Duba Gyula – Futball Gyarmaton

Részlet a Valami elmúlt – Erni diákkora című önéletírásból
1
A mezőség felett sűrűn köröznek a cserebogarak. Ahogy Gyarmaton mondják: a „csaják”. Távol a Perec mentén a nagy vörös nap érinteni készül a lombosodó füzek és égerfák koronáját. A cserebogarak ilyenkor bújnak ki a földből, és alacsonyan repülve, látszólag céltalanul csaponganak.

Egyedül és magányosan, mégis úgy tűnik fel, mintha tömegesen tennék, röpködnek a vetések felett. A libalegelőn, a gyarmati Pást felett is ott vannak, cikcakkban szállnak a fegyverneki út mentén. Csak ők tudják, miért rajzanak, mit keresnek. Mintha szárnypróbálgatás lenne, akárha gyakorlatoznának, kiszámíthatatlan és kaotikus rajzás, látszólag semmi értelme nincs. Hiszen le sem szállnak közben, csak repülnek. A kisiskolában Vértes Ilona tanító néni elmesélte, hogy a „csaják” álcákként és pajorokként három évig a földben élnek, minden gyökérzetet megrágnak, ami útjukba kerül, s közben báb lesz belőlük, majd bogár, cserebogár, sárga cserebogár, ahogy a nóta szól, s akkor már közelebb vannak a fel-színhez. Majd bogárként előbújnak, akár egy méter mélységből is. Hetekig élnek a föld felett. Ilyenkor van a párzási idejük, azért röpködnek, amikor leszáll az est. Majd a talaj felszíne közelében petéket raknak a földbe, hogy utódokat nemzzenek. S azok még azon a nyáron kikelnek, és ösztönösen lemásznak a mélybe, hogy három évig ott éljenek és rágják a gyökereket. A felnőtt bogarak pedig, tehát a szüleik néhány hónapig élnek a nyárban, aztán elpusztulnak, ennyi az életük…
– A nyomorultak… – mondta akkor Csutor Géza –, minek vannak?!

– Mindennek joga van élni – válaszolta Vértes Ilona tanító néni –, és mindennek olyan a sorsa, amilyet a teremtőtől kapott…
Erni képzeletét megragadta a „csaják” sorsa, elgondolkoztatta a történet, aztán elfelejtette. Ilyen az ő életük. Az emberek úgysem törődnek velük. Tudomásul veszik, hogy tavasszal kibújnak a földből, és hankalodáskor röpülni kezdenek, az emberekbe ütődnek, és beléjük csapódnak, arcukat, szemüket óvják előlük, de röptük értelmét nem keresik. Régen megszokták, hogy a föld felett, az éjszakához ké-szülődve alacsonyan röpködnek a cserebogarak. Ilyen a természetük! Majd elmúlik rajzásuk, nemsokára eltűnnek. Mindennek oka van, ami történik, de nem lehet tudni, hogy miért történik úgy! Nem is kell tudni, minek. Tudomásul kell venni, és kész. Mindig így volt, tavaszkor a langyos időben, amikor a friss levegőnek érezhető illata van, előjönnek a földből a „csaják”, berregve röpködnek, és nekicsapódnak az embereknek.
A Páston futballozó gyerekek sem törődnek velük. Nincs idejük a „csajákra”, két kapura játszanak. A felvégiek is lejöttek a Pástra, egymás ellen mérkőznek az alvégiekkel. Bíró nincs, de nem is kell. Ha szabálytalanság történt, mindenki bíró lehet, aki látta. Kiáltozás helyettesíti a piros vagy sárga lapokat. Éppen Csutor Géza tiltakozik.
– Henc…! – ordítja kidülledt szemmel –, henced vót, Mónár…!
Leáll a játék, már Buda Vilinél a labda, de mindenki vár.
– Nem vót henc… – tagadja a kezezést Molnár Jenő kiáltva –, hazudsz, Csutor… nem vót henc..!
– Henc vót… – toporzékol Csutor, a sapkáját is földhöz vágja –, kézzel érintetted a labdát… igenis hozzáértél..!
De Buda Vili akkor már a kapu felé viszi a labdát, és Hubert Emil – aki most a felvégieknek véd – kimeredt szemmel, ugrásra készen várja a gólt, ám egy felvégi hátvéd elgáncsolja Vilit. Az alvégiek ordítanak, mintha nyúznák őket.
– Gáncs… gáncs… tiszta gáncs volt… „tribliztél” volna, ha bekk vagy… nem tudsz „triblizni”, Kulcsár…!
