Duba Gyula – „…az idő is hazánk” / Száz éve született Örkény István

Örkény Istvánt az 1950-es évek második felében olvastam először, nevezetesen Ezüstpisztráng című novelláskönyvét. A mű tetszett, mégis fennakadtam rajta. Az író olyan alcímet adott neki, hogy – már nem emlékszem pontosan – válogatott vagy mai „remekművek”.

Ezt nem tudtam elfogadni, hogyan állíthatja a szerző, hogy munkái remekművek? Nem az ő dolga, nem is tudhatja, egyedül az olvasó mondhatja, s ha mégis állítja, nagyképű vagy tiszteletlen olvasójával szemben! Kezdő fiatal voltam, az írás iránt alázatos, magammal szebben bizonytalan, munkáimmal kapcsolatban kétségek éltek bennem. Így gondoltam: az író nem tudhatja, hogy remekművet írt-e!

Zs. Nagy Lajos kelt vitára velem, állítva, hogy Örkény mondhatja novelláiról, hogy remekművek, mert ezt ő sajátos iróniájával állítja, s különben is azok, remekművek! Ebben egy véleményen voltunk, mégse ő állítsa, véltem, mondja helyette más! A vita nem dőlt el, ám fontos lehetett a számunkra, mert nem felejtettem el. Aztán Örkény hiánya következett, évek teltek el, míg megjelentek az Egyperces novellák, majd a Macskajáték s a Tóték, más novellák meg a Rózsakiállítás. S közben interjúk folyóiratokban, rádióban, televízióban. S végül az 1980-as években az életmű kötetei sorjáztak, némelyiket még ő válogatta – 1979-ben halt meg –, s amelyeket már nem vehetett a kezébe.

