Kulcsár Ferenc / Látogatók

…nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám, 
ha nem vagyok szabad.”
                            József Attila

                                                                        A besurrant Angyalt toporzékolva kiűzöd a nyitott ablakon,
süppedjen el a szikrákat köszörülő havon:
viaskodjon pallosa s a jégállkapcsú tél – tiéd legyen az éj.

S az áldott csöndet zörögve kulcsra zárod,
csörömpölsz, mint a lét Isten  tudatában.
Zakatolnak az évszakok. Valahol nyár van.

Kéziratokat zörgetsz, zizegő, száraz lapokat, tegnapokat, holnapokat:
tél ropog, ősz susog, fáradt vagy,
ó, fáradt vagy, rángatod csupasz szívedre bánatod,
rángatod szívedre rongyaid! Halottaid és gondjaid
sokasulnak, magasulnak, makacsul újulnak…

Szemhéjad ólomsúlyai mélybe húznak, ráhajolsz íróasztalodra,
mintha a tenger is aludna, sötétje sokasodna,
hortyog a föld gyomra, alszik a súlyos ég, durmol a jég s a vasnehéz levegő,
szobád lomhán lebegő léghajó… Aludni lenne… Aludni jó…

…És szállnak a nap-seregélyek, a denevér fialta surrogó éjek,
bezúdulnak házad homlokán, mint világ végi óceán.
Ezek a tegnapok? Nézed. Ez a te mézed! Ez itt az alvadt véred.
Ez a kamasz kínod… Papír után kapkodsz, írod…
Vésed kőbe, ég falára, rajzolod a hóba:
ó, mostohám, te édes Európa,
hány ezer év óta emlékezem az arcodra,
bilincseidre, harcodra: glóbuszomon nagyvárosoktól vagy véres,
átvilágított földgömbömön nagyvárosoktól vagy fényes.
Vén cigányé, száraz boszorkáé vizekkel körülfalt tested:
önkívületben egyszer kezünk elereszted: elnyel az Óceán,
az Űr bélpoklos cetje – világ célja, célpontja, mohón-szeretettje!
Európa, kicsi ország! Szennyezett folyókkal szétszabdalt orcád
gyötörten csillog a neonfény-éjben, vén homlokod lázas verítékben,
bomba vájta tölcsér két sötét szemed – könnytelenül, kiszáradva mered
a fegyverkező világmindenségbe, a síró holdra, a közömbös égre.
Csupa-seb föld, csupa-bűn éden, gyászszalag-erdő maroknyi kontinense,
a történelem befáslizott, vérző páciense, Európa, arany-tűz,
világ-éjben szálló szentjánosbogár, üszök-tigris, hamu-jaguár,
fölötted s körötted kékség, fekete szívedben kétség örvénylik szakadatlan…
Európa, hazám, halhatatlan, megölhetetlen Seb glóbuszunk tengerében,
forgok veled roppant álommélyben, kísértet járta puszta palotában,
s roncs ajtóin, zúzott ablakain besurrannak hozzám a holtak,
átoson a tegnap és a holnap, átsuhan rajtuk a jelen,
s én, akár a cédrus, emlékezem mindenről, mindenre,
az alvás poklában a Rendre…

…S jönnek az ég angyalai, a mosolygó Isten kétnemű vadjai,
kacarászva bezúzzák a háztetőt, robajlanak fentről a szobámba,
s szavaimat meg sem várva ledöntik könyvespolcaim,
nem figyelve nyilalló jajaim, letépik a falról a tapétát,
s mert szemük csak szürke betont lát, dühbe gurulnak, mint lehet ez:
hol van a rebellis, rejtett világ-rekesz?

…Távoznak az angyalok, ó, mintha sírnék. Mintha szabatos verset írnék
hozzád, szép szabadság. Kiáltozom neved az éjben, sírdogálom csend tüzében,
fák kérgei mögött, fák férgei között, az idegroncs-éden fái közt kereslek –
mert szeretlek. Mert nélküled az önkívület oszlopai állnak elém,
belém ütődnek, mint a fény kései a szembe –
a levegő temetetlen holtjai között te úszol velem szembe.
Oh, szabadság, hadd nézek szemedbe! Oly sokáig vártam rád epedve,
annyi éjen által, mint kisértet, bolygott lelkem a világban érted.
Szép nevű, szép arcú szabadság, álmom szolgálói elédbe hozzák
a legszebb rózsákat, szegfűt, violákat – ó, gyakran kedvem támad isteníteni téged!
Hívőként követem szentséges lépted. Hű kutyaként egyre veled tartok.
Ne fordítsd el többé tőlem arcod…
 
