Bárczi Zsófia – Annanovella

Anna sosem szokta meg teljesen az életkörülményeit. Volt egy visszatérő álma, egy nagy házról, amelyben a férjével élt. A ház álomról álomra változott, de mindig emeletes volt, erkéllyel. Néha az előző lakók a bútorokat is otthagyták, s a ház belső tereinek elrendezésében általában volt valami nyugtalanítóan aszimmetrikus.

Mégsem nyúltak hozzá, évekig nem láttak neki a funkciótlan kis benyílók átépítésének, vagy az előző tulajoktól hátrahagyott bútorok kidobálásának. Ez is közös volt az álmokban. Mintha csak átmenetileg éltek volna ott, attól tartva, hogy az előző vagy a következő tulaj bármely pillanatban számon kérheti rajtuk a megszokott bútorokat, az átfestett falakat. A házak belülről mindig sötétek voltak kicsit, pedig Anna a világos színeket szerette, krém, fakókék, fehér, az egyedüli erős szín a ragyogó sárga volt, amit tényleg kedvelt. És a fa megnyugtató narancsbarnája. De ezek a házak sosem az ő világát tükrözték, Anna mégis biztosan tudta, hogy az ott-hona ott van közöttük.
    Bár valami átalakításféle mégis mintha minden álomban lett volna. Egy-szer például –   határozottan emlékezett rá még hetek múlva is – az egyik álomházban a régi beépített konyhaszekrénysort húzták el a meglepően tágas nappali északi falától. Anna ismerte ezt a szekrénysort, első tenyérnyi albérletük egyetlen szobájában volt ugyanilyen. Illetve nem is ugyanilyen, hanem éppen ez. A mosogató ott sem volt bekötve, ettől furcsán átmeneti jelleget öltött a garzonszobában való jelenléte, épp úgy, mint az álombeli nappaliban. Mintha valaki épp csak ideiglenesen hagyta volna a fal mellett, míg jobb helyet talál neki, aztán megfeledkezett róla. Ezt a szekrényt húzták el abban az álomházban a férjével attól a furcsa faltól. A fal majolika mozaikkal volt kirakva, Anna később nem tudta felidézni magában a mintát. Pontosan maga előtt látta viszont ébren is azt a mélyfekete, bordó szálakkal áttört tüllselyem szoknyát, amit álmában az egyik szekrényben talált. Álmában nem használták a szekrényeket, tudták, hogy az előző tulajdonos tartja benne a ruháit, aki meghalt. Anna akkor nyitotta ki először a szekrényt, pedig jó fél éve is lehetett már, hogy a lakásban éltek. És ez volt a másik, a fél év. Annáék minden álomban éppen fél éve éltek az új házukban. A gyerekeket sosem álmodta oda.

    Volt egy másik ház, pár hónappal korábban. Anna álmában tudta, hogy az orvosától vették meg, de már nem tudta felidézni, miért akartak elköltözni onnan. Modern ház volt, lapos tetővel, egymásba nyíló félemeletekkel, szinte egyetlen nyitott tér az egész. A nappali kertre néző fala üvegből. De nem ez maradt meg Annában, hanem a gyerekszoba díványának kopott huzata, meg a szemmagasságban húzódó hosszú, keskeny ablak. Az ablak nem hagyta nyugodni. Hogy jut eszébe bárkinek ilyen ablakot tenni egy gyerekszobába. Az egész szoba körül volt valami zavaros. Az orvos házaspárnak nem volt gyereke. Anna meg a férje valami megfoghatatlan fenyegetést érzett a bezárt ajtó mögül. Álmában sosem léptek be oda, az után az egyetlen, első alkalom után.

    Anna kedvence egy öreg, vakolatát vesztett, kétlakásos téglaház volt. Mindkét hátsó ajtaja egy elvadult kertre nyílt. Annáék lakrésze üresen tátongott, még a hajópadlót is felszedte valaki, de az öreg házaspár lakása, ami lényegében szinte csak egy nagy konyhából és egy tenyérnyi előszobából állt, otthonos volt. Anna is inkább náluk lakott, nem mert hazamenni. A kertbe sem mert kilépni. De a küszöbön hosszan elálldogált olykor, órákig kémlelte az elvadult bozótot.
    Egy idő után elkezdett hinni az álmok erejében, elhitte, hogy rejtett tudást közvetítenek. De csalódott, mert álmaiból sem tudta meg, hogy kicsoda voltaképpen. Sosem voltak ismétlődő helyek, ismétlődő emberek, egyetlen felismerhető emlék sem, csak a magárahagyottság rettenetes üressége, semmi más. És a másokhoz tartozó ruhák a másokhoz tartozó szekrényekben.
    Szeretett volna egy olyan házat, amelyikben otthon van, tényleg otthon. Minden este úgy feküdt le, hogy ma talán beleálmodja magát az otthonlétbe. De álmaiban, ahogy nappal is, mindenütt idegen maradt, megtűrten, két tulajdonos közti átmenetként volt jelen. Idegen beszéd foszlányai kavarogtak körülötte, és ő nagyon szerette volna egyetlenegyszer megélni az otthonosságot, nemcsak érteni, hanem élni a nyelvet, a sajátot, az eltűnt gyerekkor nyelvét. De csak különálló, lezárt szobák voltak, és az ajtón túl a semmi, ismeretlen, hideg űr. Elszigetelt életek sorozata, sehová sem tartozás. Néha a férje, de mégis, főként idegenek. Idegenek az ablakon túl, idegen sziluettek. És idegen halottak bútorai, és a halottak ruhái a szek-rényekben.

    Egy idő után feladta. Már nem érdekelte, hogy hová álmodja magát aznap, és nem tartotta számon többé a házak közti hasonlatosságokat, hátha felismer egy-szer valamiféle mintázatot. Már csak a beszédre figyelt, az érthetetlen, mégis furcsán ismerősnek tűnő nyelvre. És egy éjjel arra ébredt, hogy a házak beszélnek hozzá, a házakban lüktető befalazott, titkos életek. Beszéltek hozzá a falak, észrevétlen életek örökké ismétlődő történeteit suttogták el neki. És Anna ekkor és itt, ezekben a szürke, egyhangú történetekben találta meg végre a helyét, és békélt meg önmagával.
    Többé nem álmodott.