A jelentéktelenség óceánja – Grendel Lajos Négy hét az élet című regényéről

A borítólap ajánlása a számvetés regényeként aposztrofálja az alkotást. Kegyet-len és önsajnálat nélküli szembenézésként. Pátosz és nosztalgia nélküli „gyónás”-ként, ahogy ez már a történet végén, összegzés gyanánt, mint egy műfaji meghatározás is elhangzik. Hogy ki gyón s kinek, erre könnyebb a válasz: Sanyi, a főalak, Hugónak, akit ugyan nemegyszer fantomlénynek vél, nyugtalan lelkiismerete „materializált” kivetülésének, ám akinek az elbeszélt sorsa alig hézagosabb, mint az övé. Nehezebb kérdés, ki készít számvetést. Ki néz szembe kivel. Nem Sanyi ugyanis az elbeszélő. Közvetve vall, áttételesen, nem közvetlenül. Akkor beszél első személyben, ha átengedi neki a szót az eseményekben egyáltalán nem érintett és érdekelt személytelen történetmondó. Akinek tehát nincs alakja, sorsa – hangja, modora, tónusa azonban nagyon is van. Jól felismerhető, jellegzetes, ahogy bánik velük, használja őket. Mindjárt ahogy a szerep-lők közül Sanyihoz viszonyul: ha nem léptetné fel a cselekmény egy bizonyos pontján, a főhős első külföldi útja után ama „disztingvált urat”, a bizonyosan bel-ügyes alkalmazottat, akkor sosem derülne ki, hogy a beszámolóra kényszerített férfiúnak van teljes neve is – Varga Sándor –, nem csak a keresztnevén ismeri mindenki s becézi, következetesen, mint az elbeszélő. Aki mintha babusgatni, kényeztetni szeretné, vagy legalábbis megtartani (s megmaradni) a bizalmában – ezért marad közel hozzá, annyira, hogy a végén a jelképek magasába emeli, egy eltűnt világ utolsó mohikánjaként tünteti fel. A Felvidéken megszűnt, elpusztult magyar középosztály képviselőjeként, a haldoklás hangjainak meghallójaként szerepelteti.
S e szerzői szót, döntést csak föl- és megerősíti a szerző két elhatározása, tette. Az egyik a szerkesztői, a szöveg terének elrendezése: úgy építi fel – azaz igazában le – a történetet, hogy az első részt a 19-es sorszámmal kezdve az utolsóban, a harmadikban a 0-ig, üres lapig jut. A másik a címadási, a teremtett világába való beléptetésé: úgy űz (intertextuális) játékot, hogy az olvasó figyelmét a máshonnan ismerős „Csak egy nap az élet”, az „Egy nap élet”, a „Csak egy nap a világ” vagy éppen a „Két nap az élet” feliratszövegek között kalandoztatva végső soron mégiscsak az elmúlásra, az idő véges voltára tereli. Holott itt, Sanyi esetében mégsem katasztrófáról, háborús végveszélyről van szó. Nem a halál esélyeit latolgatja, hanem a saját és tágabb csa-ládja múltjának életlehetőségeit. Jól megválogatott, azaz akaratlagosan kiválasztott emlékeivel, noha úgy érzi, ez a múlt mozog, vibrál, előre-hátra cikázik, „kiszámíthatatlanul és rögzíthetetlenül” a máskülönben meg „egyenletesen előrehaladó mostban”.  „Azt hiszem, hogy az élet annyi, amennyi az emlékeim összessége. Talán csak négy hét az élet, huszon-nyolcszor huszonnégy órába belefér az egész hetven év. A többi nap, óra, perc mehet a szemétkosárba” –  élete summázatát még kerekebbé teszi, hogy arra is ügyel, ha négy héttel korábban reggel indult el otthonról abba a kisvárosi házba, amelyik valamikor a második otthona volt, akkor e különös nyaralás lejártakor illik este hazaérkeznie a nagyvárosba, Pozsonyba.
