Lát és láttat / Follinus Anna Vers a futásod című kötetéről

Az idei könyvhétre jelent meg Follinus Anna második, Vers a futásod című kötete. Szerkesztője, Kárpáti Kamil így ír róla: „Versei tiszta kontúrúak, sűrű közegűek, világos szerkezetűek és elmélyültek. Mintha egy eljövendő euró-pai magyar költő prototípusa szólna belőlük.” Ha kézbe vesszük a csupán hu-szonhét éves, de máris Gérecz Attila- és Junior Prima-díjas költőnő könyvét, valóban ez az első benyomásunk: érett, letisztult, a világra ablakot táró művész arcképe rajzolódik ki előttünk. Művész, mondom, mert e fogalom – tágassága és nem utolsósorban bennünk a régi korok polihisztorait idéző, egyetemességet magába olvasztó szellemisége miatt – megbecsültebb kifejezés ma, mint a „költő”. Ezzel nem azt állítom: Follinus Anna polihisztor. De azt igen, hogy a művészetet úgy értelmezi, úgy látja és láttatja, hogy verseit olvasva az uni-verzum vérkeringésébe kapcsolódunk be, az egyetemes művészet mindent behá-lózó erezetének lüktetése dobog bennünk.
Legkézenfekvőbb példa erre Tárlat című, a kötetben előkelő helyet elfoglaló, hosszú ciklus, melyben a költő képző-művészeti élményeit veszi sorra. Ám ne afféle okoskodó felsorolásnak képzeljük e versfüzért. A Tárlat – amellett, hogy a versekben megjelenő képek, szobrok, fotók szép, színes reprodukciójával is találkozhatunk a könyv lapjain – valóban az, ami: költői képcsarnok, ahol az alkotó úgy vezet minket titokzatos kiállításán, hogy lapról lapra nemcsak a versbe emelt művekről, hanem a tárlatvezetőről is mind többet tudunk meg. Hogy egy mindnyájunk által jól ismert képzőművé-szeti példát idézzek, lássuk a Rippl-Rónai József Fekete fátyolos hölgy című verset: „Vágyod a hangját, ő befelé szól. / Kéred az érzést, ő befalazta. / Nyújtod a lelked – háta mögé szór, / mintha a tenger dobna a partra. // Szembe ha ültök, csönd szövi körbe. / Deszka között nőtt rózsa a párja. / Ujjbegyed éhes, siklik az ölbe, / bolyhai szálát összekuszálja.”
E miniatűr remeklést olvasva rá-ismerhetünk Follinus Anna legkiválóbb költői tulajdonságaira. Egy: ahogy bár vonzódik az intellektuálishoz, a gondol-kodó költő mégis képes érzelmeinek teret adva, a filozofikusság üresjáratától elszakadva láttatni azt, ami benne zajlik, miközben az élményt – a képet, a művé-szeti alkotást – befogadja. Csakis így történhet, hogy általa mi is befogadókká: egyszerre versének és a versében meg-jelenített, újrateremtett festménynek befogadóivá leszünk. Kettő: első hallásra is kétségtelen a költő kiváló forma-érzéke. A kötött forma olyan magabiztos kezelésének lehetünk tanúi, ami – itt és számos más versében – mesteri módon épp ellenkezőleg hat érzékeinkre: a szi-gorú rím- és ritmuskezelés nem a „meg-munkáltság”, a „kimódoltság” érzetét kelti bennünk. Dehogy! – A szabadság élményét adja. Ha volna rá terünk, Fol-linus Anna költészetéből kiindulva milyen jól leleplezhetnénk azok téve-dését, akik a gazdag formakultúrában csupán az izzadságtól harmatos költői homlokot vélik kirajzolódni, és nem a költői én különös átadását a versnek, ahol mesterség és játék a legteljesebb egyetértésben fogják egymás kezét. – S három: e költészetnek jellemzője az a selyemsuhogás finomságú erotika, érzékenység is, melynek nyári szellőt hozó közege nemcsak a vers íróját, hanem olvasóját is lélegzethez juttatja, az életet pumpálja belénk.
Hogy miként hadakozik önmagával a költő, miféle válságokat él meg költé-szetben, szerelemben, hogyan jut túl magával a verssel mindezen, s hogyan bontakozik ki előttünk a korán elvesztett édesapa kontúros alakja – mindez továb-bi titkokat rejteget, amelyek felfejtésére itt most nincs tér: az olvasóra vár. Annyi azonban bizton állítható, aki e sorokkal fejezi be második könyvét: „Mert ahogy átél téged a sorsod – / vers a tüdődre tárt hideg ablak, / vers a kezednek félsz reme-gése, / vers ahogy emlék már a jövőd is. / Elmenekülnél? Vers a futásod!” (Nincs az a hívás) – attól várjuk, nagyon várjuk, hogy addig fusson (s akkor csak rövid etapról beszélünk), amíg harmadik kö-tetével is, szemünk láttára újra célba ér.
(Stádium, Budapest, 2011)

RÓZSÁSSY BARBARA