Csehy Zoltán – Aki az ősi Dunához csalta a Helikon babérkoszorús szüzeit

Bevezetés Janus Pannonius költészetének olvasásába
Egy reneszánsz anekdota szerint Giovanni Pico della Mirandola, a kimagasló bölcselő és költő beleszeretett az egyik Medici feleségébe, s az imádott hölgyet a férj orra előtt barátaival és szolgáival elrabolta.

A poéta lova nyergébe kapta a szépséges Monna Margaritát (rossz nyelvek szerint a nő be volt avatva), majd menekülőre fogta, ám a férj és csapata üldözőbe vette őket, ráadásul az arezzói határban a hősszerelmes útját állták még a parasztok is. Jókora csetepaté kerekedett, Pico jó néhány társát megölték, ő maga pedig fél évig gyógyuló sebeket szerzett.  Most nézzük meg, hogy írta meg mindezt Marsilio Ficino: Pico, egy valóságos hérosz, egy félisten, aki Mercurius isten és Venus istennő fia, a földi világ szennyéből az égi szférába ragadta Margaritát, Venus és Apolló leányát, ám Mars, a hadisten gonosz démonai közbeléptek, a nimfát pedig kegyetlenül visszaszolgáltatták a földi világ posványának. Elképesztő, hogy a csőcselék Marsnak tapsol, és egy földi törvényt (a házasságét) többre becsül egy éginél. Pico tehát nem rabolt, hanem kiszabadított, s nem szegett törvényt, hanem az egyetlen szent törvényt, a szerelem égben fogant törvényét követte Mars földi törvényével szemben.

E történet, ha meglehetősen sarkítottan is, de mindenképpen jól példázza fikció (a költött, kitalált dolgok) és referencialitás (valóságvonatkoztatások) korabeli viszonyát. A történés elbeszélése részint a mitológiai szint, részint az antikizáló (az ókori hagyományokat megidéző) sémákból és a latin hagyomány szelleméből fakadó retorikai bravúr miatt frappáns. A humanista irodalom egyik fő ismérve épp ez a sajátos szintezős technika: a szöveg akár antik leletként is megállná a helyét, miközben „kortárs” értelmezési szintje is van. A humanista író úgy beszél, mintha ma egy meghatározott kor nyelvén, meghatározott szókinccsel kellene elmondanunk a legmodernebb történéseket.  Vajon ki lenne képes például csak és kizárólag a Halotti Beszéd vagy akár Jókai nyelvén beszámolni az űrkutatás vagy a genetika legújabb eredményeiről? A humanizmus irodalma egy, már csak leánynyelveiben élő – épp ezért holtnak ugyan nem nevezhető – nyelven, illetve nyelveken (latin, görög) születik. Sem a latin, sem a később feléledő ógörög ekkor már nem létezik anyanyelvként. A latin bizonyos kulcsfontosságú nyelvi regisztereket továbbra is folyamatosan ural (liturgia, diplomácia, oktatás stb.), de elegendő energia-e ez ahhoz, hogy rangos, máig ható és eleven irodalom szülessen rajta? És része-e a nemzeti irodalomtörténetek romantikus elképzeléseken alapuló rendszerének egy ennyire sajátos képződmény? Magyar költő-e az, aki életében egyetlen sort sem írt le magyarul? Ha a latinság része a magyarországi irodalomtörténet-írásnak, miért nem tekintjük annak például a történelmi Magyarország területén született szlovák, szerb vagy épp román irodalmat? E kérdésfolyamra sokféle válasz adható. Elégedjünk meg most a következőkkel: Szerb Antal egyik esszéjében arról elmélkedik, hogy ha az irodalmakat is családokba lehetne osztani, mint ahogy a nyelveket a nyelvcsaládokba, akkor a magyar irodalom a latin irodalom családfáján helyezkedne el. A latin(os)ság itt nem egyszerűen nyelv, hanem gondolkodásforma és sémarendszer, egy olyan vezérfonal, mely mentén hitelesen elbeszélhető irodalmunk szinte teljes története.

A humanizmus fogalma, általános jellemzői
De mit is nevezünk humanizmusnak, és melyek az áramlat legfőbb sajátságai? A humanizmus (a latin homo, illetve humanus, azaz ember, illetve emberi jelentésű szóból kialakított elnevezés) irodalomtörténeti értelemben a reneszánsz kultúra egyik legjelentősebb, Itáliából induló szellemi mozgalmát jelenti, melyet – a latinul és olaszul egyaránt író – Francesco Petrarca fellépésétől (14. század) számítunk, és nagyjából a 16. századig tart. Korai szakaszát prehumanizmusnak (előhumanizmusnak) nevezzük, fénykora a 15. századra tehető, amit olasz mintára időnként a magyar szakirodalomban is a quattrocento névvel – az elnevezés az 1400-as évekre utal – szokás illetni.
A humanizmus irodalma latin nyelvű: méghozzá tudatosan visszatér az antik, konkrétan az aranykori – Augustus császár idején használt – latinsághoz, és leszámol a középkori, „romlottnak” tartott latinsággal. A humanizmus nem számol a nyelvek természetes alakulásával, egy antik nyelvi valóság felélesztésére tör, s erőteljes nyelvművelő hajlamának köszönhetően újra sikeresen egységesíti ezt a hátország nélküli nyelvet. Egyes kutatók a humanizmus korának irodalmát épp ezért a neolatin irodalomba sorolják, mások (kevesebben) a neolatin irodalmat épphogy a humanizmus utáni latin nyelven írt munkák gyűjtőneveként használják. A marxista ideológiának köszönhetően kialakult a népnyelvi vagy népi humanizmus elmélete is, ám ez az elmélet teljességgel megalapozatlan, s épp a mozgalom lényegét kérdőjelezi meg.