A búcsúzás-búcsúztatás hangulatának megteremtésében ha rövid időre is, de regiszterváltás történik: az elbeszélői szólam hangszíne, hangfekvése nem komorrá bár, de komollyá lesz, holott korábban éppen az jellemezte, ahogy belesimult az alaki szólam, Sanyi stílusának könnyed komolytalanságába, az 1990-es évek novellista Grendelének a monográfusa által is említett „fáradt humorába”. Noha a gimnáziumi tanár Sándor – szlovák középiskolában tanított matematikát és fizikát – nem szereti a „hadnagyocská”-ból lett, börtönviselt hajléktalan, Hugó kocsmai filozofálgatásait, még kevésbé a „kicsit erőltetettnek” tetsző, kedélyeskedő kiszólásait, az ő beszéde se sokkal különb. Túl azon, hogy tetszik neki, amit a felesége, Kati nem „díjaz”, az afféle „idétlen humor”, mint a mészárosról és a hentesről szóló (az előbbi „mészárol”, az utóbbi meg „hent”), gyakorta él is a megszólalásnak figyelmet, megfontolást nemigen érdemlő, a felelősségteljes visel-kedéstől, lehiggadt véleményalkotástól távol eső formáival. És az elbeszélő hang olyannyira kánonban szól vele, hogy nem-egyszer – túl a szabad függő beszéd esetein – meg sem különböztethető tőle. Vagyis nem képvisel alapvetően más értékvilágot, szellemet és – szellemességet. Ha testhez, alakhoz lehetne kötni, rá is igaz lenne, ami Klementinával kapcsolatban fogalmazódik meg: Sanyi azért is irigyelte a nagynénjét, mert „sosem lett belőle teljes értékű felnőtt”. A gyerekes jópofáskodás, henye poénkodás, a felületes okoskodás megannyi példáját lehetne idézni az elbeszélői és a szereplői szó együtthangzására.
Jelentésképzés, értelemadás szempontjából aligha lehet mit kezdeni azzal az elbeszélővel, aki szerint „hatvanon túl mindenki annyit veszít a súlyából, ameny-nyi az általa kiszorított évek súlya”, vagy aki úgy ítéli meg, Sanyiék gyerekkorukban rendületlenül várták az amerikaiakat, ám azok hiába igyekeztek éppen Korea irányából megközelíteni a városukat, „minduntalan elakadtak, hol a hegyekben, hol a reggeli ködben”.  Könnyedén vett korfestésre, korhangulat-érzékeltetésre vall aztán arról a Klementináról, aki a frontkor, mert talán a két nővérét akarta menteni az oroszok elől, felkínálta vagy feláldozta magát nekik, úgy gondolkodni, hogy a V-2 helyett talán őt „kellett volna bevetni csodafegyverként”, a háború végkimenetelét megváltoztatandó. A későbbi történelmi próbatételek megjelenítése pedig néha humoreszkbe kívánkozik, sokszor sematikusra sikerül. Akár az kerül szóba, hogy a városban, ahol Sanyi felnőtt, a kommunis-ták közismert személyek voltak, ám „normális ember nem tisztelte őket”, akár a pártházról hangzik el, hogy a mellette lévő templomoknak „állítólag” káros kisugárzásuk volt, „a kommunisták gyakran panaszkodtak fejfájásra, ízületi gyulladásokra, sőt egy kommunista állítólag meg is őrült”. Közülük való lehetett Nándi bácsi, a börtönőr, aki hiába olvasta el az egész könyvtárat, még Lenin és Kim Ir Szen összegyűjtött beszédeit is, egyszer csak nyoma veszett. Másutt laza hangulatkép érzékelteti 1968 késő nyarának, Csehszlovákia katonai megszállásának azt az „áldott, puha csönd”-jét, „amelyben legföljebb a békegalamb szárnyának csattogását hallani”, továbbá még annak a két magyar tisztnek a hangját, aki a szlovák párttitkári véleményt, hogy barátokként mentek volna az országba, „se nem cáfolta, se nem erősítette meg”. Ez és még számos hasonló fordulat – például a téma megnyitásáról vagy rövidre zárásáról, az olajozottan „működő” házasságról vagy az „egészen másról szóló” dologról – beleillik a monográfus Szirák Péter által is kifogásolt „erősen publicisztikai érdekű beszédformá”-ba, meg-megakasztva az élőbeszédre emlékeztető, szójátékokkal tűzdelt előadásmód lendületét. Az olvasó több okkal bosszankodhat emiatt, mint Sanyi, amikor fölháborítja, hogy mit gondolt a nagynénjéről „az a sok tu-datlan és öntelt kispolgár, akiknek a többsége ma már jól megérdemelt, örök időre szóló fizetetlen szabadságát tölti örök éjszakában a városi temető valamelyik parcellájában, míg odafönt Klementinának az angyalok hárfáznak naphoszszat”. Lehet, persze, hogy az efféle beszédre való hajlamot a tanár egyenes ágon örökölte, méghozzá az apjától, aki a háborús időkbeli sógornőjére gondolva úgy okoskodik, hogy ama szovjet tiszt „nyilván szitává lőtte volna Vilma nénit, és mi mihez kezdenénk egy olyan Vilma nénivel, akiből szita lett”.