Csutor és Molnár Jenő lökdösik egymást, mégsem lett verekedés, Hubert Emil kirúgta a szabadon guruló labdát…
Szenvedéllyel játszanak, mint a nagycsapat. A régi játékokat, a pickezést meg a gedázást felejteni kezdik, még a gombozást is. A „fotbal” mindenek felett való, nem is játék már, hanem igazi szenvedély. Mással nem törődnek, csak játszanak. Csak a labdával, ami pedig gyakran nem is bőrlabda! Lehet rongyból, kitömött fu-szekli is, gömbölyűre formált, spárgával átkötött rongycsomó. A rúgás kényszere, az állandósult „labdareflex” annyira bennük él, hogy minden útjukba kerülő tárgyba belerúgnak: kőbe, papírba, fadarabba! Ahogy pálya is lehet bárhol, a kertekben és a szilvásokban, bárhol a mezőn, csak egyenes legyen a talaj, fűvel benőtt, gyepes rész, és ne legyenek rajta kórók és gazok, rögök vagy kövek, sima és egyenes talaj legyen, mint általában a legelők. Akár az alvégi és a felvégi libalegelő, tehát az alsó és felső Pást, bárhol lehet pályát rögtönözni. A kapu is csak az alsó Páston ké-szült fából, erős fenyőrudakból, ahol a nagycsapat játszik, ahol az igazi mérkőzések folynak. Máshol lehet a kapu két, földre helyezett sapka vagy kalap, a gyepre rakott tarisznya vagy ruhadarab, mindenből lehet kapu, ami kijelöli a távolságot, melynek közepén a kapus áll és nem engedi át a labdát. Libaőrzés vagy báránylegeltetés közben nagy küzdelmek folynak a mezőn vagy a kertek alatt.
Mindezeket minden gyerek tudja, ahogy a pálya méreteit is. Az ötös vonalat, a tizenegyes pontját és a tizenhatost, és a pálya közepét, ahonnan a bíró a játékot indítja. Meg azt is, hogy mi a félidő, a szabadrúgás meg a tizenegyes, s hogy mi a fejelés, a gáncs, az ofszajt, és mi a taccsdobás, a driblizés és a labda vezetése, ahogy azt is, hogy a labdát csak lábbal, mellel és fejjel szabad érinteni, kézzel tilos, mert az henc és szabadrúgással kell büntetni, mindennapos dolgok ezek a gyerekek számára. Ahogy az is, hogy játszani tudni kell! Új értékek élnek Gyarmaton, a míto-szok rokonai meg az idegen szavak. Régen a férfiak a katonaságtól hoztak új szavakat, sajátos fogalmakat, „büssengönyi”, másként mondta bukfencezni meg „kvártélyoznyi”, olyanokat, hogy „defilíroznyi” meg svarumlínia! A futballozás angol szavai, sajátos kifejezései lesznek olyan természetesek, mintha az anyatejjel szívták volna magukba őket. Anglia messze van, ám a henc – bár hansnak írják – az henc, és a kornel bizony „kornel”. Kérdés, hogy ki tud jól triblizni (driblizni), és ki rúgja rüszttel a labdát. A nagyapák, a volt K. u. K bakák úgy tudják, hogy a rüsztung a katonai felszerelést jelenti németül, az unokák azonban már biztosak benne, hogy aki rüszttel rúg, az lábfejjel rúgja a labdát. Belsővel is lehet rúgni, meg spiccel is, de legjobb rüszttel! És lehetőleg mindkét lábbal tudni kell, ballal is, jobbal is. Lipták Lajos rüszttel rúg, igaz, hogy csak jobb lábbal…
Erni bal lábbal is tud rúgni, s ez előnyére van, ő a balszélső. A leszálló nap helyén lilásan vörös az ég, készülődik a sűrűbb homály. Bicikliken már jönnek a nagyok, félórányi idejük lesz, hogy kapura rúgjanak Molnár Árpinak. Nélküle nincs kinek kapura rúgni, ő biztosan lejön. Mindig ő véd, ő a kapus. Mindenre elszánt, zömök, görbe lábú legény, tudják róla, hogy jó kapus. A kapura törő csatárok lábára vetődik, elébük hasal, testével védi és elragadja a labdát. Ha többen vannak a kapu előtt és tumultus támad, nagy erővel közéjük veti magát. Szögletrúgásnál utasításokat ad a bekkeknek meg a halfoknak, tehát a hátvédeknek, maga pedig a kapufa mellett áll és hiúzként lesi a beívelő labdát, pontosan tudja, mikor mozduljon el, mint rontson a kapu előtt várakozó játékosok közé, s hatalmas rúgással, akár a ragadály, magához kaparintsa és mellére ölelje a labdát. Mindenki tudja, hogy Molnár Árpinak tapad a kezéhez a labda! A tréningezőkkel szemben is szinte minden lövést kivéd, sokszor a tizenegyeseket is! S a gyerekek már csak figyelik, ahogy a nagyok edzenek. Az alkony leszálltával és az est jöttével ritkulnak a cserebogarak, lassan elfogynak, alig repülnek már a sötétben. Halványan fénylő csillagok tűnnek fel az égen, tompán hunyorognak, csak a bőrlabda tompa puffanásai és a gyerekek álmélkodó elismerése hallatszik a sötétbe vesző alakok körül. Ők tovább rúgják a labdát, a sötétben is látják! Bár a patak túloldalán a gyalogbodza árnyai, a „borzangok” éledező kórói már a homályba vesztek… s a falu felől kutyaugatást hallani, az éjszaka otthonos hangjait…

2
A labdarúgás őskoráról a faluban legendák élnek. Egykor, a húszas évek elején lehetett, ma már nem tudni, hogyan, a semmiből lett, és egyszerre ott volt, bár sem csapat, sem pálya még nem létezett. Az ember dogozik, reggeltől estig „edzi” a testét, munkája a teljesítmény, sportolásra nincs szüksége. Aztán milyen sport ez, gatyában szaladgálni, mint az eszementek! Zavaros idők voltak akkor. Éppen megalakult a köztársaság. Zemanek jegyző úr már ott volt a faluban, aztán Bartončik csend-őr őrmester érkezett, hogy képviseljék az új államhatalmat. S az emlékezők úgy látják, hogy mintha velük kettőjükkel jött volna Gyarmatra a futball, mintha ők hozták volna a labdarúgást. Ellentmond ennek, hogy ők ketten sosem játszottak, képtelenség elképzelni is, hogy pán Zemanek és pán Bartončik klottgatyában szaladgáljon a libalegelőn. A köztársaság tekintélye is megsínylette volna, hogy a hatalom és a törvény képviselői mindenről megfeledkezve játszanak a Páston! Az öszszefüggés tehát merő véletlen lehet, olyan idők műve, melyek később amúgy is rendkívülinek bizonyultak. Az igazság sokkal egyszerűbb. Arra már számosan emlékeznek, hogy az első futballista, aki az egészet elindította, egy idegen volt, egy jövevény a faluban: Kollár István molnársegéd. S a gazdája, Matkovič úr, a helyi vízimalom új bérlője támogatta ebben. Matkovič úr is akkor került a faluba, amikor az új államhatalom képviselői, így a rendszerváltás és a futball kezdetei között mégis van bizonyos, rejtett összefüggés.
