Szalay Zoltán – Szagok börtöne
Bodor Ádám Verhovina madarai című kötetéről
Gyakran elhangzó fordulat a fiatalabb írónemzedékek művei előzményeinek kutatása kapcsán, hogy Bodor Ádám köpönyegéből bújtak elő. Szokták ezt mondani az újabb erdélyi prózaírókkal kapcsolatban (főként Dragomán György és Bartis Attila esetében), de a Bodor Ádám-i hatás természetesen regionális korlátok nélkül mutatható ki különböző szerzőknél.
Bodor Ádám jelenléte a magyar irodalomban tehát állandó, hatása pedig annak ellenére óriási, hogy nem tartozik a legterméke-nyebbek közé. Legutóbbi regénye, Az érsek látogatása tizenkét éve jelent meg, s regényei sorát 2011-ben folytatta a Verhovina madarai című művel.
A Verhovina madarai alcíme Változatok végnapokra – csupa v betű, végére érünk az ábécének, végére a kimondhatónak. A Verhovina madarai a felszámolódás regénye: a borítón látható elhagyatott táj mintha már azt ábrázolná, milyen lesz a vidék a pusztulásunk után. A sárban keréknyomok, egy elveszett civilizáció utolsó hírnökei. A hátlapra kiemelt szöveg pedig felkészít bennünket a hiány mindent meghatározó jelenlétére: Verhovinán nincsenek madarak.
A kötet tizenhárom fejezetből áll, amelyek megállják a helyüket önálló novellákként is (így jelentek meg az elmúlt években), de a szerző és a kiadó tudatosan regénnyé olvasztották össze a novellafüzért, nyilván ezt erősíti, hogy a fejezetcímek csak zárójelben vannak feltüntetve, s hiányzik a tartalomjegyzék. (Meg kell jegyez-ni, kár a novellákként megjelent szövegek címeiért, amelyek egyes esetekben kiválóan megalapozták a történetek hangulatát, mint például A Nyegrutz-féle cakkos lángos vagy az Étrend bánatos napokra.) Töredékesen építkező történetláncról van szó, ahogy a korábbi Bodor Ádám-regényekben is, de ezúttal kimutatható egy bizonyos halvány linearitás, amely egyértelműen a végső felszámolódás felé vezet.
A kötet legnagyobb tétjét nyilván az jelentette, nem manőverezi-e magát a szerző önismétlésbe, tud-e újszerűt produkálni a két korábbi, sok mindenben hasonlóan felépített regény után. Bodor Ádám szemlátomást nem vette ezt a kihívást véresen komolyan, inkább – s kijelenthetjük: szerencsére – belevetette magát a fantáziája sűrűjébe, és nagy mesélőkedvvel megalkotta ezt az újabb jellegzetes kelet-európai, mitologikus tájat, amely sokban a Sinistra körzet, illetve Bogdanski Dolina rokona. Jablonska Poljana azonban legalább annyira egyedi is, és lakói, bár sokban emlékeztetnek a korábbi ismerőseinkre, megint összetéveszthetetlenek és magukkal ragadóak.
Jablonska Poljana a Paltin lejtőjén fekszik, és a Paltinsky rét hőforrásai övezik – ezeknek a hőforrásoknak a vize jelenti itt az élet forrását. „Más levegő itt nincs, minket a Paltinsky rét levegője éltet, a termálforrások vizében fürdünk, szagos hévizekben mossuk a ruháinkat. Éjjelente a gázok beszivárognak az agyunkba, megszállják álmainkat, hogy hajnaltájt jelenések emlékével ébredjünk. De meg-szoktuk, sorsunkat senkiével el nem cserélnénk” (238.). Az idegenek tartálykocsikkal szállítják a vizet Jablonska Poljana hőforrásaiból, azt viszont senki nem tudja, mit kezdenek vele, mert gyorsan kihűl, s akkor teljesen használhatatlanná válik. Mivel ebben a gőzben töltik mindennapjaikat, Jablonska Poljana lakói minden idegen számára elviselhetetlenül büdösek. A Verhovina madaraiban is tehát, mint a legtöbb Bodor Ádám-műben, hangsúlyos szerepet kapnak a szagok. „Nem tudhatták, hogy egy szag, amit ők soha egy pillanatig sem éreztek, egy életre, vagy még azon túl is, örökre beléjük ivódott” – olvashattuk a Rokonaink szaga című novellában a szerencsétlen Herskovits nővérekről (Vissza a fülesbagolyhoz. Magvető, 2003, 359.), akik Az érsek látogatásában Senkowitz nővérekként tértek vissza. Az érsek látogatása Bogdanski Dolinájának lakói egy hatalmas szemétdomb tőszomszédságában tengették mindennapjaikat: „Amióta Bogdanski Dolinán szemetet tárolnak és a hulladék halmai akkorára nőttek, hogy elállják az északi szelek útját, a város fölött már déltájban elhomályosul a levegő, csak a bűz kocsonyás harangja remeg a háztetők fölött, elnémulnak benne még a legvadabb sirályok is” (Az érsek látogatása, Magvető, 1999, 13–14.). A Bodor Ádám-i mitológiának tehát szerves része a bűz mitológiája, a büdösség mint az elszigetelt, kilátástalan emberek billogja jelenik meg, amely minden idegen szemében megtűrhetetlenné teszi őket. Másrészt pedig, a bűz mint a rothadás kísérőjelensége szerepel, s mivel egyfolytában jelen van a leve-gőben, mintha a pusztulás, a halál itatna át mindent. A Bodor Ádám-történetek szereplői azonban megtanultak együtt élni ezzel a permanens pusztulással, sőt, a Verhovina madaraiban számtalan jelenet utal arra, milyen szenvedéllyel és élvezettel élik meg. Nem véletlen, hogy a rejtélyes Eronim Mox varázslatos szakácskönyve mutat utat számukra az élet útvesztőiben, s hogy élnek-halnak a tárnicsgyökér-pálinkáért – a Verhovina madarai szereplői a pusztulás peremén már csak a mulandó örömökért lelkesedhetnek.
