Váradi Nagy Pál – A jövevény

Felsőtestén több régi heg éktelenkedett a legfrissebb karcolások között. Egyik kezében arasznyi hosszú, hegyezett gallyat szorongatott. Két ujja zöldeslila és dagadt, talán törött volt. Régóta borotválatlan arcán ugyanaz a hirtelen soványság ült, mint egész valóján: kifejezéstelenül. A tekintetéből pedig hiányzott valami.
Makacsul mérte a lépteit, és ereszkedett lefelé a patak mentén. A hajnali párától főleg a páfrányok tapadtak a testére. Nyár vége volt, amikor a délután még tikkaszt, de hajnalra mindent átjár az erdő hűvös nyirka. Nem vette észre, hogy fázik. Két-három napnyira lehetett a várostól.
A délelőtti napsütés rövidnek ígérkezett. Az ég haragossá vált, keletről. És a keleti viharok nemcsak esőt hoztak. Mikor távolabb vitte a csapás a víztől, hallani vélte a nagy idő morajlását. Szaporábbra vette, és a bal felőli sziklákat pásztázta tekintetével valami menedékért. Egy ígéretes árnyéknak utána járt. Jól látta, valóban barlang volt, viszont irgalmatlanul büdös. Biztos távolból felmérte a bent lévő hálózsákokat. Súlyos felhők vonultak át az égen. Körülnézett még egyszer, és lenn, közvetlenül a tó partján némi szemétre lett figyelmes. Leereszkedett, átgázolt a csontig hideg vízen. Megtalálta a barlang száját; megszorította a gallyat, és bement.
Huzatos volt, valahonnan fentről beszűrődött egy kis derengés. Aránylag rendezett vackot talált, hálózsák, kimustrált kempingszék. Az emberszag egyszerre biztatta is, meg nem is. Felhajtott egy ponyvát, és a nyála megcsordult a rengeteg konzerv láttán. Felhajtotta a másik ponyvát. Rácsos vasszekrény volt, ökölnyi lakattal. Benne egy pisztoly. Visszament az ételhez. Az egyik halkonzerv után nyúlt éppen, amikor meghallotta a lélegzetvételt a hátánál. Döfött, gondolkodás nélkül. Elszámolta magát, mert a támadója balkezes volt. Egyet szinte bekapott, mire a kést tartó kezet visszafordíthatatlanul meg tudta ragadni. Dulakodtak, végül csontot tört. Még ugyanazzal a lendülettel a fejet a sziklának taszította, és a támadója eszméletlenül rogyott össze. Lihegett. Oldalához nyúlt – vérzett.
Az öregnél, aki nem volt annyira öreg, nem volt semmilyen irat. Használhatónak tűnt viszont a bakancsa. Azt lerángatta róla, aztán, mert kötelet nem talált és a fűzőket sajnálta, kivonszolta az öreget a patakhoz. Behúzta a vízbe, hogy a feje bőven kinn legyen a levegőn, és egykedvű mozdulatokkal nehéz köveket gördített a tagjaira, hogy ne tudjon mozdulni se.
Nem vesztett olyan sok vért, de az oldalát varrni kellene. Nem mély, de ujjnyi hosszú. Kotorászni kezdett a barlangban, és közben sóváran bólintott a konzervek-nek. De előbb a seb. Talált valami csajkát, száraz fát, tűt, pálinkát, cérnát. Inkább remete lehetett az öreg, mint csöves. Főzött, szeszelt, és ezek voltak az első han-gok, amiket kiadott – megvan talán már két hete is.
Kezdett szemerkélni az eső, mire az öreg magához tért. A gyomrából kiálló csontorka rezdülésein lehetett látni, hogy máshogy lélegzik. A víz finom érben vitte a vért a gally tövéről. Az öreg nézte, ahogy a jövevény a barlang szájában ül, elgyötört szemekkel, és evett. Próbált megmozdulni, de a kövek fogták.
– Több, mint egy hete nem ettem – szólalt meg a jövevény, és pofázta tovább a konzervet. Meg volt mosakodva, az ujjai sínben. Az étel miatt még a sérülés dacára is jobb színben volt, mint előtte. Örült a használható lábbelinek is. Az öreget egyelőre hagyta puhulni. Legalább egy vadászkése már volt, és talált bent egy inget is. Nem tisztát, de szárazat. A vasszekrényt viszont nem tudta kinyitni. Közben rákezdett a vihar. Ettől az öreg is megélénkült egy kicsit, de már annyira didergett, hogy nem sok értelmes hang jött ki a torkán.
– Kéne a pisztoly – kiáltotta végül, hogy az esőt túlharsogja, és farkasszemet nézett az öreggel. Dörgött néhányszor, mire nyilvánvalóvá vált, hogy az eldöntötte: nincs vesztenivalója. A jövevény is belátta, hogy patthelyzet van, mert a keleti esőbe nem akart kibújni, hogy komolyabban kérdőre vonhassa. Evett tovább.
Az öreg fészkelődni kezdett. Nagyjából egyszerre vették észre, hogy a patak duzzad, és néhány perc alatt annyira megemelkedett a szintje, hogy az öregnek ki kellett emelnie a fejét a vízből. Tagjain a kövek nehezek. Fogják.
– Ha nem, hát nem.
Az öreg nem felelt. Vergődött, amennyire a kövek engedték. A csontorka mintha megtörte volna a sáros tajtékot, és nem látszott, mennyi vér keveredik a sodorba. A jövevény letett a pisztolyról, és kibontott még egy konzervet. Várta az eső végét. Evett, és egykedvűen nézte az öreget. Olykor úgy tűnt, hogy a megvadult víz meglazította a tagjain a köveket, de egyedül a fej látszott ki a sáros áradatból. Már nem nézhetett hátra, úgyhogy egy csapzott tarkót, feje búbját mutatta a parton ülőnek. A jövevény azért kéznél tartotta a szerzett kést.
Elbóbiskolhatott. Mikor ocsúdott, már sütött a nap és a patak szinte a barlang száját mosta. Az öreg nem látszott sehol.
Szedelőzködött, és a patak mentén, szívós léptekkel ereszkedett tovább a város felé.