…S az ablakon át svábbogarak ömlenek be bűzzel,
szentjánosbogarak szállnak világ végi tűzzel, zizegnek vérszívó szúnyogok,
halálfejes lepkék, riadt szemű, rühes rovarok…
– Értsétek meg… – kiáltozom, kiáltozom: – Nem akarok…
S mögöttük belép sugárzón a Dáma, írásaimat szétdobálja,
kiforgatja fiókjaim, falhoz csapja gyermekeim, szobámban kő kövön nem marad.
Istenségként járul elém, mellbimbója a nap, a hold,
két szeme izzó máglyafolt, vétkeim lobognak lángjain.
És térdre rogyok, tenger vétkem lidércláng a két szemében:
megcsalatásom elhallgattam, törvények nem gyúltak szavamban,
s ártottam ezzel fájdalmasan sokat… És megfordul és elsétál a Dáma,
házamat ledönti őrült kacagása, s a romok alól hallom énekét,
dalolja, dalolja társaim nevét, akikhez indul leszámolásra…

…Jönnek, jönnek, jönnek, az élet-özönnek nincsen vége,
évezredek költői belépnek, elfonnyadnak csillagok, kiszáradnak éjek,
a gyászkoszorút és a babért vadul ledobálják,
mint összegyűrt papírt, a sarokba hányják, medvebőr bundájuk,
nagykabátjuk levetik, az etikettet, mint a férget, megvetik,
kitépik a nyakkendőt a nyakukból, évszázadok bűneit agyukból,
s az ablakon át a farkaséjbe vetik. Bőrükre izzadt, rongyos ingüket lefejtik,
szakadt bakancsukat piramisba rakják, hajuk kihulljon, szemük kifolyjon, hagyják,
sisteregve foszlik csontjukról a hús. S elém ekként állnak: didergő dalnok-csontvázak.
És lánggá lobban szűk szobám – űr a teremtés hajnalán,
űr a világvég éjjelén, zúdul a tűz, ömlik felém,
köntösömet, égő papírt, levetem, bűneim a zubogó lángok közé vetem,
a szép csontvázak véremtől véresek, csontváz leszek, velük megyek,
az éneklők hadával a lángon átkelek…

Nyár van, megint nyár van, virágzó nyárfák havában lépkedek,
ó, áldozatok, egyetlenek, mentek a szakadó nyárfa-virágzásban,
lépkedtek a gyökérben, a törzsben és az ágban,
sürögtök a sűrű levélerezetben… Ó, megnevezhetetlen társak,
kimondhatatlan titkok zászlócskái, vonultak a nyárban lobogva…

… S az ezredévek katonái jönnek, áldozatai vérözönnek,
kitépett szívű, szerelmes suhancok, szárazon zörgő ifjú roncsok,
lándzsa ledöfte, könnyező, vért üvöltő apák, csonttá fagyott, jéggé dermedt bakák,
fej nélküli szent lovagok, lerombolt végtagú halhatatlanok.
Kitessékelték őket ölni, kínjukban emberhúst falni,
cipelték őket tündökölni, hősiesen szörnyet halni…
Kőművesek, szíjjártók, ácsok, földművesek, bodnárok, bognárok,
jobbágyok, zsellérek, kocsisok, kovácsok, sorolni sok – ó, sorolni sokk –,
miféle s -fajta holtak omolnak, kiszemeltjei a sorsnak.
A szembogárba döfött kés, a békés felnégyelés, a rablánc, a „nyaklánc”
befűzve csörgőn a százezer évbe, rozsdája, szégyene bepréselve a vérbe.
Jönnek az árva nem-katona katonák, s nem-katona katonaként elvesztik a hazát,
értelmük a lét volt, rajtuk a lét vérfolt, didergő semmi,
gyilkolásra s meghalásra kellett megteremni…
…Jönnek az anyák, a mindenség sugaraiban süvítők,
a porban, a sárban nyüszítők, a semmiben visítók, térdre eső, tébolyult anyák,
négy égtáj felől vinnyogva, sebzett nőstényállatként omolnak,
ó, tengerekkel zokogók, égiháborúban robogók, öröklét-gyászú sötétek,
őszibarack-arcúak, pithecantropus-vének,
szilfa-szívósak, tölgyfalomb-hajúak, szomorúfűz-szépek, nyárfa-derekúak,
jönnek, özönölnek, megölt fiaik zászlóival zúdulnak szobámba,
legyilkolt férjük címerével besurrannak e cédrusfa-magányba,
szíven döfött apjuk halálhörgésével törnek be visítva e világ-árvaságba,
mellkasom őrjöngve bezúzzák, 
vallatnak örvénylőn, vijjogva, miért, miért, ki emelte jogra
a háborodottakat… Ó, hagyjatok, jaj, engedjetek,
sebeitekkel szívemben felétek megyek.

