Grendel Lajos – Távol a szerelem*

Zoltán volt a becsületes neve, de Zorrónak hívták egy spanyol kalandor után, mert túljárt a tanárok eszén, örökké bajba keveredett, de aztán mindig valahogy megúszta. Éppen aznap töltötte be a tizennyolcadik évét, amikor az érettségi vizsgája volt.

Jutka nagyon büszke volt rá, Rudi is, csak ő visszatartotta az örömét, elvégre ne táncoljon ember az asztalon, ha csak nem muszáj. Pocok volt sokáig a nagyfiú; amikor kilencedikes volt, csak hetedikesnek nézték, aztán hirtelen úgy megnőtt, hogy lekörözte minden évfolyamtársát, a Pocit meg az Öcsit kivéve. Barna haja megsötétedett, már-már fekete lett, viszont a bőre nem változott, maradt, mint a reggel, tejszínű. Rudi nem is tudta volna letagadni. Tizennyolc év úgy elment, mint a szellő. Tartotta Zorrót a kezében, mint egy könnyű zsákot. Most meg tavasz van, éppen olyan tavasz, mint húsz, harminc vagy száz éve, amikor még ferencjóskában és cilinderben jártak az urak. Sárgarigófütty a lombkoronák közt, picit borult az idő, de eső nincs, viszont túlságosan meleg van. Nincs egy forma, mely ugyanaz volna, minden másképp ismétlődik, de lényegében ugyanaz. Az idő, a teremtés, a forma. A nyakkendőjével vacakolt, Rudi szándékosan nem segített neki. Csodálatosan nyavalygott, egy cseppet sem siette el. Siess haza – mondta, de olyan hangsúllyal, hogy akár haza se jöjjön, csak néhány nap múlva. Kilenc órakor volt a vizsga, és már kilenc óra múlt tíz perccel.
– Majd megvárnak – mondta, és még a kakaóját is megitta.

Rudi szabadnapos volt, visszafeküdhetett volna aludni. Vagy kimenni a kertbe és elbújni a nap elől, és csak délutánra jönni meg, vagy lefeküdni Judittal, hm, mi-lyen különös lenne? Látta, hogy idegesíti Juditot, inkább nem szólt. Tiszta, fényes reggel volt, még nem túl meleg. Rudi kióvakodott a házból, Jutka észre sem vette. A város szélén laktak, de Jutka jóvoltából egy tágas házban hatalmas kerttel, mely egy-szerre emlékeztette az ő kamaszkora kertjére. Rudi a Duna felé vette az irányt. Itt, a skatulyaházak között alig volt levegő, de odébb, a Duna irányában még akkor is gyönge szellő fújt, ha egyébként szélcsend volt. Rudi egy darabon errefelé haladt, majd éles kanyart vett, és egy lepusztult ház közelében megállt. Itt régóta nem laktak emberek, valahogy a sarki koldusok sem vették észre, vagy egyszerűen elátkozott hely volt. Aztán továbbment. Jó negyedóra múlva beérkezett egy fedett „csarnokba”, egy olyan helyre, amely néhány csavargónak és néhány gazdag embernek egyaránt szállása volt, de az ember nem kérdezte, hogy honnan a pénze. Judit tudott a foglalkozásáról, és nem lelkesedett érte. Egyszer elkapnak, aztán becsuknak. De nem volt rá paragrafus; Rudi hagyta úgy, ahogy van. Bezzeg Zorró. Őt nem kellett biztatni. Kilenc- és tizenhárom éves kora közt szinte mindennap megfordult a „csarnokban”. Letegeződött mindenkivel. Aztán tizenhárom éves korában egyik napról a másikra kimaradt. Úgy látszik, szerelmes lett. Zorrónak sokfelé húzott a szíve, mint a kakasnak a sokféle tyúk között. Az egyik kendermagos, a másik tiszta fehér, a harmadik meg fiatalkorú… Zorró nem számolt be az ügyeiről. Zorró tizennyolc éves lett, eszébe jutott, hogy érettségizik, úgyhogy épp csak benézett a házba; Fazekas viccelt, de nem volt valami vicces, és Rudi kiment a Dunához. Leheveredett a fűbe, háromnegyed tíz volt.
Zorró  tízéves volt vagy tizenegy, valami nagy dolgot mondott, soha nem felejtette el. A dolog növekedni kezdett, mint egy hógolyó, és a végén lavina lett. Pedig csak azt mondta, hogy ha túlságosan elidőz a tegnapi eseményeken a Bandi, akkor számára megáll az idő.