Az íróval úgy vagyunk, hogy ismerjük a műveit s belőlük szellemiségét, a „lelkét”, de alakja és egyénisége, mintegy maga az „ember” a háttérben marad. Mintha rejtőzne előlünk, ezért fel kell fedeznünk! Mondhatnánk, hogy a műve elég, hiszen őt magát képviselve éli önálló életét az időben! S ez igaz. Talán elég is. Mégis jó, ha szélesebb körben felfedezzük  magunk számára az írót, hogy bizalmasabb ismerősünkké váljon, érdekes és hasznos meglepetések érhetnek. Számomra ilyen élményt jelentett az életműsorozat Visszanézve című kötete elején az Írók ürügyén fejezetet indító Irodalmi krónika 1947–1948 című összeállítás. Örkény ezen „egyperces kritikái” A Reggel című napilapban jelentek meg. Rövid minibírálatok, nyolc-tíz soros recenziók, reklámszövegek, kritikus szösszenetek. Apró terjedelmük ellenére teljes értékű írásművek. Örkény egyéniségének korai megnyilvánulásai, lelki villanásai. Kitűnnek tömör szűkszavúságukkal, ám erényük az író valóságérzekelő és lényeglátó képessége is. Ritka tulajdonság, megbecsülendő. Nála irodalmi felkészültség és elméleti háttér korán adott. Az apró írások a tárgyalt könyv – és a szerző – lényegi látomását villantják fel, és határozottságukkal, egyéni nyelvezetükkel hatnak. Eredetiek, érdemes idézni néhányat. Íme! „A legifjabb költőnemzedék ez, a háború utáni, a negyedik. Ki hallott róluk? Még a verskedvelő olvasó is szereti készen kapni a költőit, kitaposva, mint a gróf a cipőjét… De ki ismeri Hajnal Gábor, Szüts László, Szabó Magda, Kormos István, Gyarmathy Erzsébet, Jánosy István, Rákos Sándor vagy Gyárfás Miklós nevét? Pedig érdemes megbarátkozni velük. Hátha közülük támad az új Petőfi? Egy folyóirat – az Újhold – ezé a nemzedéké. Egy folyóirat már szervezettség, s a szervezettség: öntudat. Legtöbbjüknek kötete is jelent meg, egy-egy ösztövér, szerény beköszöntő. De már a füzetek címe is valami újat ígér. Búvár; Kunyhó, füsttel; Üvegharang; Dülöngélünk; Trapéz és korlát… Van ezekben valaki keresettség és elzárkózás, amit csak ketten érthetnek: az anya és a gyermek… E háború gyermekei nem látják egyformának az igazságot, de egyformán szomjasak rá. Ki-ki a saját képére, de mind a megváltást várja, egy új és »ifjú istent« (Nemes Nagy Ágnes).” Fiatal, kezdő nemzedék aligha képzelhet el kedvezőbb fogadtatást. Nézzük, mit ír Örkény Illyés Gyula Összes verseiről (Nyugat kiadása)! Verseinek „egyike-másika már régen kiszakadt minden gyűjteményből, önállósult, s benne él, erjed és erjeszt a kortársak tudatában. Ez a tevékenység visszhang, az élő utókor egyhangú helyeslése a legnagyobb írói rang… Esztétikai és politikai ellenfelei is az ő fogalmaival gondolkoznak; a tragikus emberöltőnek Illyés nemcsak költője, hanem riportere (»Orosz-ország«), szociográfusa (Puszták népe), történésze és regényírója is, s minden műfajban remekművet alkotott. Versei tömörek, mint a Miatyánk, de oly pontosan fogalmazottak, mint egy államközi szerződés. A prózája is ilyen. Próza vagy vers, regény vagy epigramma számára csak egy-egy változata ugyanarra a valóságra. Ez a valóság: Ozora, a szülőföld, mely művészi ősélményből színpada lett, s ezáltal mik-rokozmosza korunk történelmének.” Él Örkény stílusában valami eredeti maradandóság- és bizonyosságérzet! Nézzünk egy világirodalmi példát! „Freud és Adler vitájához szól hozzá C. G. Jung magyarul most megjelent könyve, a Bevezetés a tudattalan pszichológiájába… Jung egy magasabb szintézisben igyekszik a két pörösködőt kiegyeztetni; a tanulmányt élvezet olvasni, mert Jung az első analitikus, aki lemond a vallásalapításról, és pszichológus kíván lenni. Kár, hogy makacsul tartja magát ahhoz a tételhez, hogy »az egyes ember pszichológiája azonos a népek lélektanával: – amit az egyes ember tesz, azt teszi a nemzet.« Igaz, hogy ezt 1916-ban írta Jung. Könynyen lehet, hogy azóta meggondolta.” Örkényi hozzáállás, helytálló, bár nem el-mélet áll mögötte, sem tanult tézis, hanem intuíció és egyéni értékelés, ezért  egyetemes értelemben is helytálló vélemény. De nézzük, mit gondol a korabeli Somlyó Györgyről: „…a fiatal költök »öregje«; Láttátok-e címen a Hungária harmadik verseskönyvét adja ki. Somlyó harmadszor bizonyítja be, hogy – főképp a kötött forma fegyelmében – kiváló költő, de ugyanakkor tanúskodik arról, hogy nem a valóságtól, hanem a szavaktól mámorosodik meg. Aki a nyári délnek ilyen tömör vízióját tudja: „vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya”, – miért tűri önnön rakoncátlanságát, mely – szavakon nyargalózva – egyenesen a »szédült hiperbolák« kancsal mennyországába ragadja? Korhelynek a bor, költőnek a szó a megkísértője; éltét veszejti el, ha jókor el nem löki magától.” Maradandó igazság, a líra mélységét, a költészet lényegét érintői. Örkény számára a valóság személyes élettapasztalatait, történelmi élményanyagát, a sorsát jelenti. S felfigyeltető az az elemi és nem nagyhangú, finoman szellemes humor és a groteszk halvány nyomvonala, amely később, újabb drámai tapasztalatok nyomán kibontakozik benne és  későbbi műveit, szinte egész életművét áthatja.

