Létezés-gyakorlatok / Varga Imre Mielőtt kimondaná című könyvéről

Valódi istenkísértés Varga Imre Mielőtt kimondaná című verseskötete. Mert vajon milyen kifejezést lehetne találni egy 900 oldalas mega-verseskötet kiadására olyan korban, amikor már maga a vers is különlegességnek számít? Valódi istenkísértés azonban azért is, mert gyűjteményes kötetről van szó, s így minden kritikai állítás, amely a Mielőtt kimondaná verseire irányul, végső soron az életmű egészére vonatkoztatható, s ezért akaratlanul, szándékolatlanul is óriásivá növeli a recepció tétjét és hangját.

Varga Imre kötetének szerkezete és filológiai eljárásai egy rendkívül bonyolult hermeneutikai problémát vetnek föl. Érdemes teljes egészében idézni a fülszöveget: „Varga Imre egyberostált verseit tartalmazza a Mielőtt kimondaná című könyv. Ez a versanyag bővebb a válogatásnál, de szűkebb, mintha »összegyűjtött« szempontú volna. Ezért itt a hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején írt zsengékből is kapunk ízelítőt, de majd’ versesfüzetnyi az eddig csak folyóiratokban közölt újabb termés is (Rozamunda beírásai cikluscím alatt). Noha a régi kötetek szerkezete ebben az összeállításban többnyire megmaradt, az irodalompolitikai szempontokból megcsonkított, cenzúrázott verseket a szerző helyreállította, s ahol szükséges volt, a hibásnak talált sorokat is átírta, kijavította. Így ez a könyv egyszerre lesz régi és új is. Nyugtázás és (újra)fölfedezés.” Mindez azt jelenti, hogy a kötet megjeleníti, de egyúttal el is mossa az idő által elkülönített horizontokat, s így valódi hermeneutikai problémát jelent, hogy vajon a történetiség mely szegmensébe helyezzük a könyvben napvilágot látott verseket. Az átírásnak ez a jellegzetesen posztmodern aktusa így elbizonytalanít a kötet és a benne található versek státusát illetően, hogy tehát például a kötet első felét kitevő szövegeket vajon az 1970–1980-as évek horizontjában szükséges-e értelmeznünk, vagy pedig a kortárs irodalom legutóbbi tíz évének lírai eseményeként.

A helyzet bonyolultságára jó példát nyújt A medve alászáll (1977) című kötet, amely Varga Imre gyűjteményes verseskötetének 97–130. oldalán található. A különbségeknek olyan szép, finom játékával szembesülhet itt az olvasó, amely önmagában is megér egy rövid összehasonlítást. Így például az 1977-ben megjelent kötet összes verse a jelen verseskötet tartalomjegyzéke szerint az 1973–1975 közötti években íródott – mindez a korabeli csehszlovákiai, illetve a keleti blokk könyvkiadásának jellegzetes vonásaira is utalhat. További különbség, hogy míg az 1977-es kötet minden verscíme nagy kezdőbetűvel kezdődik, addig a 2011-es kötetben három vers címe is a csupa kisbetűs írásmódot követi (improptu; legyen; virágos dal). Első pillantásra talán úgy tűnhet, jelentéktelen apróságról van szó, hiszen ugyan mit számít három címkezdő mássalhangzó kis- vagy nagybetűs írásmódja. De éppen ennek az eljárásnak az „apróság”-jellege az, ami elgondolkodtató. Vajon miért tartotta fontosnak Varga Imre harmincnégy év elteltével, hogy három esetben ne az eredeti írásmódot kövesse, hanem változtasson, tehát hogy harmincnégy év elteltével három verscím kezdőbetűjét kisbetűsre változtassa, miközben az összes többi esetében megtartotta a nagy kezdőbetűt a címben?