Abban az időben idegenből jöttek a molnárinasok meg a segédek Gyarmatra, idegenek hozták a változásokat. A falu magának élt, szokásainak és az ősöktől örö-költ hagyományainak a bűvöletében, külső hatások alig érintették.  Kollár Istvánnak sem volt könnyű dolga, míg összeverbuvált egy csapatot. A férfiak bő szárú, háziszőttes gatyában meg papucsban jártak, de azt nem bírták megérteni és el sem fogadták sokáig, hogy felnőtt emberek gatyában szaladgáljanak és egy gerezdes bőr-labdát kergessenek, s amikor elérik, ahelyett, hogy felvennék, jókorát belerúgnak. Haszontalan bohóckodás ez, komoly emberhez méltatlan! S közben lökdösik egymást és öklelőznek, mint a dühös bikák vagy a kecskebakok. Miért futnak utána, ha elrúgják maguktól, esztelenség, jóravaló keresztény ember így nem viselkedhet! A fiaikat sem engedték játszani, s azok nem is akartak, nem vonzotta őket a játék, nevetségesnek tartották. Bár később elmentek a meccsekre, kezdetben a lányok oda sem jártak, nem nekik való szórakozás!
Az emlékezések és legendává növő történetek Erni számára hihetetlennek tűnő dolgokat őriztek. Képtelenségnek tűnt fel számára, milyen lehetett ez a furcsa „őstizenegy”, az alapító Kollár István csapata. Az öregek beszélték, hogy a futballisták ingben-mellényben meg kalapban mentek a pályára, aztán hogy hosszúgatyában játszottak, bő gatyában meg jégeralsóban, s amikor Matkovič molnár piros rövidnadrágot varratott a játékosoknak, az a sípcsontjukig ért. Stoplis futballcipőjük sem volt kezdetben, félcipőben meg bakancsban, sőt csizmában léptek pályára, és a nehézkes lábbeli a játékosok testi ereje és fizikai tömege folytán veszélyessé tette a játékot. Mint amikor ormótlan vadak tülekednek. Tanúk vannak rá, hogy a hatalmas termetű, százkilós Visehradszki Sanyi centerhalfként általában a pálya közepén álldogált, várta a labdát. S amikor a közelébe került, utána vetette magát és futni kezdett, s úgy nekiveselkedett, hogy nem tudott megállni, és az ellenkező irányba szaladt, mint amerre akkor már a labda járt. Egy felvégi vasgyúróról pedig azt mesélték, hogy ha a labda mellé rúgott vagy fellökték, mérgében lehúzta a bakancsát, és azzal verte a földet. Az „őscsapat” emlékét úgy őrizték a legendák, hogy a játékosokat behemót igyekezetük és nevetséges külsejük jellemezte inkább, mint játéktudásuk és ügyességük. De a labdarúgás csillaga mégis felragyogott Gyarmaton, felfénylett, és jelezte az új korszakot. Ebben az időben született a híres nóta is: „Ennek a kislánynak nincs babája, / futballista jár az udvarába, / futballista gyüjjön be, / rúgjon egy gólt idebe, a szobába.” S a második versszak még fokozza a játékos dicsőségét: „Futballista gyerek csak az lehet, / akinek a neve fasza gyerek, / olyat lő, hogy leszakad, / barna kislány benn marad, a szobába.”