Ezt valamiféle gondolati szellemességnek nevezhetnénk. A kifinomult polgári kultúra vonása, nagyvárosi termék. Örkény Vitray Tamás egykori Ötszemközt című tévésorozatában beszélt származásáról. Elmondta, hogy mind apai, mind anyagi ágon gazdag nagypolgári családból származik, pesti gyerekkora nagyvilági életben, előkelő társaságban, tábornokok, főpapok közt, fiatalsága jómódban telt. Már korán  tűrhetően beszélt németül, franciául és angolul, a piaristáknál görögöt és latint tanult, s eszébe sem jutott írónak lenni. Apja maga után patikusnak szánta, s Örkény a vegyészmérnöki diploma mellé a gyógyszerészi oklevelet is megszerezte. Egyetemista korában véletlenül – bár alighanem sorsszerűen – került írók közé, értelmiségi társaságot és szabad gondolkodást keresve, majd első írói próbálkozásaival egyenesen József Attila szerkesztőhöz fordult, barátként Zelk Zoltánnal  találkozgatott. A háború kezdetén behívót kapott, bevonulása után derült ki, hogy munkaszolgálatra, nagyapja zsidó származása okán. A frontra került, majd négy évig hadifogságba, így lett a háború egész életre szóló alapélménye: „ott lett ember”. A háborút követő koalíciós időkben, amikor hazakerült, némi előzmények után az irodalom következett, novellapróbálkozások, hátterükben egy kész művel. A Lágerek népe című könyve előszavából: „Ez a könyv egy hadifogoly-táborban íródott, a fogság mostoha körülményei között.” Mindenképp kuriózum! De írói portréjának is fontos adaléka. Ahogy a fenti életrajz is, fokozatosan, ám törvényszerűen ért el az irodalomba, aztán lényévé vált, teljes egészében felvállalta. Olyan fajta író, aki teljesen az „irodalomban él”. Lelkületében és életérzésében polgári humanista. Akiben az eszme komolyságát szellemes játékosság is jellemzi, ez az eszmeiség polgári fogantatású, de nem osztálytudatból ered, hanem egyetemes kultúrérzésre és értékrendre épül.

1947-ben, amikor hazajött a hadifogságból, és A Reggelben kezdett írni – az országot vegyes hatalmi törekvések és koalíciós szabadosság jellemezték – elmondott egy történetet. A Rákóczi úton az Emke-házra mutatva megkérdezte tőle egy öregúr: „Tudja-e, fiam, hogy itt halt meg Blaháné, szegény?” Kiderült, az öreg sohasem beszélt Blahánéval, de számon tartotta. Kortársa volt, s tudott róla, mert „az idő is hazánk”. De a mai  író kinek a kortársa vajon? – kérdi Örkény. S ezzel megérzett valamit, ami talán manapság tetőződik igazán. Elmúlt négy évtizednyi szocialista korszak és húsz év demokrácia! Az idő valóban hazánk, de tudjuk-e?! A szocializmus korában írt munkáiról mondta Örkény Vitraynak: „…Amit leírtam, mindig elhittem. Abban én mindig mélyen hittem, amit leírtam. Ezt ma sem szégyellem. Nem tagadom le egyetlen soromat sem. Néha olyat is írtam, ami nem volt igaz, de ha ennek tudatában lettem volna, nem írtam volna le.” Az 1950-es évek legelején zajlott Déry Tibor nagyregényéről, a híres-hírhedt Felelet-vita, majd 1954-ben írták Déryvel közösen a Három nap az Aranykagylóban című kisregényüket. A művet sosem fejezték be, de az életműsorozat Kisregények című kötetében olvasható. Mindkettőjükre jellemző kortünet! Megérezzük benne a finom iróniát, az író leheletnyi mosolyát a korról, közös munka – Ilf és Petrov módján? –, eredeti kezdeményezés! Majd Örkénynél írószövetségi elnökségi tagság következik, az 1956-os eseményekben való részvétel, néhány évi letiltás, Déry számára börtön. A háború mellett az örkényi attitűd számára 1ényegi történelmi élmény mindez. De életrajzi adalék is, az írói kiteljesedés előjátéka.

Szintén az Ötszemköztböl  tudjuk, hogy 1974-ben a rádióban egy irodalmi kerekasztal  során – Béládi Miklós, Domokos Mátyás, Hermann István és Bodnár György Örkényről – megállapították, hogy „a hatvanas évek kiugróan nagy meglepetésének könyvelték el munkásságodat”, mire Örkény ezt válaszolta többek között: „…én részben most értem be… nekem az íráshoz valamiféle lelki egyensúlyra van szükségem… nekem nyugalom kell.” S hozzátette, hogy sorsa alakulása mellett a nyugalmat nagyrészt a felesége teremtette meg számára, mint háttért, a családi élet nyugalmát.

