Zirig Árpád – Előbb mosd meg

A hosszantartó szárazság után a megérkező hatalmas nyári zápor háromszor is viszszalátogatott hozzánk. Először Cséfa felől tört ránk, szinte esti sötétségbe csomagolta a vidéket. Villámlott, zörgött az ég, ömlött az eső, sőt kétszer borsó nagyságú jég is hullott.

Félórai zuhé után világosodni kezdett az ég alja. Az emberek már előmerészkedtek a házukból, kíváncsi tekintetüket körbehordozták a kertjükön, vizsgálva, hogy a vihar milyen károkat okozott a veteményesekben, gyümölcsösökben. A szemrevételezést be sem tudták fejezni, mert Nagylúcs felől újra sötét, morcos felhő tört rá a falunkra, mint valami nagy varázsló, a földre rogyott esőfüggöny mögé bújtatva el a bárcsi lapos eget támasztó jegenyéit. Itt nálunk Beketfán, ha lehet, még vadabbul csapkodtak a villámok, mint az előző alkalomkor. Lent a faluvégen, a Feketéék háza előtt három akácfa állt, és a középsőbe belécsapó villám azt mezítelenre vetkőztette. A szerteröppenő fahéj forgácsai még száz méterre a fától, a csipkebokrokon is foszlányokban lógtak.

Én még kisgyerek voltam, de mindenre pontosan emlékeztem. Édesanyám a hálószoba ajtajával szemben állt, tekintetét az ajtó fölött függő feszületre emelte, és gyorsan egymásután dobálta magára a kereszteket
– Úgy látszik, valami nagyon rosszat cselekedtünk, haragszik ránk az Úristen. Gyertek, imádkozzunk – gyűjtötte maga köré a négy gyermekét. Az imánk elnyerte az egek urának a tetszését, mert a mennydörgés alábbhagyott, az eső is csendesedett, sőt pár perc múlva egy lepedőnyi területen a Nap sugarai is rést találtak a felhők között, és fénnyel szórták tele az udvarunkat. A friss csoda, ahogy mi ezt láttuk, csak pár pillanatig tartott, mert Egyházgelle felől nagy szürkület borult a falunkra, és az ég estig ontotta magából a meleg záport.
Reggel, amikor fölébredtem és kinéztem a hálószobánk ablakán, igencsak meglepődtem. A házunk előtt elterülő faluvég gödrei, laposabb területei megteltek vízzel, több kisebb-nagyobb tó is született a tegnapi felhőszakadások nyomán. A gyorsan bekapkodott reggeli utolsó falatjával a számban, mezítláb, fekete klottgatyában rohantam le a faluvégre, ahonnan már hangos gyerekzsivaj hallatszott. Hét-ágra sütött a Nap, a nagy melegtől és a sok esőtől a házunk mögött a Molnárék kukoricása oly jókedvre derült, hogy szinte röpülni készült. Egész délelőtt a vizeket jártuk. Fürödtünk, gázoltunk, ugrándoztunk önfeledten. Hozzám a Rigó kutyánk is társnak szegődött, mindig előttem haladva mérte a víz mélységét. Mivel ekkor még úszni nem tudtam, így ő jelentette számomra a biztonságot. Veron néni a kis nádas háza előli vízből irtózatos rikácsoló hangon, hosszú söprűnyéllel próbált bennünket elzavarni, mert helyettünk szívesebben látta volna a kis tavacskában a saját libáit és kacsáit lubickolni. Veron néni egy házsártos, veszekedős öregasszony volt, nem szerette az embereket, de különösen haragudott miránk, gyerekekre. Ez a harag fokozatosan kölcsönössé vált, mert minden adódó alkalmat kihasználtunk, hogy a csíny-tevéseinkkel fölbosszantsuk. Topor, aki közülünk a legidősebb volt, most is azt találta ki, hogy az utcaajtaja elé hordjunk vizet, és gyúrjunk sarat. Az átázott földre elég volt egy kalap vizet önteni, és a mezítlábas taposásunk hatására, pillanatok alatt elkészült a bokáig érő dagonya. Veron néni szélesre tárt utcaajtaján kilépve, feje fölött a söprűnyelet suhogtatva indult felénk, azaz csak indult volna, de a sárban kicsúsztak alóla a lábai, és belehuppant a latyakba. Egy darabig oly méltóságteljesen ült a dagonyában, mint a kotlóstyúk a tojásokon, csak amikor kitört belőlünk a hatalmas nevetés, tápászkodott föl, és borzalmas átkokat szórva ránk, becammogott a konyhájába.
Ekkor hallottam meg Feri bátyám hívó kiáltozását.