3
Erni biztos volt benne, hogy apja sosem játszott, sem a nagybácsija, Bakai István, sem Bori sógor. De érdekelte őket a játék, elmentek a mérkőzésekre, ahogy megismerték a játékszabályokat, hatalmába kerítette őket a meccsek izgalma. Utána megbeszélték a látottakat. A század szenvedélye hatalmába kerítette őket. Ahogy a fiatalságot is megfertőzte a kor nagy tömegeket mozgató őrülete. A látvány varázsa és a játék bacilusa a falu szervezetébe fészkelte magát, és hatni kezdett. A lappangó szenvedélyek új utakat kerestek, hogy kitörhessenek. A kor is segítette ezt, az idő új lehetőségekkel, technikai csudákkal rukkolt elő, színre lépett a rádió, és az újságok száraz sporthíreit hangos élménnyé varázsolva felzaklatta a kedélyeket. Minden újdonságnak akadnak alkotó hívei! A népi ezermesterek köréből Pásztor Géza, a Gyarmat körül ólálkodó modernség elkötelezettje, aki már nem ősei nyomán a kamrában fúr és farag, hanem a konyhában bíbelődik villamos árammal és forrasztópákával, rádiót barkácsol. Talán maga sem tudja, honnan jön a sugallat! Először kristálydetektoros készüléket. Udvarukon, két magas pózna közé feszített dróthuzalon fehér porceláncsiga szigetelők között; antenna a magasban. Az ablak alatt földvezeték mászik a talajba, a mélybe, antenna és földvezeték, amit a rádióról tudni kell! S amikor ez már szól, ám halkan, gyengén és kiszámíthatatlanul, egy elektroncsöves – egy lámpásos – vevőkészüléket épít, fülhallgatóval, és a köztudatba új fogalom fészkeli be magát: „meghallgatni a híreket!” Modern hang ez, magyar nóták kíséretében, olyan „ősinformáció”, amely nem ismer határt. S amikor Pásztor ezermester hangszórós rádiót épít három lámpával, villanyárammal, lapos elemekből álló telep és akkumulátor működteti, innen a neve, telepes rádió, akkor a futball más, spirituálisan érzéki formában jelenik meg, nem látvány már, hanem érzés, a lélek rezdülése és lendülete.
Vasárnap délután Pásztor Géza kiteszi az ablakba a hangszórót, hogy a környéken lakók, a szomszédok és az arra járók hallgassák a magyar nótákat és a cigányzenét. A nemzetközi futballmeccsek alkalmával a rádió a felvégről is ide csábít hallgatókat. Legényeket és fiatal férfiakat, a kamaszok és a gyerekek a patakparton a papsajt zöld gyepén hevernek, és a környező házak előtt asszonyok és férfiak ülnek a padokon, hallgatják a pesti adást. Pluhár István nemzetközi meccseket közvetít, ahol az egyik fél a magyar csapat. Már-már misztikussá nő és lélektani drámába torkoll a nevezetes cseh–magyar mérkőzés hangulata. Pluhár mélyen átéli a játék izgalmát, szenvedélyes szavait mágikus erő fűti át, testét-lelkét beleadva, mágikus erővel érzékelteti a forró helyzeteket. Amikor a cseh csatárok áttörik a magyar védelmet, kapura törnek és komolyan veszélyeztetik Zsengellér kapuját, a bemondó hangja már-már tragikussá forrósodik, akár a dodonai tölgyek zúgása: „…támadnak a csehek, jönnek… egyre jönnek… kapunkhoz közelednek a csehek… jönnek védhetetlenül… magyarok istene állítsd meg őket..!” Fecskék suhannak az elnémult utca felett, alacsonyan szállnak a talaj közelében, eső készül, a légnyomás talajközelbe kényszerítette a szúnyogokat… sajátos tragikumérzet hatalmasodik el a gyarmatiakban. Aztán az élmény lecsillapodik és megfakul. S mintha kettős tudat születne, vagy csak bővül? A fiatalság megtanulja és ismétli a Cegléden született Zsengellér, a híres magyar kapus nevét, meg a cseh Pláničkáét is megjegyzi, s fejből tudja a nagy góllövőkét. A Toldiét, aki a pálya közepéről olyan erővel rúgja az ellenség kapujára a labdát, hogy szemmel sem lehet követni, és a tehetetlen kapus csak nézi, ahogy az átszakítja a hálót. Aztán a nagyszerű magyar csatár, Sárosi doktor nevét, akinek a tizenhatosról indított rúgásait a világ egyetlen kapusa sem képes kivédeni. Van egy idegen hangzású, ismeretlen név is, a rejtélyes Bunta, talán dél-amerikai lehet, ki tudná, milyen nemzetiségű, biztosan kapus, mert a kirúgásai átívelik a pályát, és a gól elől gyakran fejesekkel menti a kaput. Semmi biztosat nem tudni Buntáról, a neve is ezért izgató, talán brazil vagy uruguayi, találgatják a gyarmatiak.

4
A református tanítóival szerencséje van Gyarmatnak. Tevékeny férfiak, a modern korszellemet képviselik, és beoltják vele a falut. Megéreztetik vele a század kultú-ráját, a romboló hatásokkal pedig szellemi erőket szegeznek szembe. Akúcs tanító úr akkor, amikor a köztársaság első éveiben a hagyományokat kellett védeni s erősíteni a nyelv ősi értékeit, megszervezte a színjátszást és dalárdát alapított, díjakat nyertek a magyar énekkarok lévai versenyén. Gergely László tanító úr, szenvedélyes sportember és modern gondolkodású kultúraszervező, kitűnő úszó és síbajnok, s amellett jó kedélyű legényember, azonnal összebarátkozott Pásztor Gézával és a fiatal Bakai Istvánnal, gömöri lévén, Losoncon született, hamar megértette a gyarmatiak palóc ösztönét és kálvinista érzelmeit.