A humanizmus kultúrája elitkultúra, azaz egy virtuális szellemi köztársaság kultúrája, melynek polgárai tudásuk, szellemi teljesítményük révén nyerik el helyüket. Már a latin nyelvűség is jelzi, hogy a humanizmus eszményítő korszak, afféle időutazásra csábító világ: az antik – azaz a görög–latin – világ szellemi újraélesztésére törekszik, természetesen alapvetően keresztény szellemben. A humanizmus antiklerikális (egyház-ellenes) vagy ateista (istentagadó) beállítása tökéletes tévút: e marxista alapokon nyugvó beállítás, sajnos, mindmáig fel-felbukkan a szlovákiai magyar tankönyvekben.

Az antik szerzőkultusz egyrészt az ókori kéziratok felkutatására, másolására irányul, így lesz a humanizmus a modern filológia megszületésének korszaka is, másrészt antik szerzők életpályamodelljeinek követésében nyilvánul meg. E téren kivált fontos a római klasszikus, Vergilius antik életrajzírók által ránk hagyományozott pályaképe, mert számos humanista, köztük Janus Pannonius is a róla kialakított életrajzi modell alapján kezdte el felépíteni saját költői pályáját. Ezt az önláttatási vagy énformálási eljárást, stratégiát illeti a nemzetközi szakirodalom a self-fashioning terminussal. A Vergilius-modell mellett kulcsszerepük van az iskolai retorikai gyakorlatoknak is, melyeket szónoki előgyakorlatoknak szokás nevezni, s melyeket antik vagy antik gyökerű szabály- és előírás-gyűjtemények alapján oktattak.

Egy humanista költő születése   
Az egyetemes humanista költészet egyik legnagyobb alakja Janus Pannonius, azaz Csezmicei János. A Janus Pannonius név tipikusan a humanista énformálási stratégiákat tükrözi. A játékos újrakeresztelési rítust a költő versben meséli el.  

„János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta!
Megmondom, ha netán tudni kivánod okát.
Nem buta gőgből hagytam cserben a régi nevem, nem!
Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem?
Ezt hittem magam is, s lásd, Janus lettem, amint a
Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.”
(Berczeli Anzelm Károly fordítása)

Az epigramma Berczeli Anzelm Károly-féle magyar fordítása sajnos nem adja vissza magát a beavatási gesztust. Janus nem önszántából vetette el „keresztény” nevét, hanem a szőke Thalia kényszerítette erre, méghozzá úgy, hogy megmártotta a Múzsák költővé avató szent vizében, melyet Pegazus, a szárnyas ló fakasztott a Parnasszus lábánál. A forrás máig megvan, az irodalmi legendák szerint Byron derékig meg is mártózott benne. Az epigramma vélhetőleg Janus kötetének (egyik) nyitóverse lehetett. Épp ezért közlök egy filológiai értelemben pontosabb változatot: „Jánosnak hívtak: Janus van a címlapon immár, / nyájas versszerető, fölfedem én az okát: / ezt a nemes nevet én nem gőgből dobtam a sutba, / hisz ragyogóbb név tán nincs is a föld kerekén! / Engem a szőke Thalia keresztelt újra erővel, / múzsai forrásvíz mosta a homlokomat.” De kicsoda Janus az antik mitológiában? Janus tipikusan római isten, a határok, a határátlépések, az idő, a határidő, a kapuk, az ajtók kétarcú, szakállas istene, aki egyszerre tekint előre és hátra, a múltba és a jövőbe. Janusnak kapóra jött az eredeti nevéhez hasonló hangzású és jelentéstartalmaiban is önépítésre alkalmas mitológiai név. Ő maga is egyszerre tekint Itália és egyszerre Magyarország felé, maga a megtestesült köztesség és köztes lét, ő is egyszerre réved az antik múltba és egyszerre figyel a megújuló jelenre: ez pedig a két név – a mitológiai Janus és az ókori római tartományra utaló Pannonius – sajátos elempárosában még erőteljesebbé válik. De miért éppen Thalia múzsa avatja be a költészetbe? Thalia ebben az időben nem pusztán a színház, a komédia múzsája, hanem az úgynevezett játékos kisköltészeté – például az epigrammaírásé – is.
Janus Pannonius a rituális újrakeresztelés aktusa után a reinkarnációs játék nyújtotta lehetőséget is kiaknázza. Egy másik epigrammájában (A költő Martialishoz) egy újabb antik hagyományt aknáz ki: egy püthagoreus – Püthagorasz tanai szerinti – lélekvándorlási láncolat felvázolása után, mely szerint miután Homérosz meghalt, lelke átszállt egy pávába, majd végül a korai római eposzköltőbe, Enniusba, arra kéri a legnagyobb római epigrammaköltő, Martialis lelkét, hogy szálljon át őbelé. Másutt Janus egyenesen Martialis majmának nevezi magát. Már ebből is látható, hogy a humanista költő számára központi jelentőségű a hagyománykövető utánzás, amit imitációnak nevezünk. Az imitáció azonban nem szolgai másolata egy-egy antik remeklésnek, hanem leleményes újraalkalmazása, méghozzá a versengés jegyében (ezt nevezik szakszóval emulációnak). Janus Pannonius költészetét alapvetően három nagyobb műfaji csoportra célszerű felosztani: epigrammák, elégiák és panegyricusok. Kétségtelen, hogy e kategóriák elnagyoltak, de közkeletűen használatos voltuk miatt nem lenne célszerű lemondani róluk.

