkire, nem bűvöl és nem provokál, az aranytálra sem tekint, mintha nem tudna róla, nem hozzá tartozik, mi köze hozzá?! Istennői mozdulatlanságában az érdek nélküli szépség és az örök idő megtestesülése. Nem is anyag ő, bár minden bizonnyal hús-vér teremtés, mégis inkább spirituális csodalény. Tekintete nagyon távoli múltba néz vissza, amikor még maga is földi lény lehetett, mai esendő emberek közt inkább csoda, bár anyagi jellege és gyakorlatias vonásai tagadhatatlanok: a nemes aranytálban európai pénzérmék gyűlnek, centek és eurók, még bankjegy is akad köztük, valóban, a tiszta lény jelenléte a Nyerges utcában anyagi értelemmel bír…
Utcai szobraink haszonelvű polgáriasodását, bizonyos üzleti profanizálódását, hogy ne mondjam „vállalkozói jellegét” ő vezette be. Majd mint aki elvégezte dolgát, „a mór megtette kötelességét, a mór mehet” alapon eltűnt. Nemsokára azonban megjelent helyette a Kukkoló vetélytársa. Két méterre ül Čumiltól a járdán, ő nem a csatornából nőtt ki, sötét köveket imitáló várfok mögött kuporog, eredetijét utánozva maga elé néz, belebámul az utcai forgatagba. Mintha a járdából nőne ki. Sötét a ruhája, siltes sapkája is fekete, kormos alapozású arcán aranycsíkok villóznak, fénylő felületek tobzódnak, mint a Kukkoló pufók vonásain; sovány képű aranyozott legény! Egyébként haszontalan fickó, fegyelmet nem ismer. Nem képes megtestesíteni az Arany Vesztaszűz nemes, mozdulatlan időtlenségét. Izgő-mozgó figura, pofákat vág és fintorog a járókelőkre, gyakran már-már bohóckodik, illetlen grimaszokkal cáfolja szoborvoltát. Oktalanul hadonász, integet a lányok-nak, néha feláll és elgémberedett tagjait nyújtóztatja, látnivalón unja szoborlétét. Talán élő Čumil szeretne lenni a mókás fickó. Arca kedélyes vigyorra derül, ha pénzt vetnek a várfokra tett sapkájába, hálásan int, és ha hölgy az illető, csókot küld az adakozónak. Míg a Kukkoló filozofikus nyugalommal, blazírtan leselkedik, haszontalan alteregója a szoborszerűség ellen lázadozó, vásári fickóvá züllik. Látványosan képviseli a folyamatot, melynek során újabb szobraink a szabados életvitel és anyagias szemlélet vállalásával a célszerű üzleti érdekek és szakmai felelőtlenség ódiumát képviselnék.
Aztán jött az Acélember és tovább rombolta az illúziókat. Megjelenését a köztéri szobor fogalmának zuhanásszerű elsekélyesedése követte. Tetszetős, kemény legény, kötelességtudó is, betartja a szoborszakma szabályait. Míg „szoborol”, hű önmagához. De vannak hangulatai, amikor hibát hibára halmoz, s kiderül, hogy könnyelmű és felelőtlen. Hajlamos elfelejteni, hogy ő – egy szobor! Hogy szemrevaló, hamuszürke Acélember! Nevét ő is tőlem kapta, cipője orrától a hajáig és a feje búbjáig sötéten acélszürke, pompás testalkatú, jóképű fiatal férfi. Kezében zárt esernyő, térde alatt összefogott rövidnadrágja pompás ruhadarab, némileg régimódi zakója és mellénye kifogástalan, elegáns divatfi a huszadik század elejéről. Szoborabb egy szecessziós szobornál! Ám hamar kiderül, hogy némi dévajságra is hajlamos. Vidéki lánykák, gimnazisták veszik körül, klassz pasi, bámulják, mozdu-latlan, igazi szobor, ám a selma dermedtnek  látszó fickó karjai váratlanul átrendeződnek és esernyője villámgyorsan a lánykák egyikére mutat, s azok rémülten felsikoltanak. Némelyikük ájuldozik, visongva szétrebbennek. Izgalom és döbbenet, aztán felszabadult kamaszkacaj, s a széltoló már újra szoborol, arcizma sem rándul, szeme sem rebben, akkor sem, amikor a lánykák szürke acéltányérjába dobálják centjeiket. Már ismét Acélember, de mindenki számára nyilvánvaló, hogy hivatása játék a formákkal, a múlt célszerű, anyagias imitálása. A hecc kedvéért bármikor hajlamos kigúnyolni az időtlenség merev fenségét. Már ismét szoborabb, mint azelőtt, talán meg sem mozdult, hátha csak illúzió volt, sajnálják is szakmájáért: nem könnyű szobornak lenni ilyen kánikulában!
