Tőzsér Árpád / Között. Kő. Tanknyomok

Nemes Nagy Ágnes – húsz év múltán

Húsz éve halott Nemes Nagy Ágnes, a magyar költészet egyik legnagyobbika, s most, 2011-ben, nemrégen, egy kaposvári középiskolai diák így kiáltott föl az érettségin: Úristen, ki az a Nemes Nagy Ágnes?! S mi csak a bonmot-val vigasztalódhatunk: A költőt halála után húsz évre elfelejtik, de ha feltámad, örök életű lesz.
Reménykedjünk Nemes Nagy Ágnes feltámadásában!

Számomra soha, egy pillatig sem volt halott. Legalább annyira nem, mint mestere, Rilke.
Nem tudom, mikor és hol olvastam először a Kettős világban című versét, hisz az első kötete, amely eljutott hozzám, csak az 1957-ben megjelent Száraz villám volt, a Kettős világban című kötet pedig 1946-os keletű. Mindenesetre mikor 1957-ben az „Anyánk képén a világ a ráma” verssoromat papírra vetettem, már az ő Kettős világbanjának a záró sora muzsikált bennem: „A nyíri tájat a csilagokba lépem.” Mikor pedig Turczel Lajos 1963-ban az első önálló verskötetemet méltatta, verseim neki is Nemes Nagy Ágnest juttatták eszébe, így: „Nemes Nagy Ágnes szava és kötetcíme (Szárazvillám) jut eszembe. A Tőzsér-vers legtöbbször ilyen szárazvillámként, a fegyelem és szenvedély harcából született, lényeggé sűrített közlésként jön létre.”
Tudom, szerénytelenség a nagy költő halálának évfordulóján és verseinek kapcsán saját magamról elmélkedni, de a „saját” Nemes Nagy Ágnesem portréját akarom itt néhány vonással felvázolni, s az csak személyes élményeimen keresztül lehetséges.
Folytatom hát.
A Szárazvillámot a megjelenése után valamiféle rejtett kincsemnek éreztem. Az akkori mainstream számomra Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc volt. Róluk vitatkoztunk a Szlovák Írószövetség híres-hírhedt „magyar szekciójának” gyűlésein (legtöbbször a feltétlen Juhász-hívő Cselényivel, de például Bábi Tiborral is), ha pedig egyedül voltam, féltékeny kutyaként „jártam rá” elkapart szellemi táplálékomra: a Szárazvillám verseire (és Szabó Lőrincre persze, de róla majd máskor). 
„Én szeretem az anyagot, / s gyakran gondolok csontjaimra” – kezdődik a kötet Alkony című verse. Ma Nemes Nagyot úgy általában a rilkei objektív-tárgyias líra magyar megteremtőjének tartják (Kulcsár Szabó „tárgyias hermetizmusról” ír vele kapcsolaban), engem 1957-ben és később nem a költő tárgyiassága nyűgözött le elsősorban, hanem az a szemlélete, amely az emberi testet az objektív-anyagi világ struktúrájában tudta működtetni.
Egy hosszabb idézet a Szárazvillám kötet Tristán és Izolda című párbeszédes opusából, hogy pontosíthassam a mondandómat: „Lent fáklya ég. Ködös az este. / Tojáshéj-élet! Merre, honnan / mozdul a roppant-ujju kéz, / melynek nyomán végleg beroppan?” A Tristán és Izolda-mítoszt maga az univerzum játssza el a műben, de közben az anyagi világ olyan mértékben antropomorfizálódik, hogy az már szinte dezant-ropomorfizálódás, nem tudjuk, hol kezdődik az emberi test s hol végződik a világ-egyetem, csak az anyag, az univerzum roppant, whiteheadi működését érezzük. Illyésben, Nagy Lászlóban a legmonumentálisabb kép is emberszabású volt, Nemes Nagyban a legköznapibb emberi testrész működése is sziklagyötrelmű, univerzumérvényű.
S nem állhatom meg, hogy a Balatonból – a Szárazvillám további darabjából – is ne idézzek két strófát, azokat, amelyek, verseszméletem legmélyebb rétege elemeként máig élnek és hatnak bennem: „A kisebb tó, a fok mögött. / A nagy víz hajdan erre járt. / Levendula-mezők között / látni a geológiát. / Hegyet gyűr, szét-szakít, / humuszt morzsol hamuból, / s iszonyatos lábujjai / kiállnak a saruból.” Nemes Nagy verseiben a tudományok is megéledtek, hatóerő-mivoltukban láttatódtak. A geológia iszonyatos lábujjait, saruját csak úgy tudjuk elképzelni, hogy a Nemes Nagy-verset alakító erő, világlény egyszerre lakja be, tölti ki az eget és a földet, a „kettős világot”.
