Kijáratok / György Norbert Átmeneti állapot című kötetéről

Lehetnének elbeszélések, ha el lenne beszélve valami, vagy lehetnének történetek, ha történne valami. György Norbert írásai azonban nem ilyenek. Nem kapunk turistatérképet a  terület bejárására, csak egy last minute-et. Nem kapunk metronómot, hogy biztos kézzel, helyes ritmusban lepötyögjünk egy Schubert-dalt (valamit az egyszerűbbek közül), sem pedig receptet, csak hozzávalókat. Hallunk viszont visszatérő fémkoppanásokat az állomás irányából, melyekről már lassan eldönteni sem tudjuk, hogy valódiak-e, vagy csak a fejünkben szólnak. Őszinte és emberi összetartozás-érzésünk lehet például az emésztés biokémiai folyamatainak szemléletes leírásától. Nincs nyelv-bűvészkedés, van nyelvelés. Idegen ember beszél egy másikhoz, s mi hallgatózunk, s ez tán izgat is minket. Nincsenek rózsaként bomló metaforák, legfeljebb vadvirágok az árokparton, amott tovább meg egy kiszáradt barackfa.
Olvassuk György Norbert sorait, de nem is tudjuk, miért. Olvashatnánk fi-gyelmesebben is, de nem tesszük, mert lusták vagyunk. Ez a tény pedig frusztrál minket, noha tudjuk, hogy idejében – s bölcsen – feladtuk természetes ösztönünket, hogy megértsük. Hogy összeálljon. Nem áll össze (s így mintha mi is a könyv figuráihoz kezdenénk hasonlóvá válni), mi mégis valamiért tovább olvassuk – s meglepő módon még a figyelmünk sem kalandozik el. Sőt – megbékélve a sötét tudatlanságunkba beengedett fénynyalábok csekély számával – érdekel bennünket a szöveg, vagy tán ami mögötte/közötte van. Ezért aztán vissza is lapozunk, mert ismerős helyre, hangra, szóra, figurára bukkantunk. Beengedjük magunkat a szöveg mókuskerekébe, s újrajárjuk, mert végül a kiindulópontba jutottunk. Jegyzetelhetnénk is, mert nem bízunk a memóriánkban, de annyira mégsem szállt meg minket a szorgalom. Hagyjuk, hogy a visszatérés bizonyossága feloldódjon, hogy kétséges legyen, vagy legalább benyomásszerű, itt-ott déjà vu. Hagyjuk, s csak nézzük, „hogy ami valaha egésznek tűnt, most apró darabokra hullik szét.”, mert „a puszta szándék, hogy pontosan ábrázoljuk a külvilágot, már értelmezés…”
Labirintus ez, s mi el vagyunk veszve benne, mert el kell vesznünk, mert nekünk ez rendeltetett – mondjuk, s ha már deterministák vagyunk, akkor legyünk érzelmi hedonisták is, s intezíve engedjük magunkat elveszni az elveszettség érzésében. Különben sem lehet logikusan, fejben összerakni a labirintust. A járatok kanyarognak, visszatérnek helyek, itt már jártunk, csak most más útvonalon vagyunk. Szembejön Bügyi bácsi, aki nyolc sarokkal előbb már halott volt, s ott feküdt „cirka két méter mélyen, áramvonalas tölgyfa koporsójában”, most vi-szont fellövik az űrbe egy „intelligens fémszarkofágban”. A „klasszicizáló folyamat” ideáljának okán öncsonkító Norbert is visszatér egy teljes öngyilkosság, és egy utolsó – világias és rituális –, jéghideg húsleves elfogyasztásának erejéig. Visszatér a peron, a szétverés (lakás, test), a lenézés a magaslatról.