Janus Pannonius, az epigrammaköltő
Az epigramma rövid, frappáns, csattanóval végződő költemény – hangzik a klasszikusan sematikus definíció. Bajza József, az epigramma első magyar teoretikusa Martialis nyomán még így definiálta a műfajt: „…oly költemény, mely valamely jelenné tett tárgy egyes tulajdonát bizonyos szorosan meghatározott ponthoz függesztve adja elő.” Minden szó helyettesíthetetlen, kimozdíthatatlan helyzetű, és olyan pontosan rétegződik a gondolati csomópont köré, amilyen természetességgel a vízbe vetett kavics köré szerveződnek azok a bizonyos koncentrikus körök.  A „meghatározott pont” mellett azonban van még egy szerkezeti kritérium: az előkészítés fázisa, azaz az expozíció és a zárlat, azaz a konk-lúzió vagy klauzula, mely nem jelent szükségképpen csattanót, de elmésséget vagy epésséget mindenképp. Vagyis: az epigramma kiélezett, egy meghatározott pont, személy vagy jelenség köré szerveződő rövid, frappáns költemény, mely egy előkészítő szakasz után csattanóval vagy elmés összegzéssel zárul. Kedvelt versformája a disztichon (a hexameter és a pentameter kapcsolata) vagy az úgynevezett hendecasyllabus. Az epigramma Janus egyik legfontosabb műfaja, már ferrarai diákéveiből több száz latin epigrammája maradt fenn. A fenn megidézett versek is epigrammák, méghozzá az ún. önreflexív epigramma alcsoportjába sorolható szövegek, melyek a költő saját énjének antik stilizálására szolgálnak. Ezekben a valóságmozzanatok antikizáló újraírásként jelennek meg, a versek tárgya pedig a költői önépítés és énformálás. E csoport közismert darabja a Pannónia dicsérete is: eddig mindent Itália adott, ami számított az irodalom terén, de most egy pannóniai költő művét olvassa Itália is. A haza magasztalása közös nevezőre kerül a személyes érdem öntudatos megjelenítésével. Pannónia ismét a virtuális antik Római Birodalom részévé vált, s a költő, akárcsak a hajdani dicső imperátorok, visszahódította a műveltségnek ezt a barbár tájat:

„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,1
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!”

Berczeli Anzelm Károly klasszikus fordítása sok szempontból lenne pontosítandó: ré-szint az expozíciós vagy felütési szakaszban: Janus Pannonius nem azt állítja, hogy sehol másutt nem léteztek könyvek, hanem azt, hogy amit olvastak, ami számított, azt eddig Itália adta a földnek („Quod legerent omnes quondam dabat Itala tellus”), s most már azt olvassák, amit Magyarország – vagy ókori nevén Pannónia – küld oda. A zárlat esetében is tehető korrekció: a műfordító itt egyértelműen Janus Pannonius dicsőségét emeli ki, holott a latin szöveg valójában a költője révén nemessé vált Pannónia dicsőségét magasztalja. Havasi Attila modern fordítása sokkal közelebb visz a forrásnyelvi szöveghez:

„Könyvet Itália földje adott mindenkinek egykor,
s most pannon dalokat olvas Itália is.
Fényes hát a dicsőségem, de nagyobb a hazámé –
hirdeti szellememet: hírneves általa lett.”

Ha a latin szöveg antik allúzióit (utalásait) vizsgáljuk, a fordulatok megidézik például a szülővárosából, a hispániai Bilbilisből Rómába verset küldő Martialis (12, 3) epig-rammáját, de a Tomiba száműzött Ovidius egyik verssora is termékeny párbeszédet alakít ki a verssel (Pontusi levelek, 2, 5, 9), hiszen Janus Pannonius saját hazatérését akár szellemi száműzetésként is megélhette.
A vers holdudvara sokkal nagyobb, mint elsőre hinnénk: gyakorlatilag minden egyes nyelvi fordulat újabb és újabb antik szöveg bevonását tette lehetővé a kortárs olvasó számára. Az Egy dunántúli mandulafáról címen elhíresült2 Janus Pannonius-epig-ramma a műfaj egyik legremekebb darabja: a ragyogó mitológiai allegória Janus egyik legbensőségesebb és legtragikusabb, legjobban megszerkesztett költeménye. Az értelmezésnek itt is több síkja elképzelhető. Ha önreflexív allegóriaként fogjuk fel, a vers alapja a következő: Janus költészete hazai környezetben olyan, mint az idő előtt kivirágzott mandulafa, mely pusztulásra ítéltetett; ha általánosabb értelmű létbölcseleti epigrammaként kezeljük (azaz gnómaként), akkor bármilyen kockázatos és tragikus végre ítélt vállalkozás, érzés kifejeződéseként is olvasható:

„Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”3

A költemény valósággal hemzseg a mitológiai utalásoktól: az expozícióban a költő mitikus tájakat idéz meg (a Heszperiszek aranyalmáit Hercules munkáiból, Alkinoosz kertjét az Odüsszeából, az Elysium mezőit a túlvilággal kapcsolatos mitikus képzetekből – ez a fordításban „boldog szigetekként” jelenik meg), utána tér rá a pannóniai tragikus előszelű „csodára”, melybe végül konklúzióként belelátja Phyllis és Démophoón gyötrelmes szerelmi allegóriáját. Phyllis trák királylány volt, akibe beleszeretett az athéni Démophoón (az ő nevét a műfordító Weöres Sándor a Tavasz szóval helyettesítette), aki esküje ellenére cserbenhagyta Phyllist. A lány bánatában mandulafává változott.
A támadó hangvételű epigramma (invektíva) gyakran elválaszthatatlan a szatirikus éltől. Ilyen például a híres Kigúnyolja Galeotto zarándoklatát: Galeotto Marzio Janus ferrarai tanulótársa volt, akit elragadott a babonás vallásosság heve és csatlakozott a zarándokokhoz. Janus itt fogalmazza meg híres szentenciáját, miszerint egy humanista nem lehet egyszerre jó költő és bigott katolikus. A latin szövegben használt „relligiosus” szót azonban egy antik („pogány”) szerzőtől, Aulus Gelliustól veszi át, s már ez is utal annak a tankönyveinkben máig szereplő marxista nézetnek az elhibázottságára, miszerint Janus Panonius egyházellenes vagy vallásellenes nézeteknek is hangot adott volna. Mindössze arról van szó, hogy a költő nem hagyhatja el a Parnasszust a szerény lelki haszonnal járó, teátrális római zarándoklat kedvéért.
Janus Pannonius az erotikus, illetve pajzán epigrammát is művelte, elsősorban Martialis és Antonio Beccadelli nyomán. A szókimondó vaskosságok jelenlétét az igazolta, hogy a korabeli humanisták jelentős része antik Vergilius-életrajzok alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ókor egyik legelvetemültebben pornográfnak ható, Priapea című versgyűjteményét maga a legnagyobbnak tartott latin költő, Vergilius írta fiatal korában, mintegy költői előgyakorlatokként. Ez a hatalmas pénisszel ábrázolt termékenységisten, Priapus kultuszát parodizálva dicsőítő versciklus magyar kontextusban máig „botrányosnak” tűnhet, ám az antik irodalom humorfelfogásába és vallás-történeti rendszerébe szervesen illeszkedik. Egyes költemények ironikus-játékos kétértelműségeikkel hatnak. A legtöbb pajzán vers a klasszikus antik hagyományt hozza játékba a paródia eszközeivel, épp ezért ettől a háttértől megfosztva a felületes olvasó előtt pusztán pornográf szövegtestekké csupaszodnak. A Súlyos és kellemetlen kérdés például mindemellett az iskolai retorikai előgyakorlatok  paródiája is. Már maga a feltett szónoki kérdés is paródia, de a vers akkor tárul ki igazán, ha Platón Lakoma című művének egyik betétmeséjével (190a–193d) olvassuk egybe, mely szerint az ember kezdetben androgün volt, majd a kétnemű lényt Zeusz részeire vágta, s az elszakított részek megmagyarázhatatlan vonzalma szüli magát a szerelmet:
„Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?
– ennek a jámbor nép így magyarázza okát:
akkortájt, amikor Prometheus ős-szüleinket
gyúrta agyagból, még egyfele járt a keze.
Nem formált testrészt, amitől szétválik a két nem,
s mellyel az emberi faj újrateremti magát.
Majd azután később, hogy a természet legyen úrrá,
más-másfélékké tette az embereket.
Úgy, hogy emennek öléből egy keveset kiszakított,
s tette a másik lény lába közé e csomót.
Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakivánja helyét.”
(Csorba Győző fordítása)

Janus Pannonius természetesen a dicsőítő epigrammát (Mátyás királyról, tanáráról, Guarino da Veronáról vagy Vitéz Jánosról kisciklusokat is írt) vagy például az epitáfiumot is kiválóan művelte (Guarino sírfelirata; Alfonz, nápolyi király sírfelirata; II. Pius pápa epitáfiuma stb.).

