Alabán Ferenc – A hungarológia szintjei és perspektívái IV.

Az interkulturalitás aspektusai
Bár a globalizáció és a multikulturalizmus aktualizációjának következtében kitágult a világunk, a politikai határok is részben megszűntek, a nyelvi korlátok és a kultúrák közötti különbségek továbbra is megmaradtak. S az sem változott meg, hogy minden ember egy bizonyos kultúrához kötődik leginkább és viselkedését a saját kultúrája befolyásolja a legjobban, éppen ezért, ha különböző nyelvet beszélő emberek közötti információcserére kerül sor, interkulturális kommunikációról szokás beszélni.

E széles távú – és egyben szimplifikáló – megközelítés után szűkít-hető a kör a hungarológia és a magyar nyelv oktatásának  problémájára, melynek szempontjából fontos feltárandó kérdés, hogy a magyar nyelv és kultúra mennyire tud bekapcsolódni a „kultúrák cserekereskedelmébe”, s mennyire tud részt vállalni az interkulturális kommunikációban. Mindez szükségszerűen kihat a hungarológia oktatási gyakorlatára és a kutatói koncepciók prioritására is. A magyar mint idegen nyelv oktatása a felvetett szempontokból előnyös helyzetben van, mivel több aspektus felhasználására törekedhet az interkulturalitáson belül. Megemlíthetők olyan területek, mint  például az eltérő lingvakultúrájú emberek üzenetváltásai (társalgás, levelezés), a nemzetközi információcsere gyakorlata (fordítás, tolmácsolás), a nyelvoktatási aspektusok kérdésköre (nyelvi országismeret), a kultúrák diak-rón párbeszéde (komparatisztikai szempontok), vagy éppen a különböző kurzusok megvalósítása (nyelvi világkép kialakítása, nyelvkultúra, specifikus frazeológia).

A magyar nyelvtudomány adóssága, hogy az interkulturális kommunikáció részletes komparatív leírására eddig nem fordított megfelelő figyelmet, s e szempontok sem kerülhettek át a magyar idegen nyelvként való oktatási gyakorlatába, melynek szempontjai annak tantárgypedagógiai bevezetésében pontosan meghatározhatók lennének. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amikor a magyar mint idegen nyelv oktatása van napirenden, a diákoknak nemcsak nyelvet, hanem megfelelő  nyelvkultúrát kellene elsajátítaniuk, amit a jelenlegi oktatási stratégia nem vesz eléggé figyelembe.
Az interkulturális kommunikáció egyik meghatározó alapelve a „másságra” való épülés, ezért a sztereotípiákkal ellentétben az egyik nyelvkultúra nem lehet jobb a másiknál, csupán más, tehát sajátosságaival tűnhet ki. Ilyen funkcióval bírhatnak az egyes nyelvekben a kulturális specifikum fő letéteményesei: a nyelvi reáliák, melyek szakszerűtlen, nem értő kezelése és rossz értelmezése csupán ún. „kvázi-kommunikáció”-hoz vezet. Ebből a szempontból például előnyösebb helyzetben vannak a szűkebb régió, tehát a szomszédnépek magyarul tanuló tagjai, akiknek oktatási módszerei – jó esetben – eltérnek a tágabb régió, tehát a földrajzilag távolabbi nemzetek tagjainak oktatási aspektusaitól és módszereitől.
Az interkulturális kommunikáció szempontjai rávilágítanak a kultúrkapcsolatok produktív hatására, illetve ezen hatások kölcsönösségére egy szűkebb vagy tágabb értelemben vett régión belül. Ezeknek a szempontoknak a figyelembevétele és érvényesítése elősegítheti mind a nemzeti kultúrán belüli értékek, mind a különböző kultúrák közötti kölcsönhatások feltárását. Az interkulturalitás aspektusai alapján értelmezett hungarológia és magyar kultúra oktatása kitágítja a diákok látókörét, hozzájárul a különböző nézőpontok jobb felismeréséhez és megértéséhez, valamint természetes módon lehetővé teszi, hogy elfogadják: mindezek párhuzamosan élnek egymás mellett.

Programos célkitűzések – projekttámogatások

A hungarológia magasabb szintjének értelmezésébe beletartozik a határon túli magyarság eredményeinek a felmérése, ismerete is, továbbá ennek a tudományosságnak a nemzetközi megjelenítése. Ezzel kapcsolatos ismeretek alapján alkothatja meg a Kárpát-medencei magyar tudományosság a jelenkor igényeinek megfelelő új kutatási koncepciókat. Az elmúlt két évtized határon túli (külhoni) magyar tudományosságának törekvései és eredményei intézményesített áttekintése után az illetékes szervek (MTA) rámutattak arra, mi az, ami folytatást érdemel, és mi az, ami a kutatások új irányát és új minőségét jelenti. Amikor a közelmúltban megjelent a Magyar–magyar interdiszciplináris kutatások, intézményi együttműködések című kiadvány (szerkesztette: Fedinec Csilla), már annak kísérőlevelében Tarnóczy Mariann, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának vezetője előrejelezte a kiadvány megszületésének körülményeit és távlati célkitűzéseit: „…Mára jelentős magyar kutatói kapacitások épültek ki a környező országokban. Ennek megfelelően egyrészt szükségesnek látszik külön szakpolitikaként megjeleníteni a magyar nemzetpolitika keretében a Kárpát-medencei magyar tudományosság ügyét, másrészt pedig megérett az idő a magyar–magyar, akár Kárpát-medencei szintű kutatási projektek, hálózatok létrehozásához. Változásra van szükség az Akadémia, sőt, megítélésünk szerint a magyar kormányzat támogatáspolitikájában is e téren.”2
A programos célkitűzések alapján a korábbi határon túli kisebbségi magyar kutatók egyéni segítése helyett a jövőben az ún. „projekttámogatások” igénye kerül előtérbe, amely az esetlegességek kiiktatása érdekében a támogatások eddiginél szigorúbb és következetesebb mérlegelését, az eredmények hasznosításának ellenőrzését tűzi ki, melynek érdekében a szakmai megméretést és az akkreditációs vizsgálatok eredményeit is hasznosítja. Görömbei András állapítja meg ezzel kapcsolatban: „Az eszmecserék során körvonalazódott a támogatási rendszer új modellje, amelyben fontos szerepet kap az előre meghatározott kritériumok alapján kiemelt projektek támogatása, a kutatási hálózatépítés interdiszciplináris jellege, valamint a magyarországi és a környező országbeli intézmények együttműködése.”3 A tervezett kutatási modell a következő szinteken és fokozatokban valósulhat meg, miszerint a változás hatása további területekre is kiterjed:

Ahhoz, hogy a felvázolt célok megvalósulhassanak, több nehézséget szükséges meg-/feloldani. Alapvető különbségek vannak ui. az egyes határon túli kisebbségek tudományos helyzetét és feltételeit illetően. Például a romániai magyarság kiterjedt kutatói intézményhálózattal rendelkezik, több száz aktív kutatóval, míg a szlovákiai magyar kutatók jóval kevesebben vannak, Szlovéniában és Horvátországban pedig szakterületenként csupán egy-két magyar kutató működik. A statisztikák pontosan számon tartják a Kárpát-medencei országok magyar kutatóinak tudomány-területi megoszlását és a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tag-ságát is.4 Az adatbázisok azonban csupán azokat a különbségeket jelzik, amelyek a létszámokból adódnak, nem jelölik viszont azokat a kutatási témákat és prioritásokat, amelyek eltérőek az anyaországitól és az adott állam többségi nemzetétől. Ezek a különbségek bizonyos értelemben korlátokat is jelentenek azt illetően, hogy a határon túli magyar tudományosság részeit, intézményeit, egyéni kutatóit – szakterületekre osztályozva – rendszerbe lehessen foglalni, szorítani. Az eredményeket felmu-
tató kutatók, csoportok és intézmények sajátosan kapcsolódhatnak a magyar tudományossághoz, s amellett határozott igényük van saját lényegük definiálására. Az itt
megmutatkozó különbségek és feltételek miatt is problematikus az osztályozás és besorolás, még inkább a közös programokba való tömörítés lehetősége. A gyakorlat azt mutatja, hogy egy nemzeti kisebbségen belül is nehéz közös és megvalósítható kutatói projekteket kidolgozni és eredményesen megvalósítani.

Az utóbbi évek társadalmi közegében kialakult feltételek és lehetőségek tanúsítják, hogy a közös nyelven, kultúrán és identitástudaton alapuló magyarság aktív egységet képez. Ennek az egységnek szerves részét képezi a többközpontúság is, ami a határon túli kisebbségi és a diaszpórában élő magyarságot jelenti, melynek részei különböző más kultúrákkal kerültek közvetlen kapcsolatba és részben azokba tagozódtak be. A magyar kultúra egysége azonban az idők során nem tört meg és nem veszélyezteti a szomszédos államok integritását sem, bár ezt nacionalista politikusok igyekeznek hamis ideológiák tárgyává tenni. A magyarságtudomány érdeke és egyben fontos küldetése is, hogy az egyes nemzetrészeket és kisebbségeket, bárhol is legyenek, számon tartsa, s az eddigieknél jobban odafigyeljen érdekeikre és sajátosságaikra. Minél alaposabb és hitelesebb lesz a megismerésük, annál világosabbá és érthetőbbé válnak azok problémái és igényei, a szülőföldjükön való boldogulásuk lehetősége, mint ahogy reálisan újragondolhatóvá válik a velük kapcsolatos támogatáspolitika is. Oksági összefüggés alapján ezzel együtt potenciálisan megteremtődnek annak feltételei, hogy empátiával lehessen kezelni a szomszéd népek iránti kapcsolatokat is. Meglátásunk szerint a kisebbségi magyar ügyek integrálása elsősorban szakmai kérdésként kell, hogy megjelenjen minden területen. Ez biztosíthatja csak a kívánatos egyenjogúságot, azaz ha ugyanazok a minőségi kritériumok érvényesülnek a kulturális, az oktatási, a tudományos és minden más területen a kisebbségi eredmények megítélésében is. Ennek a koordinálásához fontos segítséget és támpontokat adhat a hungarológia, azzal, hogy nemzeti alapokból kiindulva él az összehasonlítás lehetőségeivel, mert ezzel is védi és erősíti a Kárpát-medencei magyar kulturális örökséget, ami egybeesik a magyar nemzetpolitika törekvéseivel. Ennek a ténynek a funkcionális szerepét, akárcsak eszköz jellegét hangsúlyozni szükséges a hungarológia fogalmának újabb értelmezésében és hatásértékének keresésében. Akárcsak az oktatáspolitikában és -szervezésben is, mely a méltányos együttélés kilátásait és távlatait hivatott biztosítani az integrálódó közép-európai, tágabb értelemben pedig az integrálódó európai közegben