Ő szervezte meg 1933-ban az új futballcsapatot. Erni akkor hároméves, szoknyában jár, ahogy a kisgyerekek, beszél már, bár inkább hallgat, mindenre figyel, de véleménye nincs, beijedt, kicsiny lélek, ilyenre mondják a nagyok, hogy porbafingó! Apjától hall a futballistákról, nem tudja, mi az, hallgatja a készülő meccsek-ről szóló beszélgetéseket, és szeretné tudni, hogy mi a „fotbal”! Anyja azt válaszol-ja, hogy nagy bőrlabda, amibe a játékosok belerúgnak, ha hozzáférnek! Nagy-anyja azonban letorkollja Ernit: bolondság az, majd megtudod, ha nagy leszel! S ő, amikor vasárnap délután a felvégiek csapatostul mennek a Pástra a mérkőzésre, úgy gondolja, hogy ott valamilyen csata zajlik, amilyenről Sípos Zsuzsa nenő énekel félelmetesen bús, jajongó dalokat. Apja is lemegy a Pástra, ő anyjával ül a ház előtt a padkán, minden ház előtt asszonyok ülnek, idős férfiak állnak cigarettázva, a padok alatt kutyák, békés nyári hangulat. Erni várja, hogy mikor lesz vége a „meccsnek”, és szorongva gondol arra, hogy talán lesznek, akik nem térnek viszsza a csatatérről! De erről nem beszél, hátha kinevetnék érte, érzékeny lelkecske már kiskorában, korán képzelődésre hajlamos…
Hogy mennyire a kordivat kicsúcsosodása a labdarúgás ügye még Gyarmaton is, s hogy milyen nagy dolog a futball, az akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Gergely tanító úr egy nagy báli mulatozás után kijelentette, hogy ideje megalapítani a Sportklubot. A csapat megalakult, jó játékosaik vannak, ideje, hogy Gyarmatnak Sportklubja legyen! S hozzáfűzte még, hogy Lányi Árpád tiszteletes úrnak tetszik a gondolat. Ahogy mondta: a falunak haladni kell! Kristóf János segédjegyző melléje állt: terelni kell a fiatalságot a modern sportok felé! A falu jó szórakozást nyer, és nagy, közös ügyekért, a győzelmekért lelkesedhet! Matkovič Július molnármester és Tatár Lajos helybéli cipész anyagi támogatást ígért, ami komoly dolog: a klub játékosainak színes, jelvényes dresszek és stoplis futballcipők kellenek! Bakai István és Pásztor Géza támogatták és segítséget ígértek, Hern Sándor kocsmájának különtermében megalakult az FSC, ami Füzesgyarmati Sport Klubot jelent. És azon a nyáron már a nagy dolgokhoz illő méltósággal, FSC jelzésű piros dresszekben és fekete klottnadrágban vonult a csapat a Pástra. A játékosok lábán fekete stoplis cipő és „stucni”, alatta sípcsontvédő; komor, egyenruhás harcosokra emlékeztetnek így. Rezesbanda vezeti őket végig a falun, rikoltoznak a trombiták, mélyen brummog a görbe nagy trombita, és vérpezsdítően, ütemre bufog a nagydob. S a fiúk emelt fővel, ütemre lépnek és elszántan mennek a Pástra, hogy megmérkőzzenek az örök riválissal, a szomszédos fegyvernekiekkel…
Sosem volt kérdéses, hogy a futballpálya a nagy libalegelőn, az alsó Páston legyen. Fegyvernek felé indul erre kövesút, a faluból kitérve letér belőle egy földút és a Törökölésre tart, Szentgyörgy felé, átszeli a Pástot, amely némileg vad, elhanyagoltnak tűnő terület. Nagysága okán azonban megfelel a pálya nemzetközi méreteinek. Bár szekérút vezet rajta, de hát erre mindenfelé szekérutak vezetnek. Nyári záporok után a vasalt kerekek mély nyomot hagynak a sárban, feldarabolják a barna földet, összehasogatják testét. Aztán kisüt a nap, melegebben, mint az eső előtt, érezhetően, szinte láthatóan párolog a talaj és hamar kiszikkad, újabb szekerek nyomán a vágások elsimulnak. Természetes metamorfózis ez, mindenki tudja, megszokták. Nehézkes körülmények közt születnek a nagy kezdeményezések. És Gergely tanító úr csapata nem ismer lehetetlent. Az FSC jövő diadalainak útjában egy sáros vagy poros szekérút nem akadály.