E példák azt mutathatják, mit lehet kezdeni az elbeszélői és az alaki hang komolyságával. Hogy az alakkal, Sanyival magával mit, főleg a középpontba állításának különböző szellemi, morális értékekre való alapozását tekintve, ebben szinte megegyeznek a szereplői vélemények, ráadásul még a tanár önjellemzése is összhangban van velük. Soha semmi dolgot nem végzett el rendesen, befejezetlenül hagyott mindent, s ha meghal, egy „befejezetlen élet” fog véget érni – hangzik egy helyütt, szabad függő beszéddel közvetítve az összegzésnek számító önítélet. Máskor, tükörbe nézve egy „fölösleges ember” arca mered rá, aki úgy tűnik majd el a föld színéről, hogy „semmi, de semmi nyomot nem hagy maga után”. Ehhez a tudathoz, persze, társulnia kell annak a felfogásnak, amelyik – az epikai eljárásmódokat is meghatározva – az emlékezés folyamán a pedagógusi pályának sem a sikereit, sem a kudarcait nem veszi számba. Az elbeszélt történet eme hiátusaival számolhat a főalak fia, Dani, amikor számonkérés vagy pláne megrovás helyett csupán kérdezi az apjától, hogy sosem voltak álmai, legföljebb csak céljai. S mintha a válasz is elhangozna, elbeszélői közvetítéssel: egy album lapozgatása közben gondol arra, hogy az életének „nem volt se íve, se fejlődésvonala”, „megtörtént vele anélkül, hogy valaha is megpróbált volna irányt szabni neki”. Ezért is láthatja „lomtárnak” az életét, és hallhatja a sírból Vilma nénit is, aki szerint egész életében gyáva és kis igényű volt.
Jelentéktelen – ez a minősítés tér visz-sza a legtöbbször, személyekhez és helyzetekhez kötve. Három epizód ragadható ki. Az első Katihoz, a később alkoholistává züllött feleséghez fűződik: az elbeszélő, bár nem hivalkodik vele, hogy mindentudó lenne, mégis tudja, házasságuk kezdetekor mit érez a kisebbrendűségi tudatával jól bánó Sanyi. Azt, hogy érzelmi fogyatékos, szánalomra méltó, fantáziátlan és jelentéktelen nejéhez képest. A másik alkalom egy tantestületi mulatérozás, amikor a „szilvapálinka napjá”-nak ködében a „rettenetesen” unt kollégák úgy tűntek föl s le, mint akik „sorstársak a jelentéktelenségben”. Harmadszor az értelmezés szempontjából nyomatékos helyen, a regény zárlatában, a hőst és a magyar középosztályt is búcsúztató elmefuttatásban szerepel a minősítés. A diktatúrát túlélt, a kommunistákról ama sajátos véleményt kialakító Sanyi előbb szinte büszkén, öntudatosan és önérzetesen gondol arra, hogy „alkalmazkodása térhez és időhöz belső parancsra történt, abba külső kényszer nem szólt bele”, vagyis hogy „belső parancsnak a hangja” vezérelte, utóbb vi-szont sajnálkozik e hang elnémulásán, illetve azon, hogy „beleveszett a jelentéktelenség határtalan óceánjába”. A figyelemre érdemtelen, elhanyagolhatóan csekély szerep általánosítása a regény értékvilágát uraló elbeszélői hangban nyer igazolást. Eme hang pedig mást igazol, máshoz igazodik, kánonban csengve: Sanyi belátása, hogy az ő életéből meg az apjáéból, anyjáéból, de az összes valaha volt ismerősééből  sem lesz soha „nagy történet”, a „posztmodern állapot”-ot leíró Lyotard rögeszméjén alapulhat. A francia filozófus határozza meg a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként – a regény elbeszélője a fizika–matematika szakos ta-nárt a visszhang szerepére kárhoztatja, mihelyt a „kis történetekből” épülő világ-ról, a nagy történetek szétaprózódásáról elmélkedteti. Innen nézve, a főalak jelentéktelenségének teljes tudatában nincs nyomasztó veszteségérzet, nincs  siratnivaló a magyar középosztály eltűnésén.
(Kalligram, Pozsony, 2011)

MÁRKUS BÉLA