Megkezdődik a szoborlét romlásának, anyagiasulásának, mondhatnánk „emberesedésének” folyamata. Globális, posztmodern korunkban a szoborerkölcs is veszélybe kerülhet. Történelmi hitelét, nemes pátoszát piaci haszonelvűség válthatja fel. A metamorfózis tanulságokat is rejt. A közösségi formák és köztéri emlékművek értékvilága inog, mint nagy földrengések idején a felhőkarcolók. Hasznuk titkai repedeznek. Egykor s a történelem során pátoszuk és mozdulatlanságuk az örökérvényűséget testesítette meg. Mely mégis megrendül és nyoma vész, amikor elmozdítják, ledöntik vagy lerombolják őket. Legújabb „szobraink” azonban már önmagukat rombolják le. Mit gondoljunk, amikor az Acélember váratlanul meggondolja magát és leszáll piedesztáljáról, hogy kinyújtóztassa magát?
Míg a város szobrai a történelem időtlenségébe merevedve álltak talapzatukon, egyedül Rolandról – Maximilliánról? – járta olyan szóbeszéd, különösen a volt pozsonyi szolgálók és dajkák rebesgették, hogy szilveszter napján éjfélkor hát-rafordul és maga mögé néz, talán az elmúlt esztendőt kémleli és búcsúzik tőle! S ilyenkor a lányok kióvakodtak a Fő térre és a Zöldfa utca sarkáról várták, a Je-zsuiták temploma melletti sikátorból lesték borzongva a zömök vitézt, hogy megpillantsák nevezetes mozdulatát, mert aki meglátja, férjhez megy még abban az évben. Semmilyen dokumentum nem bizonyítja azonban, írott nyoma nem maradt, hogy valaki látta volna a fejét forgató Roland lovagot. A Kukkoló is mozdulatlan, bármit lát is, szeme se rebben. Schöner Náci cilindere mozdulatlanul áll a levegőben, jóságos tekintete, bodor mosolya fehér ércbe merevedett. A francia őrmester tűnődő komorsággal figyeli a tér forgatagát, időtlenül, mintha halálosan unná az örökkévaló szolgálatot. De még az Arany Vesztaszűz is betartotta a jóravaló szobrok fegyelmét, a mozdulatlanság súlyos nyugalmát. Mint mondtam volt, a Kukkoló konkurense, az aranyozott képű izgága fiatalember szegte meg a törvényt, s azóta is azt teszi egyre szemtelenebbül. A lányoknak integet, grimaszokat vág és bohóckodik, néha turistákat igazít el, amikor nem tudnak tájékozódni a forgalmas utcák kereszteződésén. Egyszóval hányavetien, tiszteletlenül és egyre gyakorlatiasabban viselkedik, sőt a centeket boldog mosollyal megköszöni. Mintha a becsületes szobor paródiája lenne, meggyalázza annak pátoszát és sutba vágja nemes időtlenségét!
Aztán az Acélember azt is tönkretette, ami a szoborlét komolyságának a romjaiból még megmaradt. Az egykori Marxista–Leninista Könyvtár előtt tanyázott akkor, ahol ma az Istrobanka fiókintézete székel. Arra jártamban döbbenetes látvány fogad. A szobor fejét lehajtva, cigerettázva ül talapzatán, mélán maga elé néz, mintha a mai szoborlét kibírhatatlan hiábavalóságán töprengene! Vagy munkaszünetet tartana, tudván, hogy alkalmazotti minőségben a szakszervezet védelme alatt áll, a Köztéri Szobrok Független Szakszervezete biztosítja számára a pihenést. De talán sztrájkol, szürke dobozában nem láttam centeket! Oldalról figyeltem, később papírba csomagolt ennivalót vett elő, és búsan falatozott. A legszoborabb szobor volt mind közül, s íme!… le sem kell dönteni, magától leszáll…! Esettnek tűnt fel, mint amikor a sikeres dolgozónak váratlanul és azonnali hatállyal felmondanak. Láttam őt még egy virágárus lánynak tenni a szépet, egy sátornál sörözni… döbbenetes látvány egy gondtalanul söröző szobor! Minden komolyságát, méltóságát elveszítette…
Még az is eszembe jutott, hogy talán iparűzési engedélye van, és adót fizet!