Erni a szüleivel a Törökölésre megy szekéren. Anyja ölében ül, apja mellett a szekérdeszkán. A lovak ringó hátát nézi, követi tomporuk ritmusát, érzi lépteik harmóniáját. Látja, ahogy apja nagy keze a gyeplőt tartja, erős barna karja szőrös és napsütötte, az ostorral néha meglegyinti a lovakat. Hallgatja szülei beszélgetését. Amikor kiértek a faluból, az utolsó háznál anyja az alacsony, fehér kis ablakos épületre mutatott: itt lakik Bíró Béla, a futballista…! Aztán a libalegelőn haladtak, porzott utánuk az út. A két keréknyom közötti keskeny púposodáson, földnyelven margaréták és szarkalábak nyíltak, papsajt burjánzott, és sárgán virágzott az útifű. A portól szürkék a gyomok. Az alsó Pást nagy, bonyolult térségnek tűnt fel Erninek. Libák legelésznek rajta, szabadon járnak-kelnek, senki nem őrzi őket, csipegetik az alacsony füvet. Anyányiak az idei kislibák is, a végtelennek tűnő zöld térségben rengeteg fehér madár, lustán legelésznek, alig mozdulnak el helyükből, mintha a térbe olvadt élő foltok lennének. Fejüket lehajtva, narancssárga csőrüket a gyepre szegezik, dolgukba mélyedve totyognak, a csoportok mellett egy-egy gúnár áll és fejét magasra tartva kémleli, vigyázza környezetét. Távolabb a patak mentén gyalogbodza meredezik, „borzangnak” hívják a gyarmatiak, nem sokat törődnek vele, haszontalan kórónak tartják. Fürtös fehér virágai már elnyíltak, élénkzöld kocsányokként lóg idei termésük, tenyérnyi vaskos fürtök, nemsokára majd színesedni kezdenek, fokozatosan vörösödnek, aztán csillogó fekete bogyókká érnek, gyerektányérnyi súlyos fürtökké. Nem úgy lógnak lecsüngve, mint a szőlő, hanem csak lekonyulnak. Mintha virágjellegéhez ragaszkodna a borzang, bár haszontalan cserje-szerűség. Tudják róla, hogy finom bogyói nem ehetők, termése mégsem értéktelen. Gyógyító anyagokban gazdag, és cukortartalmú, szednek is belőle az aszszonyok levárnak. S az úrbéres közösség az egész termést eladja pálinkának. A borzangpálinka, bár kellemetlen illatú, büdös, mondják róla, ám tiszta, és az íze finom, van, aki azt mondja: mennyei ital! Egykor az ősi javasasszonyok betegségeket gyógyítottak a borzanggal, az egész Garam mentén tudják, ahogy mindenfelé a természetben élő népek, hogy amiről úgy véljük, nem hasznos, még nem biztos, hogy ha-szontalan…

– A borzangért kár lesz… – mondja Erni anyja –, kivágják… hol legelésznek majd a libák…? Az alvégi asszonyok libái minden nap itt vannak… őrizni se kell őket…!
– Marad a Patakon túl elég borzang – véli apja –, a Pást az úrbéreseké. Megtisztítják a pálya helyét, elegyengetik… csak a fű maradhat, a gyep… aztán kimérik a területet. Szabályok írják elő pontosan, milyennek kell lenni a futballpályának. A kapuk is méretre készülnek, pálya kell a csapatnak…!
Erni régen elfelejtette a beszélgetést. De emlékezetében megmaradt a Pást képe, amikor még a két kapu sem állt a helyén. Amikor arra szekereztek, aztán Erni nem érzékelte a változásokat, sem az időt. A Pást látványa úgy belenőtt a tudatába, mintha a két fehér kapu mindig itt állt volna, és a pálya sosem lett volna libalegelő. Azt sem tudhatta még akkor, hogy nem csak Gyarmaton történtek hasonló változások. Abban az időben országszerte nőttek ki a földből, ahogy gazdag nyárvégi esők után az erdőkön kibújtak a gombák, hasonlóképpen tűntek fel a legelőkön és patakok mentén, dombok és ligetek enyhében, az utak mellett és a falvak végén a fehér futballkapuk. Nagy civilizációs metamorfózis játszódott le akkor a falvakban, kisvárosokban. Mintha a korábbi színjátszók, Akúcs tanító úr bolondos kedvű és nagy érzéseket mímelő, nagy pipás és pitykés dolmányos amatőrjei, műkedvelő színjátszói máról holnapra klottgatyás kelekótyákká vedlettek volna át, akik libalegelőkön kergetik ész nélkül a bőrlabdát, hogy nagyot rúghassanak bele. Erni apja és a hozzá hasonlók, családos férfiak és fiatal gazdák, az egykori nagy sikerű előadások szereplői szurkolók lehettek csak, a pályákon már a következő nemzedék fiataljai tüsténkedtek, vetélkedve egymással. A 20. század nagy világszenvedélye a Garam mentét is meghódítva, újkori hősökké avatta a csatárokat és a hátvédeket, a centereket, halfokat és bekkeket, jobb- és balszélsőket. Meg a kapusokat! Ezeket a mindenre elszánt, indulatos legényeket, akik a felbőszült játékosok közé vetették magukat, és testi épségükkel nem törődve vetődtek a labda után. A nagy szenvedélyek maguktól megteremtik mítoszukat! A legendák ismeretlenül születnek, és talán a szelek szárnyán terjednek meg a levegőben közlekedő, láthatatlan rádióhullámokon. A nagy nemzetközi nevek már Gyarmaton is ismerősen hangzanak, meg a híres gólok és bírói tévedések történetei is. Mohó nagyokosok úgy vetik magukat a futballhírekre, mint a koncra a kutyák.