…Nyár van, megint nyár van.
Zivatar végi, lucskos papírhajók bukdácsolnak a habzó árban,
a győzelemittas gyermek sírva fakad: elázott, szennyes rongy lett a „had”,
s tegezni kezdi hirtelen, kit tegnap még magázott,
nyár van, minden ázott, csurog a vér a cseresznyeszemről,
csöpög alá, csöpp, csöpp, az ereszről, Isten könnye csöpög az ereszről.
Nyár van. Kár van. Minden könnyben ázik. Az Úr és az Űr kényszere játszik.

…A föld gyomra, a tenger berreg s az ég, rian, rian, reped a jég,
aludni… lenne jó… Kit is vártál ma este, ó, aludni… nem… aludni kell…
ha poroszlód jönne el… Fölriadok a csöngetésre. Ki lehet?
A néma könyvek bordáin betűtengerek, az alvó képekről nem jön felelet,
szememből az álom tébolyát dörgölöm, felöltöm füstszagú köntösöm,
s az ajtót kinyitva látom, ő az, nem csalt az álmom.

És leülünk, és beszélgetünk. Cigarettafüst marja véresre szemünk.
Arcom gyűrött térképére néz, homlokom tépett rongyaira,
szemem apadó ereire – évezredeire. Földrengés-mosolyom mosolyra fakasztja,
földrengés-mosolyát ő is „kiakasztja”: csúfság is él, szégyen is hál velünk,
a bomlott Hölggyel bizony összemelegedünk – történünk biz, megtörténünk  itt mi,
mit mi, hisz ti – hiszti! – szintén a Hölggyel háltok,
a történelem sóvár Asszonyának verítékezve gyereket csináltok!
Itt ülünk ketten, harmadik emelet,
kettőszázkilencven, Smetana liget,
a rideg, szürke betonok közt odakint a kiűzött Angyal véres szárnnyal kering,
a jeges éjben vonatok szabad, boldog sípja,
a szomszédban a szomszéd világfájdalmát vonítja,
kamionok zúgnak a város légcsövén át, s a másik szomszéd lázasan keresi
         a vénát.
Ó, öreg este lévén, kik elbóbiskoltak a tévén, felriadva aludni iszkolnak,
a holnaptól hajtva-űzve, a jövőbe, mint írógépbe papír, szorosan befűzve,
ki tudja, mit írnak egy őrült napon rájuk, s milyen becses az irhájuk.
Este van, este van: ki-ki nyúgalomba! Mosolya függönyét társam félrevonja:
szomorúfűzágak, pálmák, cipruslombok – vénséges-vén gondok –
árnyai hullnak a könyvekre, véremben a piros ünnepekre,
a kifogyhatatlan könnyekre mélyemben, mai éjemben…

…Asztalomon álmát a kék glóbusz útlevélként szétszakítja hirtelen,
s határ-talanul pörög: „Ez francia, ez hindu, ez etióp, ez görög,
orosz, magyar, skót, kínai, katalán… Ez ér, ez patak, ez folyó, ez óceán,
ez vízesés, s ez itt razzia éppen – ilyen tengermély-kékben –,
kontinensek morajlanak, fénylenek, a bánat földrengései,
a szomorúság csillogó kései, a magány Mont Blanc-csúcsai,
a gyönyörűség csecsei, az éhezés kiömlő lávái,
a falánkság betörő lárvái: itt vannak körben az apokalipszis lármái…

