Juhász Katalin – Ulysses újratöltve

James Joyce Ulyssesét a modern irodalom egyik legjelentősebb műveként tartjuk számon. Mára azonban bizonyossá vált, hogy a magyar olvasó az eddigi fordítások alapján csak meglehetősen hiányos, elferdített képet alkothatott erről a regényről. E tényre az elmúlt évtizedekben többen felhívták a szakma figyelmét, konkrét példákkal illusztrálva kételyeiket, s egy új, kritikai fordítás szükségességét hangsúlyozva.

A regény eddigi két magyar fordítója, Gáspár Endre (1947) és Szentkuthy Miklós (1974, 1986) többek szerint nem vették észre azokat a  belső utalásokat, rejtett öszszefüggéseket, egyes motívumok és attribútumok ismétlődését, amelyek egymástól akár több száz oldalra lévő részleteket  kapcsolnak össze, tesznek érthetővé. Leginkább ez a hiányosság zilálja szét az eredeti mű precízen kidolgozott struktúráját, ahol az első látásra lényegtelennek tűnő részleteknek is fontos szerepük van, mivel épp ezek tartják össze a narratívát, ezek nélkül a szöveg darabjaira esik szét és követhetetlenül burjánzik.

A legjelentősebb Joyce-kutatók egyike, Fritz Senn így jellemezte ezt a feladatot: „Az Ulysses fordítói igazi odüsszeiára indulnak, pont annyi ügyességgel, ötletességgel, kitartással, és ha lehet, egy jótét bölcsességistennő segítségével kell felvértezniük magukat, amennyivel maga Odüsszeusz volt felvértezve.”

Óhatatlanul is kegyeletsértésnek tűnhet, ha valaki arra vállalkozik, hogy mérlegre tegyen egy korrekten szöveghű interpretációt (Gáspár Endre fordítását) és egy művészi átköltést (Szentkuthy Miklósét), amelyek hiányosságaik ellenére is komoly teljesítmények, főleg annak fényében, hogy mind a német, mind a francia Ulysses-fordítások csapatmunka eredményei, nem pedig egyetlen fordító nevéhez köt-hetőek.
Jelenleg a „magyar Joyce”-ként is számon tartott Szentkuthy Miklós munkája számít a kanonizált Ulysses-fordításnak. Ő maga is tanulmányban bírálta a Gáspár-féle fordítást, mielőtt nekifogott volna a feladatnak. Tény azonban, hogy amikor annak idején a kiváló magyar író leadta munkáját az Európa Kiadónak, Osztovits Levente a következő szavakkal kommentálta a fordítást: „Kiderült, hogy Szentkuthy nem tud angolul.”
Kappanyos András irodalomtöténész 1998-as tanulmányában azt írja, hogy Szentkuthy „a maga művének akarja ezt a könyvet”. Azaz úgy véli, Szentkuthy írói becsvágya túlterjedt a fordítói becsvágyon. Végül pedig azt a következtetést vonja le, hogy ha valaha sor kerülne az új kiadásra, a nyilvánvaló fordítói hibák kijavításánál is fontosabb feladat lenne Szentkuthy nyelvi túlburjánzásainak enyhítése.

Az Ulysses új, kritikai fordítása, amelyen Kappanyos András vezetésével hét éven át dolgozott egy négytagú munkacsoport, két évvel ezelőtt elkészült. (Mivel Joyce jogtulajdonosa nem reagál a magyarországi megjelenéssel kapcsolatos megkeresésekre, olyan döntés született, hogy érdemesebb kivárni a 2012-es évet, amikor is letelik az a hetven év, ameddig az örökösök rendelkezhetnek a Joyce-hagyaték fölött.) Az új szövegről egyelőre annyit lehet tudni, hogy a fordítók Szentkuthy munkáját vették alapul, ám annak alig néhány mondatát hagyták érintetlenül. Ezért tartom rendkívül időszerűnek és izgalmasnak a három Ulysses-fordítás összehasonlítását, illetve a különböző olvasatok hatására kialakult magyar Ulysses-kép elemzését.
Joyce-nál a szövegformálás leggyakoribb narratív eljárása a tudatfolyam, amely látszólag spontán, asszociatív gondolati lépéseket tesz lehetővé. Az eredeti műben ilyenkor is fellelhetünk tudatos retorikai megoldásokat, elsősorban a kontrasztokat kereső, ellenpontozó montázstechnikát. Ezt gyakran a magas és alacsony kulturális regiszterek – a szent és a profán, a transzcendens és a testi, a kanonikus és az eretnek – egymás mellé rendelésével éri el az író.
Az eredetiben továbbá nagyon sok nyelvi réteg észlelhető, a váltások fontos hatáselemei a műnek. Mind Gáspár Endre, mind pedig Szentkuthy Miklós fordítása ezzel szemben meglehetősen egysíkúnak mondható. Náluk valamennyi szereplő ugyanazt a nyelvet használja, nincs különbség a szokványos és a ritka nyelvi elemek között sem. Joyce-nál viszont  már az első mondatból felismerhető, mikor ki beszél.
Arról nem is szólva, hogy Joyce gyakran tudatosan ad szereplői szájába olyan szavakat, amelyek kizárólag Írországban használatosak. Emiatt még az iskolázottabb angol anyanyelvű olvasó számára is furcsán, titokzatosan, idegenül hangzanak, esetleg jelentésüket sem ismeri.  Joyce így akarta hansúlyozni az Ulysses  szereplőinek ír voltát. E szándék érzékeltetése rendkívül nehéz feladat, nem is sikerült az eddigi fordítóknak, sőt gyakran észre sem vették az erre irányuló írói igyekezetet.