Nem véletlen, hogy Tallós Prohászka István somorjai festőművész ebben az időben festette híres képét, a Falu végén címűt. A művész jellegzetes, groteszk vo-násokra és festői látásra hajlamos tehetsége bőven érvényesül az élénk színű képen. A háttérben a gyarmatiakhoz hasonló csallóközi vagy mátyusföldi házakat látunk, mögöttük tömbszerű magas épületek, magtárak, takarmánytárolók vagy uradalmi dohányszárítók lehetnek. Köztük telefonoszlopok, a 20. század első felének jellegzetes póznái drótvezetékkel összekötve. Hajlott törzsű, görcs fal áll az előtérben, melyhez biciklit támasztottak. A falvak vágyott közlekedési eszköze. S mindezek előtt, a domb alján csizmás és bakancsos legények rúgják a dinnyeszerű labdát, a játék hevébe torzult mozdulatokba merevedve, a szenvedélybe feledkezett groteszk testtartásban. A kapus roggyant lábakkal, dülledt szemmel nézi, ahogy a mellényes csatár lövéshez készülődik. A kép arról tanúskodik, hogy a modern kor elérte a szlovenszkói magyar falvakat, s hagyományos világukba betört a civilizáció.

5

A történet, amely egy nyárvégi vasárnap délután esett meg, örökre Erni emlékezetébe vésődött. Szinte minden részlete, a sár és a napfény, a patak és a magas topolyafák, a játékosok és az emberek a házak előtt. Mert nem is a pályán történt, a Páston, hanem a falu utcájában, a házuk előtt. Olyan közel, hogy jól láthatta a futballisták arcát, minden mozdulatát. Mintha a legjobb játékosok valamiféle mitikus meccs keretében nyilvánosan áldoznának a labdarúgás szentségének. Talán úgy kezdték, olyan elhatározással, hogy megmutatják magukat a falunak, aztán később annyira átélték a játék szenvedélyét, hogy szinte valamiféle pogány szertartás lett belőle. Olyan varázslat, amely nemcsak a játékosokat, hanem az őket néző embereket is a hatalmába kerítette.
Azon a napon a nagy délelőtti zápor után nyári verőfény következett. Délben már nagyon melegen sütött a nap, mintha kánikula készülődne. Az esőverte, bőven elázott föld szinte párolgott, mintha izzadna, a nap derekasan hozzálátott, hogy az emberekkel elfelejtesse az égszakadást. A megduzzadt patak áradása is megtört, vízszintje apadt, lassan a medrébe jámborodott. A falu cséplés után van, az új kenyér ünnepére úrvacsoraosztás volt a templomban. A hívők hálásan vették Lányi tiszteletes úr kezéből a szent vacsorát. Lélekben megnyugodva ültek ebédhez, bő ételeket ettek, és utána, még többen, mint máskor, kiültek a házak elé. Szinte minden ház előtt kint ült a család, tele az utca. Sok ember és kevés mozgás! Vasárnap délutánokon általában tele az utca, ám a nép – mintha sajátos szertartás résztvevői lennének – nem mozdul helyéről, álldogál vagy ül a kispadokon. A legények nem szállingóznak még a kocsma felé, és a lányok sem sétálnak a kövesúton. Kedélyesen nyugalmas vasárnap délután készülődik Gyarmaton. A házelők döngölt agyagpadkáin gyerekek ülnek, és a kispadok alatt lusta kutyák alszanak. Minden meg-szokottan, kissé álmosan derűs, mint oly régóta az idők folyamán.

Aztán Varga István háza előtt megjelentek a futballisták. A házból jöttek ki, Pásztor Géza áll mögöttük, az ezermester szervező. A játékosok mezben vannak, a klub piros dresszeiben és fekete klottnadrágban, teljes felszerelésben, mintha játékhoz készülődnének. Alsó lábszárukon térdharisnya és sípcsontvédő, lábukon stoplis futballcipő, fényesre „bokszolva”. Mondhatnánk, teljes díszben álldogálnak a Varga-ház előtt, alig beszélgetnek, mintha jelre várnának. Heten-nyolcan lehetnek. A közelben lakó játékosok, Pécsi Sanyi és Varga Árpi nincs közöttük, hanem az alvégiek vannak itt. Bíró Béla és Erős Lajos, meg Lipták Lajos a kertek alól, s néhányan a felvégről, így Lázár Vilmos is. Aztán mozgolódni kezdnek, hárman átjönnek a „mi sorunkra” – Erniék oldalára – a patakon, a többiek a Varga-ház előtt szétoszolnak a kövesúton, és Erős Lajos átrúgja a labdát a topolyafák felett. Mire a „mi sorunkon” lévők visszarúgják. Toronyrúgásokkal küldözgetik a labdát egymásnak a magas fák felett. Perzsel a nap, mintha pecsenyét sütni készülne, s a házak elől az emberek, asszonyok szótlanul nézik a színjátékot. Várakoznak, némák maradnak, mi lesz ebből? A gyerekek is csendben vannak, mindenki néz, figyel, s közben a labda nagyokat puffan és átrepül a fák felett, s a másik oldalról visszarúgják. A szokatlan látványban van valami céltalan rejtélyesség, mintha a futballszenvedély titokzatos szelleme működne benne, és az egész esemény hiábavalósága és érthetetlensége mintha felemelő vonásokat rejtene. Még a hiábavalósága is emelkedett, mintha látványos önmutogatás bizarr méltóságának tűnne fel. Mintegy a céltalan, dühödt neofitaság, az infantilis kérkedés misztériuma zajlik.