Janus Pannonius, az elégiaköltő
Janus elégiáinak fő mestere Ovidius volt. Az iskolai tananyag központi szövege a Búcsú Váradtól címen ismert – általában elégiának tartott – költemény. A címet Hegedűs István, a vers második magyar fordítója adta (az első fordítást 1878-ban készítette el Márki Sándor Váradot elhagyván búcsút vesz a szent királyoktól címmel). A költemény eredeti latin címe Boda Miklós szerint a következő lehetett: Joannes episcopus abiens valere jubet sanctos reges, Waradini, azaz: A távozó János püspök köszönti a szent királyokat Váradon.  A vers címe mellett annak datálása (keltezése) és beszélője is bizonytalan, ráadásul „eredeti” gyanánt, korábbi fennmaradt szöveg híján, Beatus Rheanus 1518-as kiadását kezeljük. A datálás kérdéseinek ismertetésétől itt most eltekintek, a vershelyzet értelmezésének kettős lehetősége viszont különösen inspiratív lehet: a klasszikusan elfogadott és jól argumentált nézet szerint – ezt képviseli Huszti József óta a mai kutatók közül például Ritoókné Szalay Ágnes és Jankovits László – a vers azt a pillanatot örökíti meg, amikor Janus Pannonius elhagyni készül Vitéz János váradi püspök rezidenciáját, s búcsút int a kedves váradi Parnasszusnak. Boda Miklós vetette fel azt a lehetőséget, hogy a fenti címben szereplő János püspök fordulatot szerzői funkcióként értelmezték, és ezért a későbbiek során feleslegesnek vélvén elhagyták, holott szerinte nem Janus Pannoniusra vonatkozik, hanem Vitéz Jánosra, akit 1465-ben Mátyás esztergomi érsekké nevezett ki, s Janus Pannonius e versben tulajdonképpen az ő nevében búcsúzik a szeretett és kiépített püspöki székhelytől. Ebben az olvasatban a mű humanista szerepvers.
A költeményt hét egységre tagoló refrén zárt struktúrákat különít el: az első szakasz tél és tavasz kontrasztjára épül, illetve szimbolikus topográfiai betájolást nyújt. A Körös és a Duna jelképekké nőnek: az egyik az otthonosságé, a másik a ragyogó ígérettel kecsegtető, de kihívásként megjelenő kalandé. A természet körforgása és a személyes szerencse körforgása – a személyes sors és az isteni törvény – plasztikus egységet alkot. A mindent elfedő hó tavaszi várakozást rejtő képe a remény megszólaltatója is egyben: a hó alatt rejtőző termékenység előbb-utóbb utat tör(het) magának.
A téli fagy egyetlen, akadálytalan úttá avatta a tájat: a második szakasz a tél elképesztő diadalát mutatja be frappáns képekben: a gazda, aki félt a zubogó folyó habjaitól, most a befagyott jégen ugrabugrálva „gyalázza” meg a rakoncátlan vizet. A félénk csónak motívuma a harmadik szakaszban az egybeolvasztásé lesz: a téli szán sem suhan jobban, mint nyáron a csónak. A szán suhanása a vágyott cél felé törekvő ember boldogságának kifejeződéseként is értelmezhető. Az elhárult akadályok beteljesedést sugallnak. A legyőzöttnek hitt víz jég és hó alakjában lényegében birtokba vette a tájat. A szán dinamikáját ez az egyetlen hatalmas takaró a maga egyneműségével a végletekig tudja fokozni: akadálytalan és élvezetes, erőfeszítés nélküli utat kínál. A sebesség mámorában természetesen a tél szépsége és utolérhetetlen varázsa csillan meg. És itt kezdődik a konkrét búcsú: a szembetegségre kedvező hatással bíró gyógyító hőforrások, majd a könyvtár megidézése. Ebben a két szakaszban a kalokagathia eszménye jelenik meg: a test és a lélek együttes felüdülésének lehetősége. Phoebus, azaz Apolló, aki a lantzene, a gyógyítás jósistene, itt a Múzsák vezetőjeként is megjelenik. A Múzsák a Parnasszust elhagyva Váradra tennék át székhelyüket. A vers két záró része a szent királyoktól való búcsúzásé. Előbb a sokat tűrt város – Janus Pannonius egy tűzvészt idéz meg – örök megújulási képessége kerül előtérbe (s ez is a hófedte táj tavaszt rejtő természeti megújulásával állítható párhuzamba), majd egy Szent Lászlóhoz intézett fohász következik. Janus Pannonius csupán utalásokkal idézi meg a szent királyt: a humanista költő még a keresztény utalásokat is úgy próbálja meg versbe foglalni, hogy lexikailag megmaradjon az ókori kifejezésmód keretei között.
A költemény igazi különlegessége az antik költészethez viszonyítva hagyománytörésnek számító télmagasztalás. A téli Magyarország bemutatásához Janus Pannonius Ovidius száműzetésének színhelyét megidéző képeket választ, illetve Vergilius Scythia-leírását használja, ám ellentétes előjellel. Scythia4 Vergiliusnál is a tél hona, elviselhetetlen időjárási körülmények uralják, a hideg helyeket pedig eleve barbár erkölcsök és szokások jellemzik. Scythia és a tél Ovidius száműzetését idézi, a szellemi értékek iránti érzéketlenséget sugallja. A tél a bezárkózás, a visszavonulás ideje (Horatius). Janus a szép telet írja meg, szemben az itáliai locus amoenus (bájos hely – egy séma, mely a szép és idealizált táj leírásának előírásait jelenti) kötelező tavasztoposzaival. Így az ideális hely leírása során a tavasz helyébe a tél, a mezők, erdők, berkek helyébe a láthatatlan, hófedte táj, a folyó és a patak helyébe a befagyott Körös, a Duna és  a gyógyvizek kerülnek, Zephyrus helyét a szánkázás szele veszi át, Phoebus (Patara, Castalia) helyére pedig az Új Parnasszus, Vitéz könyvtára kerül.
Az eredetileg hendecasyllabusokban írt költemény refrénes alkotás. Huszti József egyenesen így fogalmaz: „…olyan friss, üde, hangulatos, mint egy népdal, még refrénje is van.” A hendecasyllabus a magyar költészetben viszonylag ritka időmértékes versforma, épp ezért a vers fordítóinak egy része – a műnek 1987-ig, jórészt Kovács Sándor Iván ösztönzésére, harminc magyar fordítása létezett, és azóta is készültek variánsok! – más, főként a hozzá hasonlatos jambikus sorral helyettesítette.