Ami Az érsek látogatásában a hulladék volt, az a Verhovina madaraiban a víz. A helyiek a vízből élnek, minden a vízhez köti őket, s még Aliwanka varrónő is vízből jósol: „Ő vízben látja a világot, belelát a jövőbe is, csak egy kis víz vagy vízféleség kell neki.
Permetező eső, dér, harmat, könnycsepp, akár a Jablonka bősz örvényei, mind, mind megteszi” (30.). A víz, mellyel a teremtés kezdetét vette, mintha arra készülne, hogy mindent visszavegyen. Valahogy úgy, ahogy Visna Jab-lonica városa tűnik el a Melissa Bogdanowitz lábnyoma című novellában: „Vala-hányszor e szomorú kis história emléke megkísért, szívdobogva a térkép fölé hajlok, és lázasan böngészni kezdem. Nincs rajta semmiféle Visna Jablonica, nincs és nincs, mintha soha nem is létezett volna, teljesen eltűnt róla. Helyén kék foltocska van, olyan halványkék pacni, amilyennel a topográfusok a tavakat jelölik” (Vissza a fülesbagolyhoz, 390.).
Anatol Korkodus brigadéros felelős a vízgazdálkodásért, az ő emberei Balwinder, a hivatali mindenes, Duhovnik gátőr meg azok a gyerekek, akiket Monor Gledinből, a javítóból vesz magához, hogy a védenceivé fogadja őket. Így kerül hozzá Adam is, akit fiává fogad, s aki a legtöbb szövegben mint elbeszélő jelenik meg. Anatol Korkodus Jablonska Poljana legfőbb tekintélye, s az ő eltűnésével gyorsul fel a helyi közösség szétesése. Már a regény első mondata („Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl láncfűrésszel”, 5.) előrevetíti Anatol Korkodus bukását – letartóztatását hamarosan meggyilkolása követi. Anatol Korkodus pusztulásának fejezete (8. Klara Burszen kisasszony) a regény egyik csúcspontja, hangulatában kissé Az utolsó szivar az Arabs szürkénél című Krúdy-elbeszélésre emlékeztet. Anatol Korkodus halála után felbomlik a szigorú helyi hierarchia, Edmund Pochoriles fogadós nem tudja betölteni a brigadéros halála után keletkezett űrt.
A Verhovina madarai tizenhárom fejezetébe megszámlálhatatlanul sok csodás történet fér bele. A minden határt túllépően parázna Ambrozi pópa, a könnycseppekkel gyermekeket feltámasztó Nika Karanika vagy az apró süketnéma Roswitha története egyszerre mágikusak és szélsőségesen abszurdak. Az egyik legfontosabb történet Klara Burszen kisasszonyé, aki egy magyar katonatisztre vár Jablonska Poljanán, akinek egyszer el kell érte jönnie, s a kedvéért magyarul tanul. A környéken azonban már senki nem tud magyarul, csak néhány kallódó könyv maradt, s ezekből olvasnak fel Klara Burszen kisasszonynak Anatol Korkodus fiai. S ebből megértjük, hogy ezek a történetek valami idegen, elfelejtett nyelven íródtak, még véletlenül sem a mi magyar nyelvünkön: ez a nyelv egyedül Verhovina nyelve, s ahogy szép lassan kiveszik mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, ennek a világnak minden nyoma eltűnik.
(Magvető, Budapest, 2011)