Csapody Kinga – Hogy a feszültséget kioltsa

Beszélgetés Háy Jánossal

– Drámaíróként legalább annyira vagy ismert, és elismert, mint a másik két műnemben született műveid miatt. Prózádban is mindig ott bujkál valami drámai, talán ezért is lehet, hogy több novellád is elkezdett „önállósodni”, és drámává vált.

Már ha csak az eddig leghíresebbekre: A Gézagyerekre, A Pityu bácsi fiára vagy A Herner Ferike faterjára, vagy akár a Nehézre gondolunk, így van. Van olyan ötlet, történet, amely egyből drámaként kezd el mozgolódni a fejedben, vagy nem írsz „csak úgy” drámát, ahhoz kell egy felkérés?
– Ha megragad egy erős élethelyzet, általában novellát írok belőle. Szeretek novellát írni, mert izgalmas egy ilyen kis formában világot és sorsokat felrakni. Közel áll a vershez, ami az én alapműfajom, abban a tekintetben legalábbis, hogy egy felesleges félsorral tönkrezúzod az egész kompozíciót. A dráma a novellához képest szinte nyitott szöveg, bár én nem szeretem, és általában nem is engedem, hogy a megírt szöveget a színpadra állítás során variálják. Amúgy nem vagyok tipikus drámaíró, engem a színházi rész kevésbé érdekel, inkább a kizárólag párbeszédekre épülő szöveg izgat. Az utóbbi időben valóban legtöbbször felkérésre írok darabot, de csak akkor fogadok el felkérést, ha az arra vonatkozik, amit amúgy is meg akarok írni.

– Ha a drámáidat nézzük, semmiféleképpen sem csak a szórakoztatós, de a népnevelő vonulatba sem illeszthetőek, már csak azért sem, mert a stílus, egy egységes világ és nyelv jellemzi őket, még ha a helyszín vagy a szereplők nagyon is eltérnek egymástól. Mit gondolsz, mi ma a színház, a dráma feladata?
– Nem tudom, mi a színház feladata, őszintén szólva nem is érdekel. Csak egy dolog izgat: autentikus műalkotást létrehozni. Hogy az irodalmi műnek amúgy van-e feladata, azt hiszem, nincs, ha mégis, akkor valami olyasmi lehet, hogy az én és a másik, a behatárolt életidő és az örökidő közötti feszültséget legalább kis időre kioltsa.

– Van olyan színház, társulat,  rendező, amelynek vagy akinek különösen szívesen adsz oda egy-egy drámát, mert valóban éltre keltik, esetleg még tartalmilag is tudnak valami pluszt tenni bele?
– Mindenkinek szívesen odaadom; külön örülök, ha például diákok foglalkoznak a darabokkal. Természetesen a rendező és a színész mindig tesz hozzá valamit; jó esetben olyat, ami erősíti az alapanyagot. Persze ez a legnehezebb a színházban, hogy egy csomó embernek egy irányba kell húznia, valamint nem elég, ha egy tehetséges van közöttük, mert mindenkinek tehetségesnek kell lennie ahhoz, hogy valami tényleg megszülessen a színpadon.
– „All the world’s a stage, and all the men and women merely players” – Shakespeare szentenciája szállóige lett. Az Irodalmi Szemle mostani számában szemelvényesen közölt Főszereplő a halál című drámád szereplői idős színészek, a színpad látszólag egy valóságshow, gyakorlatilag meg a nagy magyar valóság. Show nélkül, fanyarul. Szemléletesen megrajzolva napjaink egy-egy jellegzetes karakterét; a nemzethalált vizionálót és kiáltót, a frusztrált sértettségeiket cipelő, egymást fúró, boldogtalan, félreértéseken elbaltázott életű gőgösöket – erős karakterek mind. Azonban a dráma 2004-ben született, s reménykedtünk, hogy a villalakók és a túlélős-kukkolós-férj-feleségkeresős világ gyorsan lecseng, mint ahogy a ki mikor súgott, kinek, mit is halványodik. Ezzel szemben  mindkét vonalon az ellenkezőjét lehet érezni, a darabod  még időszerűbbé vált. Játsszák most valahol? Mennyire vállalják be a társulatok, és mondjuk, a szerepeknek megfelelő színészekben marad annyi játékosság, hogy eljátsszák?
– Amikor írtam, akkor lendültek be a valóságshow-k, nagyon benne volt a téma a levegőben. Azt hittem én is, hogy elmúlik, de azóta újabb és újabb lendületet kapott a műfaj. Megírtam és félretettem a szöveget; kicsit zavart, hogy valami aktualitásra mozdultam rá, egy divatos közhelyre. Általában idegenkedek az olyan témáktól, amelyek nagyon korspecifikusak, meg az olyan művektől, amelyekben látszódik az öt-let. És a Főszereplő a halált ilyennek tartottam. De mostanság valaki biztatott rá, és megint elővettem. Újraolvasva úgy éreztem, a valóságshow-s ötlet nem nyomja agyon a szöveget. Aztán kicsit azért is idegenkedtem ettől az anyagtól, mert nagyon rossz képet fest az emberekről, s mindig van bennem valami olyan, hogy azért a világ mélyén nem a kiúttalanság, nem a rosszindulat bújik meg, hanem valami jó. Sajnos, a darab még a felolvasásig sem jutott el. Van olyan elképzelésem, hogy fiatal színészekkel kéne eljátszatni az öreg színészeket, ahogyan Alvis Hermanis csinálta a Long life című darabban, amelynél szebb előadást az öregedésről még soha nem láttam.