A hendecasyllabus verstani képlete a következő: – – – vv – v – v – –. Maga a forma a szótagszámról kapta a nevét: a hendecasyllabus tizenegy szótagos verssort jelent. A nyitó szótagpár lehet v – (rövid–hosszú) vagy ritkán – v (hosszú–rövid) alakú is. A ritmus motorja a chorijambus (– vv –), melynek dinamikáját kiegyensúlyozott jambikus (v –) lüktetés vezeti le: tá tá tá titi tá ti tá ti tá tá. Az ókorban kivált Catullus kedvelte, de Martialis epigrammáinak, illetve a Priapea jelentős hányada ebben a formában született. Természetesen merül fel a kérdés, hogy egy ilyen költeményt kezelhetünk-e a humanista műfajértelmezés szerint elégiaként. Az elégia az antikvitásban ugyanis hagyományosan disztichon formájú. A modern elégiafelfogás, mely nem elsősorban formai kritériumhoz rendeli a műfajt, viszont már alkalmazható a szövegre, hiszen a mű értelmezhető akár a könyvtár intellektuális biztonságából a tél bizonytalanságába tartó ember létszorongatottságaként is. Ha egészen pontosak akarunk lenni, és a történeti poétika alapelveit is tiszteljük, a lehető legpontosabb műfaji elnevezést illetően célszerűbb szétnézni a humanizmus háza táján. Kovács Sándor Iván szerint a vers propemptikon, Jankovits László szerint syntaktikon. Ez utóbbi a meggyőzőbb, mivel a propemptikon olyan búcsúvers, amelyben egy szónok szól a búcsúzóhoz, a syntaktikon viszont a búcsúzó szavait visszhangozza. Jelzésértékű továbbá, hogy az új kritikai kiadás a verset visszasorolta az epigrammák közé.
A Várad-költemény híres refrénje Catullusra visszavezethető betűrímes (alliteráló) fordulata (viam voremus) bámulatos lendületet társít az amúgy is kitörő erejű fel-szólításhoz: „Quam primum, o comites, viam voremus!” Prózában: Minél hamarabb, ó, társak, faljuk fel az utat!  Hogy e refrén magyar fordításairól kaphassunk egy gyors felvételt, álljon itt pár magyarítási kísérlet: „Társaim! El, mielőbb e tájról!” (Márki Sándor, 1878); „Előre társaim, vágtatva gyorsan!” (Hegedűs István, 1893); „Fel hát az útra társaim, siessünk!” (Berczeli Anzelm Károly, 1934); „Hajtsunk, fiúk, sietve hát!” (Geréb László, 1940); „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” (Áprily Lajos, 1953); „Vágjunk, társak, a hosszu, téli útnak” (Tóth István, 1970); „Társak! Útra hamar, s vágtassunk végig” (Alaksza Ambrus);5 „Vágjunk hát neki, társaim, siessünk!” (Bede Anna); „Társak, föl, mielőbb vágjunk az útnak” (Benjámin László); „Induljunk mielőbb, gyerünk barátok” (Csávossy György); „Induljunk iziben, fiúk, s futóra!” (Csorba Győző); „Útra fel cimborák, sürget a vágta” (Dudás Kálmán); „Társak, hosszú az út, gyűrjük le gyorsan” (Fodor András); „Fel, cimborák, ideje útra kelnünk” (Fülöp Lajos); „Társak, hosszu az út, faljuk sietve” (Garai Gábor); „Fel hát! Nyeljük utunkat, cimboráim!” (Hegedűs Géza); „Útra hát mielőbb, ne késlekedjünk!” (Kányádi Sándor); „Gyorsan gyűrjük utunk le, cimboráim!” (Kerényi Grácia); „Útra fel, társak, gyürkőzzünk serényen!” (Majtényi Erik); „Gyorsan, társaim, útra hát, siessünk!” (Muraközy Gyula); „Hajrá, hosszu az út, emésszük, társak!” (Nagy László); „Társaim, itt az idő, hogy útra keljünk!” (Pákolitz István); „Frissen, fiúk, repüljünk hát az úton!” (Rónai Mihály András); „Faljuk hát az utat, fiúk, sietve!” (Somlyó György); „Keljünk hát mielőbb, ó társak, útra” (Szemlér Ferenc); „Társak, rajta az útra, falja a szán” (Takáts Gyula); „Gyerünk hát pajtások, vágjunk az útnak!” (Tóth Béla); „Hogy fölfaljuk a távolt, útra társak!” (Veress Miklós); „Menjünk hát szaporán: fel útra, társak!” (Végh György); „Faljuk föl az utat, hamar, ti társak” (Weöres Sándor). Talán meglepő lehet, de mindössze kilenc esetben beszélhetünk engedmények nélküli tiszta hendecasyllabusról! Tanulságos e részlet alapján megfigyelni az eltérő fordítói koncepciókat, melyek a vers magyar értelmezési-hangulati terét alakítják, mely a népies dal jellegtől (Geréb, Csorba) egészen az úttörő- vagy cserkészrigmusig (Tóth Béla) terjed…
Janus Pannonius valódi elégiái közt számos remekművel találkozhatunk: a Saját lelkéhez (Ad animam suam) több fordításban is létező verse a beteg test és az „öntudatát őrző lélek” konfliktusát jeleníti meg. Kocziszky Éva merészen egyenesen a tárgyias költészet megnyilvánulását véli felfedezni a műben, nála a vers háromszereplős: a beszélő én (= anima), az ész (mens) és a test (corpus) jelenléte adja költemény konfliktusbázisát. A beteg test és a szabadulni vágyó, tehetséggel megáldott lélek ellentéte fel-oldhatatlan, az ember menthetetlenül nyomorúságos lény, az élet pedig eleve diszharmonikus.
A roskadozó gyümölcsfa  az Egy dunántúli madulafához című epigramma tárgyának ismételt kifejtése, személyes sorsallegória a költészet ellehetetlenedéséről és a magyarországi értelmiségi, illetve művészsors tragédiájáról. A fa tönkremegy gyümölcsei súlya alatt, Janus mitológiai anyagyilkosságok megidézésével növeli a vers exp-resszivitását.
Mátyás 1464 októberében Boszniában harcolt, és Janus is vele volt Zvornik ostrománál. A Mikor a táborban megbetegedett című elégiájában megírja, mennyire súlyos betegség támadta meg, tüneteit orvosi szakszerűséggel részletezi, szinte egy objektív külső szem nézőpontjából. A hadi eseményektől való félelem elenyészik a betegség iszo-nyatához képest, Janus szinte a halála előérzetétől reszket, elbúcsúzik a világtól és megfogalmazza saját sírversét, melyben egy humanista költő öntudata diadalmaskodik a kikerülhetetlen végzeten: „Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. / Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység: / Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.”