S mintha rejtélyes missziót teljesítenének a játékosok. Komoran szolgálják küldetésüket, mosoly és jókedv nélkül, játékosság híján rohannak a labdáért, elkapják, és állást keresnek, hogy belerúghassanak, nekiveselkednek, s erős rúgásuk nyomán a labda meredeken a magasba repül, átszáll a topolyfák felett, és a patak túloldalán nagyot puffanva a kövesútra zuhan, szétfröccsenti a sarat, belevágódik a víztócsákba, pocsolyákba. S amikor visszarepül a „mi sorunkra”, még nagyobbat loccsan a sárban. A színjáték egyre gépiesebbnek és öntörvényűbbnek tűnik fel, valamilyen céltalan szolgálatnak vagy kötelességnek, melyet el kell végezniük, ám egyre nyúlik, és nem akar vége szakadni. Még nem tettek meg mindent! Megállás nélkül futnak a fiúk, ide-oda rohannak, mint az eszementek, mely őrület azonban szükségszerű, már fülig sárosak, pompás felszerelésük mocsokban és izzadságban fürdik, dresszük hátán bőven tenyész a szenny, lábszárvédőjük, pompás stoplis cipőjük térdig latyakos. Egyre inkább úgy tűnik az egész, mint egy halálosan komoly és elszánt, pogány szertartás. Mintegy a labdarúgás őrületének a kinyilatkoztatása! S már sokan érzik úgy, hogy nem tarthat tovább. A játék delíriumának ilyen fokú kitörése maga a téboly, nem is önmutogatás ez, hanem merénylet az utca és az emberek ellen, brutális leigázásuk. De a játékosok nem lankadnak, fáradhatatlanul és egyre ördögibb állapotban püfölik és nyüstölik a labdát. S már az is el van ázva, egyre súlyosabb, mind nehezebben repül át a fák felett. Néha a patakba zuhan, máskor a sárba ragad, van, hogy megakad az ágakon, s a még mindig zavaros vízbe pottyan. Erős Lajos utána gázol, és kihozza, fut vele, és rüszttel belerúg, majd a másik oldalról Bíró Béla küldi jobb lábbal az ég felé, s vissza, s közben a nap egyre ferdébben süt, lassan alászáll, nemsokára a pajták fölé ér, mint egy hatalmas, fényét és erejét veszítő és egyre vörösödő futball-labda, mindenki az utcán van még. A férfiak cigarettára gyújtanak, etetni kellene menni, az istállókban várnak a lovak, néha elbődülnek a tehenek, az asszonyoknak is eszébe jut az esti fejés, de nem sietnek, beszélgetni kezdenek, nem tudják, mit gondoljanak. A lányok szótlanul nézik a fülig sáros ördögöket. Bolondok, gondolják, bár tetszik nekik a duhajkodás, s a kutyáknak sem akaródzik előjönni a kispadok alól…
Aztán a következő percekben már mindenki azon gondolkozhatott, hogy valójában mi is történt?! Minden előjel nélkül, mintha titkos parancsot kaptak volna, a játékosok átugrottak a patakon, és eltűntek a Varga-házban. S azon a napon már nem is látták őket. De a szekérúton meg a patak mentén ott maradtak a nyomaik, megszámlálhatatlan gödör és lyuk a sárban. Szétdúlt pocsolyavizek és összetaposott kupacok, megannyi láb- és labdanyom, mintha megannyi ló, egész ménes rohant volna át a „mi sorunkon”, szekérnyomokat is dagasztva és szétdúlva, széttaposva a kis hidak felé vezető gyalogutakat. Az utca olyan csendes és nyugodt egyszerre, mint ádáz csaták után a harcterek.

Sokáig nem felejtette el Erni a futballisták hősködését, ahogy később a felnőttek nevezték. Meg duhajkodásnak és kivagyiságnak mondták, felesleges legénykedésnek. Olyan emléke maradt, aminek része volt abban, mint látja az embereket, hogyan tekint a világra. Ő akkor megérezte a történtek természetességét, megsejtette a szenvedély hatalmát, valamiképpen az erő és a nagyság bűvöletét. Hasonló szeretett volna lenni a játékosokhoz, de ugyanakkor rádöbbent a maga kicsinységére, jelentéktelenségére. Olyan értékeket érzett meg, amilyenek neki nincsenek, s talán nem is lesznek soha. S ez az érzés sokáig kísérte, megmaradt benne, nyomasztotta és elbizonytalanította. S mintha ama vasárnapot követően másképp látott volna mindent…