Véleményem szerint arról a konok magatartásról van szó, amely a maguk útját járó egyéniségek sajátja, s amely a tökéletesség iránti igény jegyében nem tűr semmiféle művészi kompromisszumot. Ez vonatkozhat akár egy 1977-ben képviselt, de megsérült elvre, amelyet most helyreállítani, rekonstruálni próbál, vi-szont éppúgy elképzelhető, hogy a korpusz későbbi – mai – újragondolása nyomán vetődött fel egy másfajta következetesség, egy új elv, amely aztán lebírta a harmincnégy évvel ezelőttit.
Ezért aztán nem meglepőek, viszont fölöttébb érdekesek a 2011-es és az 1977-es A medve alászáll közötti további különbségek is. Ezek megjelennek a korpusz terjedelmében is: az 1977-es változat jóval kevesebb verset tartalmaz, mint a 2011-es. Az Éberálom címet viselő első ciklus 1977-ben 23 verset tartalmazott – 2011-ben 15-öt; A medve alászáll című második ciklus eredeti 19 verséből 2011-re csak 11 maradt; a Vándorköszöntő című utolsó ciklus 10 verse helyett a harmincnégy évvel későbbi változat pedig 7-et tartalmaz – vagyis az eredetileg 52 vers helyett a 2011-es változatban már csak 33 maradt. Az eredeti kötetből azonban még ettől is több vers maradt ki, hiszen a maradék 33 vers közül három (a Bosch-tábla, A nagy stilizátor és a Hölderlin-plakát) nem szerepelt az 1977-ben kiadott kötetben, vagyis a kötet eredetileg 52 verséből mindössze 30 maradt 2011-re. Az említett három vers közül a Hölderlin-plakát például a Mozgó Világ 1983. 9. számában jelent meg, tehát a 2011-es kötet szerint legalább nyolc évvel a megírása után.

A kötetbe válogatott korpuszok menynyiségének eltérése azonban nem az e-gyetlen különbség a két kötet között. Egy-egy vers között is találunk kisebb-nagyobb – főleg kisebb – eltéréseket. A kötetkezdő Improptu és improptu című vers három versszaka például – egy kötőjel kivételével – teljesen megegyezik egymással, kivéve a második versszak utolsó sorát, abban is egy szót: „a pitypang pedig szélbe ereszti / apróka hangjegyeit pö-rög dili eszti” (Improptu, 1977) – „a pity-pang pedig szélbe ereszti / apróka hangjegyeit pörög r. eszti” (improptu, 2011).

Megint csak rendkívül érdekes lenne szembesülni annak a szerzői eljárásnak a mozgatórugóival, amelynek eredményeként a „dili eszti”-ből három és fél évtizeddel később „r. eszti” lett. A Virágos dal 1977-es alcíme – (Szeretőjének jobbulására jegyezve) – a 2011-es virágos dalban a (Villanygitárra) változatra cserélődött. Az 1977-es Levél (Írván Hölderlin úr kezével) 2011-re Levél (,írván Hölderlin úr kezével) alakra módosult. Az Álomból felriadva „kicsi csillag”-ából 2011-re „kis csillag” lett. A címadó vers első sorában pusztán egy felsorolás két eleme cserélődött föl: „Óva óvott acélda-rabkám kovám előkerül” (1977) – „Óva óvott kovám acéldarabkám előkerül” (2011). Érdekes, hogy a második versszak első sorában, amely az 1977-es változatban szó szerint megegyezik az első versszak első sorával, a 2011-es változat megtartja az eredeti szórendet – viszont a sort záró ige múlt időbe kerül: „Óva óvott acéldarabkám kovám előkerül” (1977) – „Óva óvott acéldarabkám kovám előkerült” (2011). Több kisebb változásra figyelhetünk fel ezen túl a versben: a „megnyitott szádjain”-ból „föltárult szádjain” lett, a „hajlongó ezüstvirág”-ból „bókoló ezüstvirág”, a „megkondul”-ból „megzendül”, az „öt fényes csillagocská”-ból „öt csöpp csillagocska”. Az „ezüstvirágom nem világolt” helyett „se hold se nap nem világolt”, az „és megcsiholom a szikrát” helyett „és szikrát ütve tüzet csiholnék” – de más hasonló példákat is lehetne hozni az átírásra. A hatodik versszak a 2011-es változatban például egy teljes sorral lett hoszszabb, mint az 1977-es: „szólt jó Atyám beteget aggot holtat ott lenn elkerüld” (1977) – „járt az ég és föld közt a bölcsőm táncot / s óvott atyám beteget aggot holtat ott lenn elkerüld” (2011).

Miért hoztam fel ezeket a példákat? Mert a bevezetőben feltett kérdésre ad választ. Ezek az apró, legtöbb esetben jelentéktelennek tűnő változások arra utalnak, hogy a költő még mindig „élő”, „mozgó” szövegeknek tekinti azokat, s az 1970-es években írott verseit 2011-ben is érvé-nyesnek gondolja. Nem távolítja el magától tehát, nem tekinti egy maga mögött hagyott lírai korszak múltbéli darabjának, hanem – alapos rostálás után, néhány szöveg újraközlését elhagyva – 2011-ben is teljes mértékben érvényesnek érzi azt a versnyelvet, amelyet akkor kialakított.