„Fordítani annyi, mint kompromisszumot kötni, a fordító az anyanyelv törvényszerűségeinek a foglya, és soha nem lesz képes ennek kereteit túllépni, és épp ezért a fordítás és az »idegen« soha nem fog teljesen megfelelni egymásnak, vagy a tartalmi, vagy a formai, vagy mindkét ekvivalenciára törekvés fog csorbát szenvedni. Ebből a gondolatból kiindulva ugyanazt az alkotást nem lehet még egyszer, még egy másik nyelven sem megalkotni. Egyedül az újraírás lehetséges, de általa is egy teljesen új, önálló mű születik.  Mivel, ahogy Kosztolányi mondja, egyik nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy másik nyelv szava. Ez nemcsak a szavak sajátos megjelenési formájának, zeneiségének tudható be, mivel a szavakhoz használói életéből, történetéből kifolyólag hangulatok kapcsolódnak, melyeket csak az adott kultúrába igazán beavatottak ismerhetnek” – írja László Erika.
A kezdő fordító már az alapoknál megrekedhet, és itt nem csupán a kulturális háttér hiányos ismeretére gondolok. Leggyakrabban talán a szókapcsolatok tréfálhatják meg a fordítót, illetve értelmezőt. A szókapcsolatok minden nyelvben önkényesek, azaz létrejöttükre és elterjedésükre nincs ésszerű magyarázat.  Nézzünk néhány egy-szerű angol nyelvi példát.
Fényképet készítek –  „I take a picture” , nem pedig „I make a picture.”, hiába tudjuk, hogy a „to make” főnévi igenév magyarul „készíteni” vagy „venni”.   
Persze egy kis fantáziával kikövetkeztethetjük a furcsának tűnő szókapcsolat keletkezését: „to take” – venni, mintát venni, lenyomatot venni, azaz a fényképész a valóságról vesz lenyomatot, képet. Mentális lexikonunk segítségével sokszor meg tudjuk fejteni a szókapcsolatok eredetét, és gyaníthatjuk, hogy létrejöttük nem véletlenszerű. Magyartalannak tartjuk például egy angolból fordított szövegben a „kávét készít” szókapcsolatot, és sejtjük, hogy a magyar nyelvet kevéssé birtokló fordító a „make coffee” kifejezést fordította. A helyes fordítás a „kávét főz” lett volna, de az angol nem használja a „cook coffee” szókapcsolatot.
Vegyünk egy másik példát egy másfajta nyelvi, illetve fordítási jelenségre. A „Good job!” kifejezést akkor használja az angol anyanyelvi beszélő, ha valakit meg akar dicsérni bármiért, amit sikeresen elvégzett (helyesen válaszolt egy kérdésre, átugrott egy pocsolyát, betalált a kosárba). A helyes magyar fordítás: „Ügyes (vagy, voltál)!” A fordító nem végez „jó munkát”, ha „jó munka”-ként fordítja a szókapcsolatot. Ha valakinek jó állása van, akkor sem a „good job” kifejezést használja rá, hiába jelent a szótár szerint a „job” szó munkahelyet, állást.

