Majercsik Mária – Egy dokumentumregény Kassáról

Vécsey Zoltán: A síró város
Kassa? Márai – gondolja az irodalomkedvelő, olvasó ember. Az irodalmi köztudatban ugyanis Kassa mindenekelőtt Márai Sándor nevével összefonódva él. Márai csaknem valamennyi művében ott érezzük szülővárosának,

 Kassának az emlékét: Egy polgár vallomásai című regényében, A kassai polgárok című drámájában, a Garren családról szóló regénysorozatban, de még a Szindbád hazamegy című regényében is feltűnik a Hernád és Rákóczi városa. A Kassai őrjárat című útirajzban szokatlan nézőpontból, felülről szemléli a várost, Ujjgyakorlatok című versciklusának első darabjában pedig szó szerint azt írja: „Kassát szerettem.” Kassa azonban nem csak Márai Sándor számára volt fontos. A 18. században itt alapítják meg Kazinczyék a Magyar Museum című irodalmi lapot, Sziklay Ferenc önéletrajzi munkájának középpontjában szintén Kassa áll, s még sorolhatnám, ki mindenki kötő-dött, kötődik a városhoz. A számos név közül csupán egyet emelnék ki, Vécsey Zoltán nevét, s regényét A síró várost.
A pomázi Kráter Műhely Egyesület Aranyrög Könyvtár címmel indított sorozatának 7. köteteként hosszú évek után újra megjelent Vécsey Zoltán A síró város című betiltott, fekete listára került, majd elfeledett regényének harmadik kiadása.

A fogarasi születésű író, szakíró, újságíró Vécsey Zoltán 1914-ben került Kassára, és az államfordulat után is Csehszlovákiában maradt kiutasításáig, 1933-ig. 1914–1919 között premontrei szerzetesként a kassai főgimnázium tanára volt. A szerzetesi léttel kapcsolatos konfliktusait drámái – Új élet, Szent titok – idézik, illetve önéletrajzi ihletésű, János pap című regénye (1925). 1919-ben kilépett a rendből (Bestia című drámája miatt), és újságíró lett, előbb a Kassai Naplónál, majd a Prágai Magyar Hírlapnál, de munkatársa volt az Újságírók Újságja, a Kultúra (1933–1936) és a Tátra (1937–1938) című lapoknak is. Egy időben írt a Kassai Munkásba, s a kassai Vörös Újságba is, és 1919-ben tagja a kassai Munkás- és Katonatanácsnak. 1927-től a Kazinczy Társaság tagja. Pater Laurentius titka című regénye a Prágai Magyar Hírlapban jelent meg folytatásokban (1932), ezt a regényét az első csehszlovákiai magyar krimiként szokás számon tartani.
Kiutasítása után,1933-ban Magyarországon telepedett le és folytatott tevé-keny életet, jelentős életművet hagyva maga után. Előbb a Magyar Írás című folyóirat magyarországi szerkesztőjeként dolgozott (1933–1936), s előbb középiskolai, majd főiskolai tanárként visszatért a katedrára (1936–1957). A budapesti Zrínyi Miklós Gimnáziumban gazdasági és társadalmi ismeretet (közgazdaságtant) tanított, és az iskolának 1949-es megszüntetéséig igazgatója is volt. Egyik alapító szerkesztője az 1946 januárjában induló Élet és Tudomány című folyóiratnak, szerkesztője A földrajz tanítása című módszertani folyóiratnak (1958–1967), 1957–1962 között a Tankönyvkiadó szerkesztője, s emellett számos földrajzi témájú tanulmánya, könyve jelent meg Magyarországon. Számos nyelven beszélt és írt, többek között olaszul, angolul, németül, franciául, görögül, latinul, csehül, szlovákul és oroszul. Levelezési sakkmester is volt, és neves sakkszakíróként is számon tartották. 1984. március 31-én hunyt el Sümegen.1
A síró város Vécsey két háború közötti írói munkásságának főműve, amely a csehszlovák államfordulattal járó megpróbáltatásokat írja le Kassa életébe ágyazva.