Csoda-e, hogy 1966-ban, 1967-ben, a Kettős űrben című kötetem „nihilista” verseit írva is Nemes Nagy Ágnes foglalkoztatott: mikor a címet adtam a kötetemnek, az ő Kettős világbanja járt a fejemben. Korábban az ő példájára én is a mindenséget, az eget is, s a földet is igyekeztem belakni, de 1967-ben már égben is, földön is csak űrt találtam. Bábi Tibor, aki egyébként a kötetemre a „nihilista” jelzőt ráragasztotta, nem is késett (szóban) leleplezni: Összeilletek az ihletőddel, a pap-lánnyal, mondta, de te még nála is nihilistább vagy.
Nem sokkal ezután személyesen is megismerhettem Nemes Nagy Ágnest. Ha jól emlékszem, 1968-ban, egy nemzetközi költőtalálkozón, Budapesten történt a dolog. Este, a bárpultnál egymás mellé ültetett bennünket a véletlen. Én fiatal voltam és harcias (nálunk, Csehszlovákiában akkor a liberális szabadszájúság dívott), Nemes Nagy megértő, de óvatos volt. Egyre csitított, hogy itt a falnak is füle van, én meg élveztem a külföldi polgár (vélt) immunitását: mit nekem a fal füle! A sötét háttérben valahol egy részeg szlovák költő (Vladimír Reisel) sivította, hogy „Dub-ček, Dubček”, a magyar költőnő meg rosszallón odafordult, s máig hallom, ahogy mondja: Majd kiáltasz te még Kádárt is, öregem!
A jugoszláviai Hídról és Új Symposionról beszélgettünk, arról, hogy őt – Nemes Nagyot – már csak ott becsülik meg igazán. Bányai Jánosnak a róla szóló Híd-beli kritikái viszont nem tetszettek neki, a fele mindegyiknek belemagyarázás, mondta. Beszéltem neki a nálunk éppen jelentkező, induló új nemzedékről, Tóth Lászlóról, Varga Imréről, Kulcsár Ferencről, elmondtam róluk, hogy szinte mást sem olvasnak, csak az Új Symposion költőit, s hogy Egyszemű éjszaka címmel antológiát tervezek összeállítani a kísérleteikből. Felcsillant a szeme: Gyönyörű, mondta. A címre mondta, hogy gyönyörű, de aztán kiderült, úgy értette: Egyszerű éjszaka. Az Egyszemű éjszaka műveltségfitogtató, mondta.
A második – és utolsó – találkozásunkra egy évvel később került sor. A szlovák Vojtech Kondrót – Koncsol Laci sugalmazására és segítségével – szlovákra fordított néhány Nemes Nagy-verset, s a kész szlovák szövegeket 1969 nyarán, Koncsollal, elvitték Budapestre, bemutatni a költőnek. Én is éppen Budapesten tartózkodtam, hozzájuk csapódtam. Lengyel Balázs, a férj fuvarozott el bennünket (Trabantjával) a Királyhágó utcai lakásukra, ahol a költőnő nyalkán, platinaszőkén fogadott bennünket, s valami likőrfélével kínált. Sajnos, semmi más érdemlegesre nem emlékszem a találkozásból: a költőnő Kondróttal és Koncsollal egy hatalmas íróasztalnál a fordításokat tanulmányozgatta, s Koncsol később megmutatta neki az 1967-es Napforduló című kötetből származó Gejzír frissen készült elemzését is. Mi, Balázzsal odább, hatalmas fotelokban ültünk, én az egy órával korábban Weöres Sándortól kapott furu-lyámmal büszkélkedtem neki. (Weöreséktől mentünk Nemes Nagyékhoz.) A költő viszont, mikor elbúcsúztunk, nem felejtette el megkérdezni tőlem, hogy megjelent-e már a fiataljaink antológiája, s nem gondoltam-e meg a címet.
Aztán, a Napforduló után, jöttek az emlékezetes, nagy válogatások és gyűjtemények: A lovak és az angyalok (1969), a Között (1981) és A Föld emlékei (1986), amelyek, sajátos módon új kötetekként is fungáltak, hisz a költő kicsit mindig átrendezte és új versekkel bővítette őket.
Engem különösen a Között című nagy kompozíció ihletett meg, s indított megint a költővel való együttgondolkodásra.
A vers először  A lovak és az angyalok című válogatásban jelent meg (a könyv akkor volt friss, amikor Nemes Nagyéknál jártunk, már ott láttam a költő asztalán, de megszerezni csak később tudtam), felfigyeltem a mű korszakos és kor-szakfordító jelentőségére: az egyetlen hatalmas elliptikus mondatként is felfogható – mert állítmány nélküli – negyvennyolc soros kompozíció, mintegy az egykori Kettős világban kettős otthonosságára visszautalva, az otthontalanságot, az ég és föld közötti létezés hiányát hozza tudomásunkra:

  „Éghajlatok. Feltételek.
  Között. Kő. Tanknyomok.
  Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
  két sorba írva, tóban, égen,
  két sötét tábla jelrendszerei,
  csillagok ékezetei –

  Az ég s az ég között.”
A felsorolt rengeteg tétlen, mintegy egymásra dobált alany és tárgy immár „két sötét tábla jelrendszerei”, az ég is, föld is elsötétedett, nem töltik jelentéssel a „fekete nád sávját”, a „között” tárgyait, a létet
Akkor sem tudtam, ma sem tudom elvonatkoztatni a komor művet a kortól sem.
1969-ben vagyunk, egy évvel Csehszlovákia szovjet lerohanása után, s az ég és föld között: kő és tanknyomok. S mikor a Közöttet olvastam, eszembe jutott a költő egy évvel azelőtti, a Dubček nevét rikoltozó Reiselnek címzett megjegyzése is: Majd kiáltasz te még Kádárt is, öregem!
A Nemes Nagy-versekből teljességgel hiányzanak az ideológiai utalások, a politikum, a „Között. Kő. Tanknyomok” sor sem az. Az én értelmezésem szerint arra utal, hogy tájainkon – de talán a létben magában – a (föld nélküli) „ég és ég” anomáliája, valamiféle kozmológiai hatalom lehetetleníti el az állítmányt, ha úgy tet-szik: az embert. S a mindenkori „politika” is csak ennek a kozmológiai erőnek a ré-sze. A „kő” és a „tank” az eredetüket és következményeiket tekintve azonos entitások, közöttük az egyén tehetetlenségre, az örök „között” állapotára, a dolgok puszta tudomásulvételére van ítélve.
Én ebben az időben a Közép-Európa-eszme megszállottja voltam, ahová néztem, mindenhol Közép-Európa metaforáját, s a benne megmutatkozó lét nélküli tudat abszurdumát észleltem. 1970-ben A homokóra nyakában címmel írtam egy kis dolgozatot, vázlatot az akkori Közép-Európa-víziómról, s belefoglaltam azoknak a költőknek a galériáját is, akiknek a verseiből a közép-európai lét bizarrságát kielemezhetőnek véltem. S tettem ezt elsősorban azért, mert úgy láttam, a közép-európai kiúttalanságból pillanatnyilag éppen az jelent olyan-amilyen kiutat, ha a lét nélküli tudat kondíciójából irodalmat csinálunk. S ha a „közép-európai költők” névsorába Nemes Nagy Ágnest is felvettem, akkor azt elsősorban a Között című verse alapján tettem.
Aztán változtak az idők, megjelent a költő Között című válogatása, s benne a Között című szöveg központi helyre s kötetszervező funkcióba került. S hatására az egész Nemes Nagy-oeuvre átértékelődött kissé. Felerősödött a költő korábbi sajátos, csak nyomokban jelenlevő manicheizmusa, verseiben markánsabban kezdett működni az anyagi-emberi világ szenvedés-princípiuma, a jó és rossz iránt egyaránt közömbös, s így mindkettőt ugyanolyan erővel érvényesítő, rejtélyes kozmikus hatalom, s meghangsúlyozódott a között-lét kiszolgáltatottsága e hatalomnak, az egyén puszta tudatra, tudomásulvételre ítéltsége.
S megint vissza az „én Nemes Nagy Ágnesemhez”!
A fentebb tárgyalt időben korábbi nagy terveim, közép-európai elszánakozásaim  illúzórikusaknak bizonyultak, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején írni kezdtem hát az iróniára hangolt Mittel-verseimet, s újraírtam az egykori „homokóra-víziómat” is. Most immár egészen más fekvésben, az Arany János-i „hadd lám, uram isten: mire megyünk ketten!” kacaj öniróniájával rajzoltam meg a „közép-európai költők” portréit. Nemes Nagy így jelenik meg „Mittel úr emlékeiben”:
  „Szóval ez itten Mittel úr,
  szól ki a ketrecből az amerikai költő.
  Belső szervre hasonlít,
  – – – – – – – – — – – – – –
  Ez itt a függőlegesek
  feszültsége a lent és fent között,
  mondta a platinaszőke pesti tanárnő.
  Között. Kő. Tanknyomok.”