– Gyere, Csibész, gyere be gyorsan! Nagyon siess, muszáj.
Öt évvel volt idősebb nálam, és a becsületes Miklós nevem helyett mindig csak Csibésznek szólított, sőt másnak is úgy mutatott be, hogy öcsém, a Csibész.
Elindultam felé, de ő nem érezte kellően gyorsnak az igyekezetemet, odaszaladt hozzám, elkapta a karomat, és vitt magával, mint héja a fiát. Az udvarunkon se lassítottunk, rohantunk a kert végébe, ahol hét diófa egymásba kapaszkodva vigyázta a házunkat és a portát. Édesapám az utolsó két diófa alatt ásta ki, és gerendákkal és rőzsével fedte be a bunkerünket, földdel vastagon betakarta, mert a háború végén minden családnak óvóhelyet kellett készítenie. Most ennek a földhalomnak a tetejére kapaszkodva álltunk csak meg.  
– Odanézz! – mutatott jobb kezével Etrekarcsa irányába. Én csak ekkor kezdtem hallani a nagy morajlást, fegyverropogást. Repülők cikáztak a falvakat övező erdős területek fölött, szórták a gépágyúikból a lövedékeket.
– Légi csata – mondta határozottan Feri bátyám. Kíváncsi vagyok, kik győz-nek.
– Jó játék – állapítottam meg.
– Nem játék ez, kisöcsém, ez valódi véres harc. Figyeld, ott a bal szélén a repülőgépet találat érte.
– Hol? Nem látom.
– Nem látod, mert rossz irányba nézel. – Megfogta a fejem, és a zuhanó repülőgép irányába fordította. Én csak egy füstcsíkot láttam magasan a fák fölött, amely feketén göndörödött lefelé a kék égen. – A pilóta kiugrott a gépből. Ott himbálódzik az ejtőernyővel a füstcsík szélén.
A szüleim, a nővérem és az idősebbik bátyám jelentek meg a bunker bejáratánál, és beparancsoltak bennünket az óvóhelyre.
Nagyon belefáradhattam a délelőtti viháncolásainkba, gázolgatásainkba, mert a bunkerban lévő priccsen csakhamar mély álomba zuhantam. A szokatlanul gyors elalvásomhoz bizonyára hozzájárult a helység hűs és kissé nyirkos levegője is. A szüleim és a testvéreim már rég elhagyták az óvóhelyet. A repülőgépek eltűntek a látóhatárunkról, meleg csönd telepedett a falunkra. A nagy melegben a kacsák és a ludak is elcsendesedtek, a faluvégi nagy füzek nyújtotta árnyékban bóbiskoltak. Én a fél délutánt átaludtam, és ha Lia nővérem nem ébresztett volna föl, talán másnap reggelig húzom a lóbőrt. Nagyon szép lehetett az álmom, mondta a nővérem az édesanyánknak, mert széles mosollyal az arcomon ébredtem. Épp elfogyasztottam az újramelegített ebédemet, amikor Feri bátyám nagy izgalmában szinte ránk törte a konyhánk ajtaját, a küszöbön állva gyorsan hadart valamit, amit én nem értettem.
– A pajtában? – kérdezte édesanyám.
– Igen a pajtában.
– Az apád is látta?
– Nem, apa meg Zoli a hátsó kertben kapálnak.
Anya, Feri és a nővérem kissé határozatlan, tétova léptekkel közelítettek a félig tárt pajtaajtó felé. Én gyors rohanással megelőztem őket, és elsőnek értem be a pajtába, ahol a szénában egy véres zubbonyú katona feküdt. Ahogy fölemelte a fejét, én nagyon megijedtem tőle, és az édesanyám köténye alá bújtam. Ne félj, simo-gatta meg a fejem. Fuss át a Veron nénihez, és mondd meg néki, hogy jöjjön gyorsan.
– Én a Veron nénihez nem megyek, mert agyonver seprűnyéllel.
– Jaj, nem Veron nénihez, én tévedtem, az Ágnes nénihez fuss, és azt is mondd meg neki, hogy hozza a ládikáját is.   
Abban az időben még nem volt orvos a falunkban. Az emberek, ha valaki megbetegedett vagy ha valakit baleset ért, Ágnes nénihez fordultak segítségért. Ő volt a falu vajákos asszonya, aki minden bajra ismerte a gyógyírt. Kora tavasztól késő őszig gyűjtögette a
– gyógyfüveket, amelyekből teákat főzött, de tudta gyógyítani a sebeket, és helyre tudta rakni a
– kificamodott végtagokat is. Azt is beszélték róla, hogy értett a szelleműzéshez, sőt a
– szemmel verést és a kólikabántalmakat is gyógyítani tudta. Télen-nyáron, mindig hosszú
– fekete ruhában járt, és bekecset viselt. Én mindig varjúnak hittem, olyan varjúnak, aki az
– öregasszony jelmezét viseli, sőt néha repülni is láttam. A káposztás kertekben fölszállt a
– nagydiófa tetejére, onnan átrepült a Kislénia legnagyobb akácfájára, majd visszaszállt a
– háza mögötti  berekerdő jegenyéire. Most is, hogy elmondtam neki az édes-anyám kérését,
– kacsázó lépteit úgy fölgyorsította, hogy szinte repült a faluvégi tavak és a nagy fűzfák között.
Amikor a pajtánkba értem, már az egész család ott volt. Ágnes néni a ládikóját nyitogatta.
– A gyerekek menjenek ki – szólt ellenvetést nem tűrő hangon –, Róza lelkem, te pedig
hozzál két edényben vizet.
– Miért két edényben?
– Meg kell előbb mosdatni, nem látod, hogy mennyire füstös szegény?! Meg-égett, és a sebét is ki kell tisztítani.
– Nem füstös ez, ez egy szerecsen katona.
– Szerecsen, nem szerecsen, meg kell mosdatni, és punktum.  
Mi az ajtó előtt várakoztunk, és vártuk a fejleményeket. Bentről nyögések, nyöszörgések hallatszottak, majd egy hatalmas ordítás, és utána csend, végtelen csend. Sok idő eltelt, amikor a pajtából az édesapám lépett elő. Bal tenyerében egy fénylő puskalövedéket tartott. Egész mélyre eresztette le a tenyerét, hogy én is lássam. Halkan, szinte csak magának mondta:
– Ezt vette ki a jobb lapockájából.  
Másnap reggel mindnyájan korán ébredtünk. Az első utunk a pajtába vezetett. Nagy volt a meglepetésünk, a szerecsen katona helye üres volt. A fahasogató rönkön egy nagy tábla csokoládét találtunk.