A regény első két kiadása a két háború között jelent meg, először 1931-ben, majd 1939-ben. Az első kiadás még háromkötetes volt, a kassai Kazinczy Lap- és Könyvkiadó Vállalatnál látott napvilágot. Megjelenése után azonban a csehszlovák hatóságok rögtön elkobozták, s szinte valamennyi példányát bezúzták, ami kiadója számára súlyos gazdasági helyzetet teremtett. „A síró város Kassa történelmi napjairól szól. […] Ezt a könyvet a húszéves elnyomatás idején adtuk ki. A Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet határozta el a kinyomtatását. A cseh cenzúra azonban nem engedte, hogy a Felvidéken napvilágot lásson. És amikor eljött hozzánk a híre a közelgő elkobzásnak, az utolsó pillanatban néhány elszánt magyar főiskolással rohantunk a prágai nyomdába, ahol a kész és féligkész példányokat halomra hányva vasútra adtuk, és így mentettünk meg mégis néhányat, hogy a csonkaor-szágnak jusson belőle. Íróját a csehek kiutasították” – emlékezik meg az első kiadás viszontagságairól a második kiadás előszava.2
Ez az előszó Szent-Iványi Józseftől származik, az író, politikus, irodalom-szervező Szent-Iványitól, aki nem utolsósorban a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Vállalat irányítója és tulajdonosa is volt. E második kiadást a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete adta ki Budapesten 1939-ben a Génius Kiadónál.  A második kiadáson nem szerepel a kiadás éve. A könyvet 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945 M. E. sz. rendelete a tiltott könyvek listájára tette. Az első kiadás könyvritkaságnak számít, a második néhány példányát budapesti antikváriumokból lehetett beszerezni.3
A regényről kevesen és keveset írtak már a két világháború között is, a második világháború után pedig sokáig teljesen elfelejtették ezt a könyvet. Gyüre Lajos például meg sem említi a Kassai Napló történetét összefoglaló munkájában Vécsey művei között.4
A könyv riportregény. A riportelemek főleg az első fejezetben kapnak meghatározó szerepet, csökkentve az epikai igényességet – olvashatjuk a regényről A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában.5
A síró városban a főhős, Végh Pista életében sűrűsödnek a történelem sorsfordító eseményei: az első világháború, a csehszlovák államfordulat és a magyar kommün. Ezalatt az éhező és szenvedő város élete is elvonul előttünk, s a szövődő szerelmeket is ez árnyékolja be.
Az író négy fejezetben (Elhervadt rózsa; Zimankó; De profundis; Piros pünkösdi rózsa) mutatja be az eseményeket. A regény elején 1918-ban járunk, a háború véget ért, megalakulóban van az új állam: Csehszlovákia. A helyszín Kassa. A dekonjunktúra miatt a városban szörnyű a helyzet – éhínség, magas árak. Molnár Miklós a Szociáldemokrata Párt által kinevezett kormánybiztos – mellesleg valós személy – Magyarországon próbál élelmiszert szerezni a szűkölködő városnak.6 A főhőst, Végh Pistát, aki negyven hónapig az olasz fronton szolgált, négy hónappal korábban, mint élőhalottat hozták haza a frontról. Egyik kórházból a másikba dobták, míg végre Klagenfurtban egy jószívű, osztrák törzsorvos megkönyörült rajta, és szülővárosába, Kassára utaltatta. Ezzel indul a regény cselekménye. Kassa – a síró város – a háború kitörése előtt a „múltak emlékeiből táplálkozó történelmi város volt, gót és barokk templomokkal, reneszánsz