Ellenkezem – a kékre vert glóbuszt asztal alá teszem,
ellenkezem az istenséggel, kényszerzubbonyát rám varrta ma éjjel,
erőszakkal rám kényszerítette, megkötözött testemet a pusztába kitette,
énekeljek, mint a sakál dögmadarak sivatag-asztalainál…
Ellenkezem, eszméletem mást akar, e pont itt, nézd
a glóbuszon mit takar: ez itten a lélegző anyaföld,
kisleányod éppen napsugarat ölt, iskolába betűt vetni megy:
nyíló rózsákat lépeget, igaz ibolya két szeme, szabadság a lehelete…

Éjfél után elmegy a barátod. Az ablakon át látod
az elégett benzin gázmaradékát, s a neonfényes járdán megpillantsz egy békát,
komótosan ugrál, tekinget, mintha lesne minket. Föl-fölvartyog,
ki tudja, mit keres. Meg-megáll, sunyít… Varangyos lehet.

…Magamra maradtam hirtelen, Istenem,
virrasztok a glóbusszal ma éjjel! Didergőn nézek a szobámban széjjel,
nagyobb e szűk odú, tágabb, mint a föld,
elfér e kuckóban mind, aki öldökölt, mind, aki gyászolt, mind, aki ölelt,
mind, aki társra, mind, ki otthonra lelt,
mind, akit védett a vérző történelem, mind, akit csonttá rontottál, Istenem,
ezer évek boldog s tébolyult holtjai, rókái, csókái, habzó ordasai,
láncról oldott, ránk szabadult ebek… ó, szívem riadtan megremeg,
megpörgetem a kékre vert glóbuszt, lázasan mormolok hókuszpókuszt,
és remegni kezd fáradt kezem, és szédülni kezd fáradt fejem,
és betántorgok a hálószobába, Európából forró Afrikába,
az óceánok izzadt ingét levetem, Ázsia-pizsamám kábultan felveszem,
alvó földrészt, betakarom kisfiam, kisleányom, kéklő tenger, álmodik boldogan,
lázas Amerikaként bújok ágyba, félálomban átúszom Ausztráliába,
s az álom folyója tovavisz, felébreszt majd reggel az Antarktisz:
jeges testtel, zúzmarás hajjal, éberen éj a hajnal!

(1983–2011)

* A Látogatók, ez az „egzisztencialista poéma” vagy ha úgy tetszik „szabadságóda” – Pilinszky János-sal szólva – azt fogalmazza meg, hogy nem latinórán vagyunk, hanem a lét drámájában, egyfajta présben, ahol időről időre véres háborúkba cipelik az ember fiát, vagy felfeszítik a szégyen fájára, vagy az eszmék nevében máglyára küldik, börtönbe zárják, száműzik, munkatáborba hurcolják; ahol mindennapiak a fajüldözések, nemzeteket és nemzetrészeket taszítanak szolgaságba, magányba, országokat, történelmi-kulturális közösségeket darabolnak szét, akár a rühes kutyát; ahol az embereket varangyos békák, besúgók, informátorok, élesre töltött fegyverek követik a pokolba, fenyegetve, regulázva, megfélemlítve és megzsarolva őket a mindenkori talpnyalók, udvaroncok, prozeliták által; ahol a törvé-nyek az ember ellen születnek, s nem a védelmében, s az állam az ember ellensége, nem pedig az istápolója.
A vers 1983-ban született, Kelet-Európában, a hidegháború frizsiderében, a husáki Csehszlovákiában, melynek „varangyos békái” éveken át megakadályozták a megjelenését. Nemrégiben átdolgoztam a poémát: új, mélyen és szélesen, az eredetinél fegyelmezettebben áradó és hömpölygő formát kapott, megtisztított és fölerősített szöveggel. A Látogatók egyben azt is mutatja, hogy a mi nemzedékünk az elnyomás éveiben, a „kettős ütés”, a „Szodomából Gomorrába” menekülés idején sem lett meg-alkuvóvá, „nem épült be sikeres konformistaként a kivételezettek társaságába”, hanem arra törekedett, hogy érvényeset alkosson, méghozzá máig hatóan, hiszen mi, szlovákiai magyar nemzetrész, ma is gyakran eszközök vagyunk, túszok, a törvények néhánya ma is ellenünk és nem a védelmünkre születik, korlátozva, akadályozva bennünket lelki teljességünkben, szabadságunkban. – K. F.