Janus Pannonius panegyricusai

Körképszerű vázlatos áttekintésünk végén szólni kell a panegyricus műfajáról is. Janus Pannonius panegyricusai az antik hagyománynak megfelelően dicsőítő, magasztaló, epikus igényű terjedelmes retorikus kompozíciók. A panegyricus a római késő császárkor vezető műfaja volt, fő mestere – és Janus mintaképe – Claudius Claudianus. Mivel a műfaj gyakorta vált a féktelen dicsőítés eszközévé (ahogy Janus fogalmaz: „Hangyából elefántot ekképp hamisítnak a költők”), népszerűsége fokozatosan csökkent, és ma már jóformán a kihalt műfajok közt tarthatjuk számon.
Janus legszebb panegyricusa alighanem a Guarino-dicsének: ebben a humanista iskolamestert, ferrarai tanárát az új műveltségeszmény apostolaként ünnepli. Guarino a nagy civilizátor, aki felkarolta a „barbárt” és bevezette a tudás világába. A pedagógia magasztos himnusza, a humanizmus eszmeiségének ünneplése ez a verses művészélet-rajzot is kínáló alkotás. Janus itt ígéri meg azt is, hogy eposzt készül írni Annales (Év-könyvek) címen Hunyadi János hőstetteiről: e munka azonban vagy sosem készült el, vagy lappang valahol. Janus Pannonius alighanem a vergiliusi életpálya-modell szerint szerette volna felépíteni saját költői pályáját: tréfás, játékos kisköltészeti alkotásokkal kezdett, és életművét egy eposszal szerette volna megkoronázni.
A közelmúlt talán legnagyobb irodalmi szenzációja is ehhez a műfajhoz kötődik, Szentmártoni Szabó Géza megtalálta a nápolyi király, Anjou René magasztalására írt panegyricus hiányzó részét (az 1043 soros monumentális alkotás mintegy felét), s így végre a csonka költemény teljes egészében ismertté és kutathatóvá vált. A látványos szenzációk sorába tartozik az az életrajzi tény is, hogy Janus Pannonius csontjait 1991-ben megtalálta Kárpáti Gábor régész, s a költő földi maradványait 2008. október 22-én helyezték ismételten végső nyugalomra a pécsi székesegyház altemplomában. Digitális és számítógépes animációs technikákkal azóta elkészült a költő arcának rekonstruálása is a sírban fellelt koponya alapján. A síremlékre Janus Pannonius immár idézett sírversét vésték fel. 