palotákkal, ősrégi arisztokrata családok egykori fészkeivel, sok pappal, katonával és hivatalnokkal. Ipari élete nagy jövőt ígért, kereskedelmét a régi patríciuscsaládok leszármazottai tartották kézben, amíg a háború ki nem kezdte vagyonukat. Munkásosztálya fokozatosan növekedett, s az új ipari vállalatok széles körzetből szívták fel a munkáscsaládokat. Lengyel téglavetők, szlovák kézművesek, alföldi kubikosok sereglettek össze a városban.”7 Három nemzetiségből formálódott egy egységes kultúra Kassán, három összetevőből alakult ki az egységes kassai lélek. „A háború előtt a város magyar volt ízig-vérig, bár a hustákon szlovák szó járta, s a múlt században a középosztály házaiban, a patríciusok házaiban a szlovák és a német nyelv egyaránt otthon volt.”8
A regény elején Kassa lakosai még a háború, az éhínség és Tisza István ellen tüntettek a szocializmus és az orosz forradalom jelszavaival: „– Kenyeret és békét! Békét akarunk! Adják vissza a férjünket! Hozzák vissza a fiamat! Nem adunk több katonát! Abcug Tisza István!”9 Dühük és elkeseredettségük azonban csakhamar új tárgyat talált a csehekben. A kassaiak nehezen akarták elhinni és elfogadni, hogy a háború végleg eltörölte eddigi életüket, s a jövőben egy újonnan születő állam polgárai lesznek, s Vécsey által megfogalmazódik egy kép a megszálló csehekről, a környék szlovákságáról, arról, hogy viszonyulnak az újonnan kialakult helyzethez.
Kassa lakosai gyűlölik a cseheket, a csehszlovák légiósok szerepe az országfoglalásra szűkül, minden különösebb elszántság és hősiesség vállalása nélkül. Az antanthatalmak döntésének végrehajtói ők, akárcsak azok a hivatalnokok, akik a hatalom birtokosaiként megjelennek a városban.
A városban és a környéken mindenki tartott a csehektől, az egész várost és a környező falvakat a bizonytalanság szele lengte körül. „A bizonytalanság, a lelki feszültség a végletekbe kergette a várost. Vad éjszakák tomboltak, mulatság mulatságot ért, a tánc őrületében csöndesedtek meg az idegek. Hiába volt zárórendelet, hiába cirkált egy-két őrjárat az utcán, most már senki sem törődött a holnappal és a pillanat mámorába akarta fojtani kínzó kétségeit. Amikor a kormánybiztos felhívása megjelent az utcasarkokon, az emberek összeverődtek, elolvasták a plakátokat, aztán közömbösen legyintve tovább állottak. A város szerves élete bomladozni kezdett. Az állami hivatalokban nem ment a munka, mit is dolgoztak volna, kinek adjanak rendeletet? Adó? Közszolgálatok? Ezek tűzözön előtti dolgok, a szétbomló szervezetben már nincsenek normális funkciók, amelyek rendes táplálékra szorulnának, csak injekciók kellenek.”10 A csehek kezdetben nem támadtak, de a magyarok nem bíznak bennük, taktikáznak a csehek. Városvédő csapatok alakulnak, kivonulnak a Szepesség felé, egy katonavonatnyi ember Margitfalván állomásozik, s a páncélvonat Iglóra vonul be, a terület hadműveleti zóna lett. A csehek már Liptószentmiklóson voltak. A hírek szerint ott pihenőre rendezkedtek be, s egyelőre nem mentek tovább. Megvárják a csehországi erősítést, alig tesznek ki egy zászlóaljat. Az önkéntes magyar városvédők azonban a várakozás hevében fosztogattak, önkényeskedtek, s mire végül megszületett a döntés, hogy a várost át kell adni a cseheknek, előfordult, hogy egy-egy falu maga hívta be a cseheket a részeg magyar katonák ellen.