És valóban. Varga Imre 900 oldalas, 1968-tól 2011-ig írt verseket tartalmazó kötetének olvasásakor azzal a talán megdöbbentőnek is nevezhető tapasztalattal szembesülhetünk, hogy még a legkorábbi versei is minden probléma nélkül megjelenhetnének a kortárs magyar irodalmi folyóiratok 75–80%-ában. Az olyan, a korai szakaszra jellemző állapot-rajzok-helyzetdalok, mint például az 1969-ben íródott utolsó nyelés is az elsajátított költői nyelv magabiztos birtoklásáról tanúskodnak: „nyelvem alatt a szem / gömböcskéje / az utolsó nyelés most / Roy Lichtenstein / rajzainak színes / terébe”. A költő olyan versnyelv birtokában volt már az 1960-as évek végén – 1970-es évek közepén, amely a mai napig a kortárs magyar líra egyik érvényes köznyelve. Ez arra is utal, hogy Varga Imre költészete ennek a „lírai köznyelvnek” már a kezdet kezdetén is alakítója volt.

Ha irodalomtörténeti aspektusból, a világ- és a magyar irodalom folyamatai felől nézzük azt a lírai nyelvet, amely Varga Imre verseiben megjelenik, akkor az avantgárd és a kései modern versfelfogás jellegzetességeit a lírai alany kijelentései alá vonó versbeszéd jelenlétére fi-gyelhetünk fel. A képviseleti líra eszmé-nyével leszámoló, az avantgárd radikális nyelvi magatartásaira reagáló, de a kései modern költészetnek a szubjektum metafizikai helyzetére rákérdező verstípusról van szó. Nagyon izgalmas azt látni, hogy a kezdeti, főként az avantgárd által inspirált szövegekbe hogyan szűrődnek be, illetve egyúttal hogyan kopnak ki az utóbbi negyven év lírájának eseményei: a Juhász Ferenc- és Nagy László-lírafelfogás, a Nemes Nagyra jellemző tárgyiasság, a Pilinszky-költészet transzcendenciája, a Weöres-líra vitális nyelv-kezelése, a neoavantgárd képversalkotás, a posztmodern maszkköltészet. Ezen túl Varga Imre költészete a világirodalom hagyományával is szembenéz: a már idézett A medve alászáll című kötet verseiben a finnugor mitológia és a Kalevala, a Bo-szorkányszombatban (1975–1980) Ovidius és az ókori római irodalom elégiaköltészete, a Trella Vilém című „Álmoskönyvecské”-ben (1983–2008) Rimbaud és a francia szürrealisták prózaversei, több versben a japán haiku forma, illetve az indiai filozófiai-világértelmezési hagyomány. Talán a kötet címe is ez utóbbi szellemiségre-gondolatkörre utal a kimondást megelőző léthelyzet említésével.

Ezen túl Varga Imre több versének is az egyik alapvető jellegzetessége a sor szerepének újragondolása, pontosabban az az esztétikai váratlanság, amellyel minden sor a megelőzőre következik, az a váratlansági viszony, amely az egymás alá íródó sorok közé helyeződik. Ez a poétikai megfigyelés olyan világ jelenlétére figyelmeztet, amelynek gazdagsága nemcsak gondolati és nyelvi síkon artikulálódik, hanem a sorok térfelosztásának szintjén is. Ami 1969-ben a „vonalas ég / lábammal léniáztam / szemem a téridő / képeivel / s levágott fejem / a fűrészporból / szólít” (satöbbi), az 2010-ben „Se idő, se tér. / A mozgás magát éli. / Álmodnak engem” (Álmodnak).

Valódi istenkísértés Varga Imre Mielőtt kimondaná című verseskötete. Egyben látni szinte az egész életművet, versről versre, sorról sorra, mondatról mondatra, szóról szóra, 900 oldalon. Ráadásul versről versre, sorról sorra, mondatról mondatra, szóról szóra újraértelmezni, újragondolni, sőt – ha akár minimálisan is – újraírni. Mi jöhet még ezután?

(Kalligram, Pozsony, 2011)
NÉMETH ZOLTÁN