JEGYZETEK

1 A legsokoldalúbb és legszellemesebb Janus Pannonius-honlap főcímoldala is e költemény magyar fordításának
első sorát parodizálja: Janus Pannonius e-digitália földjén. Elérhetősége: www.januspannonius.hu. 
2 Janus Pannonius verseinél tudatosítanunk kell, hogy eredetileg latin nyelven íródtak, a magyar címadás a
mindenkori műfordítói lelemény és a műfordított szövegekhez kötődő szokásjog függvénye.
3 A vers meghallgatható például: http://www.youtube.com/watch?v=SkE3fjozLUc.
4 Szkítiát krónikásaink a magyarság őshazájának tartották.
5 Az évszámmal nem jelölt fordítások az 1970-es, illetve 1980-as években keletkeztek Kovács Sándor Iván
felhívására és ösztönzésére.

FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

A Janus Pannoniusról szóló szakirodalmat, a kiadások történetét, a szövegek hatástörténetét és fordításait Békés Enikő bibliográfiája foglalja össze tételesen: Janus Pannonius. Válogatott bibliográfia. Balassi, Budapest, 2006 – második, bővített kiadás. Lásd még: Békés Enikő: Kiegészítések Janus Pannonius 2006-ban megjelent bibliográfiájához. Irodalomtörténeti Közlemények 115 (2011), 154–157., illetve a magyar ókortudomány bibliográfiáját.

Batkin, Leonyid: Az itáliai reneszánsz. Ford.: Soproni András. Gondolat, Budapest, 1986.
Birnbaum, Marianna D.: The Orb and the Pen. Balassi, Budapest, 1996.
Boda Miklós: Janus Pannonius Várad-verséről. Irodalomtörténeti Közlemények (a továbbiakban ItK), 115 (2001), 137–143.
Coppini, Donatella: La scimmia di Marziale. „Veteres” e „novi” nella poesia di Giano Pannonio = Italia e Ungheria all’epoca dell’umanesimo corviniano. Olschki, Firenze, 1994, 71–88.
Csapodi Csaba: A Janus Pannonius szöveghagyomány. Akadémiai, Budapest, 1981.
Dolby, Laura M.:  Az intertextualitás Janus Pannonius epigrammáiban. ItK, 96 (1992), 320–323.
Huszti József: Janus Pannonius. Janus Pannonius Társaság, Pécs, 1931.
Iani Pannonii Opera quae manserunt omnia. Vol. I. Epigramata. Kiadta: Mayer Gyula, Török László. Balassi, Budapest, 2006.
Jankovits László: Accessus ad Ianum. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében. Pécs-Szeged, 1999.
Janus Pannonius búcsúverse huszonkilenc magyar fordításban. Szerk.: Kovács Sándor Iván. Pannonia Könyvek, Pécs, 1987. Róla lásd: Boda Miklós: Jelenkor 32 (1989), 757–760.
Janus Pannonius, Opera Omnia: Janus Pannonius Összes munkái. Közrebocsátja: V. Kovács Sándor. Átdolgozott, bővített kiadás. Budapest, 1987.
Janus Pannonius. Tanulmányok. Szerk.: Kardos Tibor, V. Kovács Sándor. Akadémiai, Budapest, 1975.
Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány. Szerk.: Jankovits László, Kecskeméti Gábor. JPTE, Pécs, 1998.
Kardos Tibor: A magyarországi humanizmus kora. Akadémiai, Budapest, 1955.
Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerk.: Jankovits László, Kecskeméti Gábor. JPTE, Pécs, 1996.
Pajorin Klára: Humanista irodalom. In Magyar Kódex. Magyarország művelődéstörténete. 2. Lovagkor és reneszánsz. Szerk.: Szentpéteri József. Kossuth, Budapest, 1999, 168–177.
Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I. Humanizmus. Kiad.: Ács Pál, Jankovics József, Kőszeghy Péter. Janus Pannonius szövegeit kiad., jegyz.: Török László. Balassi, . Budapest, 1998, 9–285.
Ritoókné Szalay Ágnes: Flava Thalia: egy kép és egy JanusPannonius vers. Bulletin du Museé Hong-rois des Beaux-Arts, 97, 2002.
Ritoókné Szalay Ágnes: Janus Pannonius Hunyadi-epitáfiumai. In Erdély reneszánsza I. Szerk.: Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2009, 11–15.
Szentmártoni Szabó Géza: Parthenopé veszedelme: újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2010.
Szörényi László: Janus Pannonius és a Hunyadiak. In uő: Harmóniára teremtve. Tanulmányok Má-tyás királyról. Lucidus, Budapest, 2009, 45–61.
Török László: Janus-arcok. Typotex, Budapest, 2008.   
Vadász Géza: Janus Pannonius epigrammái. Műelemzések és magyarázatok. Argumentum, Budapest, 1992.