A csehek bevonulása Kassára egy csendes és unalmas vasárnap délután történt. „A  város nem sejtett semmit… Egyszerre zeneszó hangzott fel. A távolból közeledtek egy pattogó induló ütemei… A hangok mindinkább közeledtek. A vagabundosok a kávéház elé rohantak… Zárt négyes sorokban kanyarodott be a Fő-utca sarkán egy cseh zászlóalj. Frissek, vidámak voltak a katonák, torkuk szakadtából énekeltek:
– Mi sme sokolici…
Majd a sorok végén ütemesen hangzik fel:
– Raz… Dva…
A zászlóalj élén egy kapitány lovagol. Mellette egy pap gyalogol. A csehvezető. Fiatal városi káplán, itt végezte az iskoláit, Pista emlékszik rá az iskolából, egy osztállyal járt felette. Nagyfejű, komoly, hallgatag gyerek volt, nem sok ész a koponyájában, de mindig igen szorgalmas és sokat olvas… Könyves Vrana Tóninak nevezték.”11 Vrana Tóni néven Vécsey Zoltán egykori paptársa,  a későbbi diplomata Anton Straka jelenik meg a regényben.12
A város nyugodtan fogadta a cseh csapatokat, akik délután két órakor, két páncélvonattal érkeztek a pályaudvarra. A csapatok a Klobusitzky körúton végigmenve, majd a Múzeum körútra befordulva a Kossuth Lajos utcára jutottak. Ének-szóval, vígan vonultak a Fő utcán. Zömüket a Fő utcai volt 34-es laktanyában helyezték el. A lovascsapatok Henádszentivánról jöttek. 13
A cseheket a regényben joggal új honfoglalóknak tartották a kassaiak, akik a messzi távolból jöttek vonatokon, bundákban, jó télikabátokban, vastag aktatáskát szorongatva. Jöttek Prágából, Pilzenből, Brünnből, Olmützből. Már ki volt jelölve a helyük, zsebükben a kinevezési okmány. Jött az új tisztviselői osztály, a hivatalnok urak serege. A helyzet bizonytalanságát sejteti, hogy a család még ott maradt Prágában, Budějovicében, Přerovban, a régi lakást óvatosságból még nem adták fel, és egyelőre csak hónapos szobákban húzódtak meg. A város és a vármegye ügyeinek intézője a teljhatalmú miniszter megbízásából kijelölt zsupán lett. Az újonnan jött csehek a vendéglősök legnagyobb bánatára esténként otthon maradnak, teát főznek, és hideg felvágottat esznek melléje, s nem szeretik a bort, annál inkább a sört. Csak szombaton este indul meg a népvándorlás a mellékutcák felé. Barinkó bácsi csodálkozva látja, hogy vörös abroszos asztalai egyszerre zsivajgó haddal telnek meg, és a kassai sörnek nagy keletje van. Milyen mohóság, milyen eddig el nem képzelt fogyasztási arányok. A kvargli, amely éppen tegnap érkezett Olmützből, szempillantás alatt elfogy, a habzó sört már a második hektós hordóból csapolják.14 És még tovább lehetne folytatni a megszálló cseh csapatok jellemzését. Az minden-esetre ennyiből is látszik, hogy a kassai magyar emberek sem fogadták tárt karokkal a cseheket. Ellenérzéssel, értetlenkedve szemlélték a cseh tiszteket, hivatalnokokat, akik egy számukra idegen világot hoztak magukkal a város falai közé. Értetlenségük ellenérzésbe ment át, majd gyűlöletbe, amikor a cseh tisztek önkényeskedései mindennapossá váltak, ártatlan fiatalok lelték halálukat pisztolygolyóik miatt.