A „kiugróan nagy meglepetés” pedig részben az egyperces novellákkal kezdődhetett. Örkény általuk lett sajátos irodalmi jelenség! A pontosságra való igénye, tömörségeszménye kiteljesedett. Ösztön ez nála, személyes tulajdonság, talán nem is tudatos cél, hanem az életérzésnek a lényegre való összpontosítása. Nem bírja el a bőbeszédűséget, sem a szószátyár üresjáratokat. S ezt tudja is Örkény. Stílusát jellemezve a nyelvi pontosságot természetének véli. Bevallja, hogy szereti a kijelentő mondatokat, a szikár, egyértelmű stílust, amely úgy követi a lényegi valóság nyomait, mint a vizsla a krumpliföldön megbúvó fogolycsapatot. Ezt a nyelvvel, a magyar nyelvvel indokolja. Vitraynak mondja: „…a magyar nyelv az egyszerű közlésnek, az egyszerű kijelentő mondatnak – amit azóta is a legjobban szeretek –,tehát az ítéletnek, az állapotok meghatározásának, a dolgok legrövidebb és legtisztább kifejezésének egyik legszebb eszköze a világon. Azért merem ezt mondani, mert más nyelveket is ismerek, melyek szépségét ezzel nem akarom csökkenteni… Magyaru1 hazudni sem lehet egykönnyen… maga a nyelv sem bírja el, nem szereti, nem tűri magán a hazugságot… kérdés, hogy mi az, ami egy nyelven természetesen hangzik, ami olyan, mint maga a nyelv. Ilyen értelemben mintha a magyar nyelv az igazság megszólaltatásának legjobb nyelve volna – mondom talán egy kis sovinizmussal.”

Esztétikai minőségként a groteszk látás gondolkodása és szemlélete jellemzője lesz. Azonban nem – vagy ritkán – teszi ironikussá,  kritikussá, inkább elmélyíti ítéletét, s mintegy azonosulásra készteti. Figyelemre méltó, ahogy a groteszk fogalmát meghatározza és mint műfajt minősíti. A groteszk a 20. század válasza a 19. századvég békés és bizakodó jövőszemléletére, melyet a műszaki haladás és technikai civilizáció nagyszerű kibontakozása sugallt az emberiségnek. Amire, mint hideg zuhany jöttek a 20. század háborúi, tragikus ellentmondásai, apokaliptikus poklai. Ilyen értelemben modern műfaj a groteszk, állítja, bár gyökerei Cervantesig és Rabelais-ig nyúlnak vissza, kiteljesedése a 20. századé. A groteszk látás és ábrázolásmód, ahogy Örkény műveli, nem kritikai műfaj, hanem filozófiai természetű életszemlélet, szellemi létforma. Nem kíván – legalábbis közvetlenül – tanítani, nem akar változtatni a dolgokon, sokkal inkább láttatni, ábrázolni akarja őket. Tiszta esztétikum. Együttgondolkodásra késztet, a befogadó együttműködésére számít. A lehetőségek feltárásának műfaja. Utángondolásra, az igazság megsejtésére ösztönöz.

Örkény hálás riportalany és beszélgetőtárs, szóbeli teljesítményét vaskos kötet, a Párbeszéd a groteszkről tartalmazza. S miközben önmagát és műveit magyarázza, ugyanakkor a valóság titkait fürkészi, zárait feszegeti, gondolkodó, ám nem elvont módszerű. Ahogy a modern bölcselők sem, ha vannak még, nem rendszeralkotók, nem a világ szerkezetét egységében összefogó gondolkodók. A klasszikus filozófiai rendszerek ideje, úgy tűnik, lejárt. A modern filozófia a jelenségeket igyekszik magyarázni, a tények hátterét tisztázni, a filozófiatörténet művelői a gondolkodás múltját idézik fel, egykori igazságokat korszerűsítenek. Némileg inkább írói munka ez már, Örkénynél életérzés. A mai világ áttekinthetetlennek tűnik fel, nincs rendszere, szerkezete, csak jelenségei és sémái, gondolati csomópontjai vannak. Az Egyperces novellák a felfedezés és megsejtés villanásai, olyan fények, amelyek a történések sűrűjébe, a formák és értékek halmazába világítanak be. S mintegy felvillantják a bizonyosság egy-egy pontját, mely azonban maga is csupán lehetőség és sugallat több más esély közül.