Az irodalomtörténet műfordítással kapcsolatos legáltalánosabb és legtöbbször viszszatérő kérdéseinek egyike az, hogy vajon valóban meg lehet-e ismerni egy művet fordítás által, és egyáltalán külföldi irodalmat olvas-e az, aki nem az eredeti nyelven, hanem saját anyanyelvén, fordításban olvassa az adott művet.   
Nagyon leegyszerűsítve az eddigi kutatások eredményét, tulajdonképpen két elmélet csap össze. Az egyik szerint amennyiben a fordító ismeri a szavak és szókapcsolatok jelentését, a forrásnyelv és a célnyelv szintaktikáját, valamint a két kultúrát, pontosan visszaadhat egy szöveget. Vagyis az idegen szöveg teljességgel birtokba vehető egy másik nyelven.
A másik elmélet a nyelvek és a kultúrák átjárhatatlanságát hangsúlyozza, a fordítást csupán egyfajta értelmezési kísérletnek tartva, főleg a költészetre vonatkozóan. A versfordító költő nagy dilemmája, hogy a szavak értelmét adja-e vissza, vagy csak a szöveg tónusát őrizze meg, és saját egyéniségét hagyja érvényesülni.
„Számos találó és szellemes fordítói leleményt köszönhetünk annak, hogy Szentkuthy láthatóan költői versengés terepének tekinti a fordítást. Ám nemcsak Gáspár Endrét, az előző fordítót igyekszik felülmúlni (ez többnyire sikerül neki), hanem sokszor magát Joyce-ot is. Szellemesebb, sziporkázóbb és frappánsabb akar lenni nála – ami önmagában persze nem feltétlenül kárhoztatandó törekvés. Ugyan-akkor van jó néhány eset, amikor épp a fantázia tekintetében marad alatta a fordítás az eredetinek” – írja Szolláth Dávid, aki tagja annak a négytagú munkacsoportnak, amely az Ulysses új, kritikai fordításán dolgozott Kappanyos András vezetésével. Szolláth néhány érzékletes példát is felhoz Szentkuthy említett fantáziahiányos megoldásaira. Íme, az egyik.
A Kirké-fejezet egyik jelenetében arról van szó, hogy az aznap délelőtt eltemetett Paddy Dignam éjjel megjelenik a főszereplő, Leopold Bloom előtt egy emberarcú kutya képében.
A mondat eredetiben így hangzik.
„The beagle lifts his snout, showing the grey scorbutic face of Paddy Dignam.”
Gáspár Endre fordításában:
„A vizsla felemeli pofáját, Paddy Dignam szürke skorbutos arcát mutatja.”
Szentkuthy viszont realista marad, egyszerűen nem hisz az angol szövegnek, és félrefordít:
„A rendőrkutya felfelé szimatol, Paddy Dignam skorbutos, elszürkült arca iránt.”
Szolláth viszont így ír erről:„A magyar szövegben nemcsak az érthetetlen, hogy mikor került oda Padddy Dignam, akire felnézhet a kutya, hanem elvész a Kirké-fejezet egyik fontos Homérosz-utalása. A bordélynegyed emberi figurái ugyanis gyakorta valamilyen delej, megszállottság vagy szenvedély hatására állattá változnak, ha nem is éppen disznóvá”, és a következőképpen fordította az ominózus mondatot:
„A kopó felemeli a pofáját. Paddy Dignam skorbutos, elszürkült arcát viseli.”
Szentkuthy akkor sem vállalja Joyce szürrealista ötletét, amikor nem fordítja le, hogy a részeg kubikus lazán vállára veszi az utcai lámpát és úgy sétál tovább,  hogy közben a kandeláber zavartalanul világít, mint egy fáklya.
Joyce: „Shouldering the lamp he staggers away through the crowd with his flarint cresset.”
Szentkuthy: „A lámpába fogódzkodva odábbtámolyog, át a tömegen lángoló orrával.”
Az új változat: „Vállára veszi a lámpát, támolyogva átkel a tömegen lobogó fáklyájával.”

Szegedy-Maszák Mihály, ha lehet, még tovább nehezíti a regény értelmezőjének dolgát. „Görög eposz hősét latin fordításban nevezi meg. Angolul beszélő ír szerep-lőnek a latin miséből vett idézetével kezdődik, ám ez a szöveg maga is héber zsoltár átírása. Nagyrészt olyan nyelvre fordítja le Odüsszeusz történetét, amelyből épp- úgy kiérezhető az ír jelleg, mint azokból a hangfölvételekből, amelyeken Joyce a műveiből mond el részleteket. Lehetséges, hogy az Ulysses fordítása azért különösen időszerű, mert arra a sajnálatos tényre emlékeztet, hogy a huszonegyedik században minden nyelv idegen nyelvnek bizonyulhat.”
Az Ulysses tehát kétségkívül több vonatkozásban is megvilágítja az eredeti mű és a fordítás bonyolult viszonyát. És mivel nemrég szerencsésen átléptünk 2012-be, Joyce magyar rajongói remélhetőleg hamarosan kézbe vehetik az „újra-töltött Ulyssest”, és feltárulnak benne azok az idáig rejtve maradt értékes nyelvi, stilisztikai és szemiotikai rétegek, asszociációs láncok és összefüggések, amelyeket a magyar olvasó csak ezután ismerhet meg.

Felhasznált irodalom

A fordítás és az intertextualitás alakzatai. Szerk.: Kulcsár Szabó Ernő. Anonymus Kiadó, Budapest, 1998.
Heltai Pál: Kollokációk a fordításban. In Fordítás – nyelv – irodalom – társadalom. Nyelvészeti és irodalmi tanulmányok a fordításról. Szerk.: Bárczi Zsófia, Vančoné Kremmer Ildikó. Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, 2008.
Kappanyos András: Ulysses, a nyughatatlan In A fordítás és az intertextualitás alakzatai, i. m.