Más volt a helyzet a szlovákokkal. A regény szerint 1919-ben a kassaiak szemében a szlovákok nemhogy ellenségnek nem számítottak, de együtt szálltak harcba a magyarokkal a beözönlő csehek ellen. Vécsey szeretné azt hinni, hogy a szlovákok nagy része nem érzett indulatot a magyarok iránt, s a több száz éves együttélést nem negatív korszakként értékelte. A Kassai Napló korabeli számaiban hasonlókat olvashatunk. Eperjes városi közgyűlése például egy októberi ülésén javaslatot terjesztett elő „az önálló, független és népuralmi elven alapuló magyar állam kiépítése érdekében”, és elfogadta a Liptói Lajos evangélikus esperes határozati javaslatát, amely állást foglalt a csehek szlovén (valószínűleg elírás: szlovák akar lenni) törekvései ellen. Elhatározták, hogy november 7-én az eperjesi Vigadó épületében nagy népgyűlést tartanak, és így adnak alkalmat arra, hogy a szlovák nyelvű állampolgárok álláspontjukat kifejthessék. A cikk szerint a sárosi szlovákok magyar államhűsége minden kétségen felül áll. Legjobb bizonysága ennek, hogy a 67. gyalogezred fogságba került szlovák katonái közül senki sem lépett be a cseh-szlovák brigádba, pedig a csehek válogatott kínzásokkal kényszerítették erre derék szlovákjaikat.15 A regényben Matouška, a félkarú szobrász képvisel hasonló állás-pontot. Vécsey a következő szavakat adja a szájába: „Nem vagyok pánszláv. Én szeretlek titeket, hiszen a kultúrátokon nőttem fel. És tízezren meg tízezren így érezünk. Szívesen élnék veletek a jövőben is, de azt hiszem most már késő. Most már nem rajtatok és nem is rajtunk fordul meg a dolog. Történelmi erők játékszerei lettünk, azok a hátukra kapnak és sodornak a végzet felé.”16 Hasonló véleménnyel találkozhatunk a cseh megszállókkal szembeni harc leírásánál is. A csehekkel szemben álló magyar zászlóaljat két faluban helyezték el. Szlovák falvak voltak ezek, egy-szerű, szegény emberek lakták, akikben igen nagy rémületet keltett a katonaság megérkezése, hi-szen nekik is alig volt ennivalójuk télire. A legénységet az iskolában és a malom üresen tátongó magtáraiban helyezték el. Pista és a magas vezérkara papnál kapott szállást. „Magas, sovány, aszkéta külsejű öregember volt ez a pap, csak törve beszélte a magyar nyelvet, tótos kiejtése valami kedves zamatot adott szavainak, de szívében ízig-vérig magyar érzésű ember volt, aki a legnagyobb szívességgel fogadta be a két tisztet.”17 A regény alapján a szlovák nép nem is kívánt a csehekkel közösködni.
„– Nem hinném, hogy a csehek idáig eljönnének” – ez volt a pap véleménye. – „Mit is keresnének közöttünk? Itt nem volt soha pánszlávizmus, azt csak a túróciak és a liptóiak találták ki. Az itteni tótnak a lelke egészen más, mint a nyugatié, itt tökéletesen egybeforrott a három nép lelke. Mi mindnyájan cipszerek vagyunk, ha magyarul, németül vagy tótul is beszélünk. […] Mi nem akarjuk őket [ti. a cseheket – M. M.] – heveskedett az öreg. – A mi katolikus népünk nem kér a huszitákból. Krónikáink sokat beszélnek azokról a régi időkről, de csak szomorú emlékeink vannak. Nézze meg a szepesi falvakat, mennyi faragott kelyhet lát a házak ormán. De ne higgye, hogy a mi őseink huszitákká váltak volna. Csak meg akarták kímélni házukat a feldúlástól, és ezért használták a külső jelet.”18