– Decemberben mutatták be Kaposváron A kéz című darabodat. A bogyósgyümölcskertész fia című novellafüzéred könyvben, hangoskönyvben Rátóti Zoltán egyszálgitáros előadásában is nagyon ismertté vált. Miért és hogyan merült fel, hogy egy ilyen, új koncepcióban is színpadra kerüljön?
– Már régen akartam egy ilyen zenés dolgot írni belőle. Valahogy nagyon benne van a Bogyósban a zene, szóval, úgy adja magát a dolog. Egyszer régen mondtam is Lovasinak, hogy kéne, de akkor nem rezonált rá. Végül Bérczes Laci és Rátóti Zoli a megkérdezésünk nélkül betervezte az előadást, vagyis nem volt mit tenni, meg kellett írni.

– A darab bemutatója még meg nem, de facebook oldala már volt, ahol az olvasható, hogy: „anyu Háy János. apu Lovasi András. keresztanyu Szabó Attila, keresztapu a Kiscsillag zenekar. nővérem a Bogyósgyümölcskertész fia, bátyám a Maradék […] érdeklődésem:rokkenroll. a dédapám. meg a vájdömájdö….” Apu és anyu hogyan tudtak összedolgozni? És kire ütött ez a gyerek?
– Külön dolgoztunk, megbeszéltük, hogy milyen zenét tudunk elképzelni, én bejelöltem a dalhelyeket, meg írtam minden dalhoz egy sor hívószót, s ebből a zenészek, Lovasi irányításával összedobták a dalokat. A gyerek meg, remélem, különb, mint anyu meg apu.

– Első regényeid történelmi regények, a Xanadu és a Dzsigerdilen török világa után, az Egymáshoz tartozók című, utolsó prózakötetedben esszé jellegű írások is találhatók: Jókai, Mikszáth, Csokonai, Petőfi, no meg Három menet Emma Bovaryval. Foglalkoztat a történelem valamely szakasza vagy személye drámatémaként is? Vagy egészen más jellegű színházi terveid vannak?
– Irtózom a történelmi drámáktól. A kötelező színházlátogatást juttatják eszembe, azt a kegyetlen szenvedést, hogy valami teljesen érdektelent kell nézni végtelennek tűnő ideig. Talán a Bánk bán ötletét újraírnám, ha kíváncsi volna rá egy színház. Amúgy szeretnék most elköszönni egy ideig a színháztól, mert hosszabb prózát tervezek írni, s amellett nincs kacsingatás más műfajokra.