Az országos hírt követően Örkény, drámái révén a világba tör. Epikus alkatára utal, hogy mind a Tóték, mind a Macskajáték kisregény formában talán már korábban megvolt, mint színművekként. Ez utóbbiként világhírű mindkettő. A Tóték annyira magyar lelkületű darab, hogy nem könnyű elképzelni, tragikuma mélységét mint értik meg más nemzetek fiai. A Macskajáték ilyen szempontból „nemzetközibb”, polgári lelkülete révén is nyitottabb „örkényi” mű mindkettő, s egyetemes. Sajátosságuk megértéhez segítségünkre lehet a Levelek, egy percben című kötet, mely egyedülálló olvasmány, az író személyes vallomása, önéletrajza, portréja. Arra a kérdésre is választ ad, hogyan, mi módon lehet hazánk az idő?! A könyv a fogságból haza írt leveleit is tartalmazza. Sajátos fogság volt ez. Örkény összejött a moszkvai magyar emig-ráció tagjaival, kivételes helyzetbe került, az Igaz Szó című hadifogolyújságot szerkesztette. Az együttműködés meghatározta helyzetét, szabad írást jelentett, majd jött az 1956-os szerepvállalás és a négyéves letiltás, meg a légüres tér, a zárt belső világ. Ekkor lesz számára az irodalom igaza, az irodalom valósága a legfontosabb. És amely terméketlennek tűnő évek készítik elő és hozzák meg a „nagy meglepetést”. Örkény nagy levelező, s mindig érdemi gondolatokat, tényeket közöl a címzettekkel. Dokumentálják drámái, prózája idegen nyelvekre fordításának körülményeit, baráti levelei alkalomszerűek, frissen és gazdagon tükrözik évődő kedvét, vagy éppenséggel gondjait, tréfás és bensőséges baráti bizalmaskodásaikat. Szerkesztői üzenetei, kollégákhoz írt levelei esztétikai elmélkedésekben gazdagok, gondolatiságban tartalmasak, megalapozzák az idő-haza fogalmát és kiterebélyesítik méretei, mintegy e fogalom anyagiasul általuk. S ami számomra a legtartalmasabb meglepetés: egy, a fogságból haza írt levelében olvasom a falunevet: Verebély. Ismerem, felvidéki nagyközség, már-már városka Nyitra és Léva között, távolabbi Garam menti pátriám! Egy emlékező írásából tudom meg, mi fűzi őt Verebélyhez, már a címe is sokatmondó: „Szerelmes földrajz”. Idézőjelbe tette, jelezve, hogy a fogalmat Szabó Zoltántól vette át, aki viszont, bevallása szerint, Cs. Szabó Lászlótól kölcsönözte. A fogalom és előélete tehát rangos, jelentése egyértelmű metafora. Örkény arról  ír, hogy bár Budapesten született, a környékre is emlékszik, gyakran jár arra. „Ámde úgy látszik, a nagyvárosok csak mostohagyerekeket szülnek;  úgy érzem, mintha csak örökbefogadottja lennék ezeknek az utcáknak,  tereknek, bérházaknak… de nincs része gyermekkorom honfog-lalásában.” Majd így folytatja, befejezésül, teljes terjedelmében idemásolom:
„Verebély (most:Vráble), fele magyarok, fele szlovákok 1akta nagyközség a Nyitra–Aranyosmarót–Érsekújvár háromszög közepe táján. Ott éltek anyai nagy szüleim, a Pető-család, s mi négyen, az unokák, ott töltöttük gyermekkorunk minden nyarát, iskoláskorunk minden vakációját, felnőttkorunk húsvéti ünnepeit. Nekem nem a Duna a folyamok folyama, hanem a Verebélyt átszelő Zsitva. Ott az egyetlen vízimalom a földön, s a Malom-tó, ahová fürdeni jártunk, a világ legnagyobb tengere. Kutyánk volt. Macskánk volt. Két hold szőlőnk, s a borospince szellőzőjében gólyapár fészkelt. Galambjaink voltak. Galambdúcunk is volt. Hintónk is volt. Mindenünk volt. Ha pedig a kocsis megengedte, hogy mellé üljek a bakra, s bár a biztonság kedvéért ő is fogta, de kezembe adta a gyeplőszárat, akkor a Nyitra felé vezető kövesúton elindultam valamilyen messzeségbe, valamilyen magasságba, valamilyen világosságba, ahová megérkezni sohasem fogok.”