Képet kapunk a megváltozott életkörülményekről, hogy a lakásbizottságok a felesleges szobákat kiutalták a cseh hivatalnokoknak, s cseh lakótársat a szlovák megyei hivatalnok sem szeretett volna magának a regény szerint, inkább magyart. Így lelt Pista is üres szobára Ghiczynénél, s lett lakótársa a nehezen meghatározható identitású vármegyei főügyésznek, Tárniczkynak, aki Árva megyei nemes családból származott, amelynek egyik ága Árvában maradt, a másik ága Magyarországon élt, s az ő öccse egy budapesti nagybank vezető tisztviselője, aki Hviezdoslavot olvasott eredetiben, és a nehezebb irodalmi szavakat aláhúzta, s a margóra szép, gömbölyű betűkel kiírta a szavak magyar jelentését.19 A regény alapján valóban azt kellene hinnünk, hogy a korszak szlováksága sem kért az új helyzetből. A kérdés azonban az, hogy ezt csupán Vécsey hiszi, s egy-egy magyar érzelmű szlovák szereplője szájába adva a szavakat igyekszik mindezt velünk, az olvasóval – az utókorral – elhitetni, vagy valóban általános jelenségről van szó a szlovákság részéről?  A kérdés azért is jogos, mert a Kassai Napló nemegyszer számol be ennek ellenkezőjéről. 1918. november 2-án például arról, hogy a szlovákok cseh államot akarnak. A magyarok hét vármegyét ígértek nekik, de ők tizennégyet akarnak. A cikk írója szerint azonban a Tanács nem lehetett illetékes a kérdés eldöntésében, miszerint a szlovákok a csehekhez akarnának tartozni, a tanácskozáson ugyanis 27 pap és 12 bankigazgató vett részt, a szociáldemokraták viszont, akik nagy számban vannak képviselve a megyében, nem voltak jelen.20 December 1-jén már arról számol be az újság, hogy öt vármegye és összesen 67 járás csehszlovák fennhatóság alá került.21
Érdekes a kép, amely elénk tárul Kassa megszállása kapcsán, de érdekes Kassa mai képe is. A könyv új kiadásához Mezey László Miklós írt utószót, aki így fejezi be a könyv értékelését: „Vécsey Zoltán riportregénye igazi korrajz Kassa városának alig egy esztendejéről. Történelmi távlatból tekintve – minden megrendítő dráma és kataklizma ellenére – pillanatfölvétel a városról. Egy magyar város olyan korszakának kezdetét idézi meg, amit talán az jellemez a legsokatmondóbban, hogy A síró város cselekményének idején Kassán a lakosság háromnegyedét alkotta a magyarság, a könyv mostani megjelenésekor pedig nem egészen négy százalékát.”

    JEGYZETEK

  1 A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995. Főszerkesztő: Fónod Zoltán. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1997, 357.
  2 Vécsey: A síró város. A Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének kiadása. Évszám nélkül.
  3 Balassa Zoltán: A síró város. http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=23058&Itemid=1
  4 Gyüre Lajos: Kassai Napló 1918–1929. Madách, Bratislava, 1986, 88.
  5 A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona, i. m.,  357.
  6 Gyüre Lajos: Kassai Napló 1918–1929, i. m., 34.
  7 Vécsey Zoltán: A síró város, i. m.
  8 Uo., 21.
  9 Uo., 22–23.
10 Uo., 151.
11 Uo., 257.
12 Fónod Zoltán: Üzenet. A magyar irodalom története Cseh/Szlovákiában 1918–1945. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2002, 219.
13 A város a megszállás első órái alatt. Kassai Újság. 1. évf., 1919. december 31., 2.
14 Vécsey Zoltán: A síró város, i. m., 81.
15 A sárosi tótok a magyarságért. Eperjes város közgyűlése. Kassai Napló. 1. évf., 1918. október 28., 3.
16 Vécsey Zoltán: A síró város, i. m., 40.
17 Uo.
18 Uo., 133.
19 Uo., 203.
20 A tótok cseh államot akarnak. Kassai Napló, 1. évf., 1918. november 2., 3.
21 Öt vármegye és összesen 67 járás tót impérium alá kerül. Kassai Napló. 1. évf., 1918. december 1., 1.