A költő „platinaszőke pesti tanárnővé” deheroizálódik, aki szenvtelenül öszszefog-lalja létbölcseletét, szkepszisét: az embernek nincs kivételezett helyzete a létben. Ahogy Heidegger mondja: maga is csak a lét történése.
S miért mondtam mindezt el a költőről, az „én Nemes Nagy Ágnesemről”?
Az emlékezés kegyeletén túl azért is, hogy bizonyítsam: milyen sok oldalról megközelíthető a Nemes Nagy-életmű, s hogy verseivel, szövegeivel az alkotónak olyan világ- és kommunikációs modellt sikerült teremtenie, amely, ha kérdezzük, igenis képes újabb és újabb problémákat felvetni, új válaszokat adni.
Nemes Nagy Ágnes 1991. augusztus 23-án halt meg, ahogy mondani szoktuk: hosszan tartó és súlyos betegségben. S a hagyatékából egész sor, addig közö-letlen vers került elő. S micsoda mélységeket kap a „hosszan tartó és súlyos betegség” szomorú közhelye, ha elolvassuk a hagyatékból előkerült szövegeket, mondjuk az Istenről című megrázó prózaverset! S a hagyaték többi, érdekes módon teljességgel személyes, vallomásos darabját! (A személyes, vallomásos hang már önmagában is problémafölvető: a tárgyilagosságot, a közvetettséget csak a szerző és olvasó párbeszéde igényli talán?, a soliloquium törvényszerűen közvetlen?)
S befejezésül olvassuk el valóban – vagy olvassuk el újból – az említett Istenről-t. A költő talán legutolsó verse. Témája a theodicaea, de a bonyolult elméleti probléma itt a legbensőségesebb egzisztenciális problémaként tárgyalódik! S visszautal a Között  problémakörére, a manicheizmusra, de a Nemes Nagy Ágnesnél oly szokatlan privát versnyelv új dimenziókat is nyit a témában: 

Nemes Nagy Ágnes
Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika.

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-
Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –
felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok.
Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba
egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy
makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem
tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként
létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál
volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony,
zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?
Tudod te, milyen a félelem? A testi kín?
A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik
a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát?
Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked
fölötted?

Egy szót se szóltam.