Itt mindig beszélnek, itt mindig egyvalaki beszél – csak monológ van. Valami nem sok tudható arról, hogy ki beszél, de hogy kihez, az nem. Lehet, hogy más valakihez, vagy magához, vagy egy másvalakihez, aki a magában van. Kép és szó van: leírás és parlando-egység, kiegyensúlyozottság a verbalitás és a vizualitás közt. De a leírás itt parlando, és fordítva. Cselekvés, cselekmény, mimetikus elem szinte hiányzik, ami az lenne, az is csak ábrázolva van az elmondással. György Norbert írása: Racine prózában és dialógus nélkül.  Minden csak szó, szóban van a kép, képben a szó. A történés mondva van. Az eseménynek lenyomatát, reflexióját adják a szereplő szavai. A szereplő pedig akkor is magányos, ha vannak körülötte, vagy ha valakihez beszél. S ha már Racine, haladjunk tovább a teatralitás nyomvonalán,
mert Gy. N. prózái drámaiak. Drámai események bújnak el a szöveg mögött/-között. Drámai abban is, ahogy a testet és a szellemet összekapcsolja. A rideg, biologikus testiségek (evés, genitáliák, emésztés, Norbert öncsonkítása, az Önvédelem leírása,  A fény felében a másik szarrá verése, a Variációk Frankeinstenre sci-fi-szerű testcseréje) és a lélek, ami szerelem, múlás, és halál legfőképpeni megnyilvánulása. Ezek a figurák a Testből beszélnek,
meggyötört testek beszélnek itt, megkínzottak, megkínzó, dolgozó, leeső, evő, csonkított testek, s itt barokk festmények jutnak eszünkbe, Szent Sebes-tyén, Holofernész és egyebek, s végül és legfőképpen Goya. Testből, mint Valére Novarina drámáinak figurái: „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához. …és ott van egyszer csak az ima kihagyása, az ima üres helye: egy üres hely, egy kimaradás… Az ima nem más, mint a földre zuhanás, a humusz, a humilitas humana, az emberi alázat újbóli megízlelése a szájban.”
Az én nélküli líraiság helyévé persze a könyv válik esetünkben. Paradox s furfangos módon: a verbalizálódott én, a monológ, végső soron belülről bomlasztja szét az Ént. Ezek a szövegek az Én elvesz(t)ésének lenyomatai. Vagy nézzük fonákjáról: az egész könyv egyetlen Én, melyben huszonketten vagy negyvennégyen vannak/beszélnek. A zuhanás, a gravitációnak való engedelmeskedés, a matériába való belezuhanás, az azzal való találkozás, tulajdonképpen az énvesztés végterméke. Ez az a bizonyos drámai esemény, melyet vagy a kihagyásalakzatok sora, vagy a mellébeszélés, vagy a leírás leplez, s bizonytalanít el.
Túl sok a bizonytalanság, az olvasó itt nem detektív, talán nem is régész, aki cserépdarabokat próbál összerakni, az olvasó itt nem rekonstruál, hanem konstruál, jobban teszi, ha projektál, önmagát, az énjét a szövegbe. Ez pedig megbecsülendő, mert a kreatív olvasás (-olvashatóság) ritka erény.
Utazók a szereplők (s az utazás magányos tevékenység), s mi általában az útjuk másik felét, sok esetben pedig a végét látjuk. Az utazás mint átmeneti állapot, ami végső soron az élet. A végső állomás, a Nagy Drámai Esemény persze mindig a halál – vagy minimum a vele való találkozás. Minden ábrázolt út, akár képletesen, akár szó szerint a halálba vezet, a véggel végződik. Az itt vázolt utak, a labirintus lehetséges útvonalai néhol találkoznak, keresztezik egymást (nem a történet szintjén), ezek mindegyike kivezet a labirintusból.
A filmről kellene beszélni, ahelyett, hogy túldramatizálom a dolgokat, s nemcsak a szerző filmes orientáltsága ürügyén. De nem értek a filmhez. A szöveg térkezelése érdekelne leginkább. A képi kompozíció, a megkomponált tér (ide jöhet a fotóművészet is), ahová a test helyeződik. A kettő viszonya és iszonya. Meg a montázs. Meg a film/kamera mint bevallott narrátor (Egy filmet; Szonatina). Meg az Iñárritu filmjeivel való hasonlóság – hogy csakazértse az irodalomban keressünk párhuzamokat. Ezeket viszont inkább az illetékesekre hagyom. És inkább felfedezem, miért/miben/mitől jobb filmet olvasni.
(Kalligram, Pozsony, 2011)

SZÁZ PÁL