– Gyere – mondta hajdanában Bandinak. – Itt nem lehet beszélgetni.
Egy nappali bárba mentek be, a Tesco szomszédságában.
– Nem iszom alkoholt – jelentette ki Bandi, még alighogy leültek.
Bandi nagy változáson ment keresztül. Jobban mondva ez nem is az igazi Bandi volt, hanem valaki egészen más. Tele volt a bár, éppen egy asztal volt csak üres. Rudi megbánta, hogy idehozta, négy éve él Münchenben, más az ízlése.
– Szóval német a feleséged?
Bandi először mosolyodott el.
– Litván. És nincs is német állampolgárságunk.
– És hogy beszéltek? – kérdezte aggódva Rudi.
– Hát angolul.
– És megértitek egymást?
– Tökéletesen.
– És miről beszéltek?
– Mindenről.
– Akár az Istenről is?
– Róla különösen.
A fiamnak mesélhetek, gondolta Rudi, azt sem tudja, hogy a Baník micsoda. A rendszerváltást követően egyre-másra tűntek föl az idegen nevű mulatók, kereskedelmi boltok, valami hév futotta el az embereket gyorsan behozni azt, amiről lemaradtak. Sokan megbolondultak, sokan tönkrementek és kivándoroltak, hogy talán nagyobb szerencsét hoz újrakezdeni az életet. A Baník nem volt első osztályú söröző, nem volt idegen neve, de nem is egy lecsúszott hely. Inkább átmeneti hely, krizantémos hölgyekkel és kurvákkal, vörös szegfűs, elegáns széltolókkal. Szombatonként dixiland muzsikált, és ötven méterre harsogott az utca fele, ha nyáron nyitva volt az ajtaja.
Mindebből Bandi semmit nem vett észre, miközben átvonultak a Baníkba. Ez egyike volt azoknak a sörözőknek, amelyeket fapadok, székek és asztalok töltöttek meg, megbuherálva népies motívumokkal. Bandi belátta, hogy a Baník zajos hely, a legzajosabb a kocsmafélék közül.
– Na és angolul jól kommunikáltok?
– Hát persze. – Bandi elnevette magát. – Megelőztük a korunkat.
Nem hangzott el semmilyen haha, inkább a meggyőződés, hogy hát végre meg-leltem hazámat. Inkább hagyta a dolgot, ha esik, hát jó mélyen a kútba essen. Szóval, hogy ismerkedett meg a litván hölggyel? Bandi azonban kijavított, nem hölgy az, hanem kislány. Huszonkét éves, de alig néz ki tizennyolcnak. Pesten találkoztak, és ő rögtön tudta, hogy ez az igazi. Németországban élt több mint egy évtizede, és egész jól beszélt németül, míg, sajnos, Bandi egyáltalán nem. Fél év múlva találkoztak, és azóta együtt vannak. „Én visszatértem a festészethez, Loli meg mosogat, takarít, de néha elfog egy jobb munkát is. Hogy hiszünk-e Istenben, hát nem is tudom… Loli hisz benne átkozott erővel, úgyhogy rám is ragadt belőle egy kevés.”
Rudi csöndben volt. Bandi is megváltozott. Amikor jó ideje utoljára látta, épphogy el nem temette szegényt. Bandi mindig is gyönge volt, ha valaki erős akarattal bírt, akkor alávetette magát, Saulból Paulus lett, a betyárból pandúr. Rudi örült neki, hogy Zorrót másféle fából faragták, s még csak ötéves volt. Az ő gyereke, és erre rendkívül büszke is volt. Szó sem volt Jutka szelídségéről, vagy ami még rosszabb, örökös lábatlankodásáról. Gyere, mondta, tegyünk egy kört a belvárosban. A belváros nem volt nagy, Bandi szerint olyan, mint egy cukrosdoboz, mire körbejárja az ember, fél óra sem telik el, és megfullad a sok cukordíszben, fagylaltban, édes és keserű kávéban. A város szíve, mondta fellengzősen Rudi. De Bandi egész más miatt mutatott lelkesedést.
– Te gyerek voltál, és mégis jóval több, mint gyerek. Én most értem meg erre. Loli kellett hozzá, hogy megtaláljam azt a nehézségi erőt, amely most már fogva tart.
Rudit ez idegesítette.
– Hagyjuk ezt a témát. Te megtaláltad, én viszont elveszítettem.
Már erősen alkonyodott, az esthajnalcsillag fényesen mutatkozott, mint a délibáb. Várták a villamost, és Rudi úgy gondolta, hogy a tapasztalatok megedzették, körbevonták, mint fákat a kéreg.

Negyed kettőkor ért haza, Jutka elment már drukkolni Zorróhoz, az asszonyoknál ez a szokás. Bekapott valami paprikás krumplit, és lefeküdt „ejtőzni”. G. bácsi jutott eszébe. Egyre ritkábban gondolt rá, mert elhelyezkedett a príma föld alatt vagy másfél méterre, és most már egyre ritkábban zavarta. De olykor eszébe jutott, mint a pingvinek vagy a jeges medvék, pedig sosem járt a Sarkkörön túl. G. bácsi furcsa grimaszt vágott, így jelent meg előtte, holott a mama már régen nem élt.
– A kurva anyját, itt van valaki.
– Nincs itt senki, képzelődsz – felelte a mama a tolószékből. A legtöbbször igaza is volt, G. bácsi olykor hallucinált, és fölcseszte a mamát. G. bácsi megfogta a fantáziájával a kis Zorrót. A legtöbbször Rudi vitte el hozzá, és alig várta, hogy eljusson Gertihez, holott a csaj öregebb volt nála, és nem is annyira szép. Plátói kapcsolatuk két és fél évig tartott, és úgy ért véget, ahogy a legtöbb plátói viszony. Mikor legközelebb ment G. bácsiékhoz, már elköltöztek jó messzire, Poprádra. De Zorró ezentúl is kikövetelte magának a látogatásokat. Aztán tizennégy éves korában egyik napról a másikra megszűnt az érdeklődése G. bácsi iránt. Igaz, akkor már G. bácsi súlyos beteg volt.
Pontosan senki nem mondta meg, hogy mi G. bácsi igazi betegsége, mert pontosan az orvosok sem tudták. Vagy eltökélten hangsúlyozták, hogy ez bélfertőzés vagy nyirokmirigy-gyulladás, vagy csak hímeztek-hámoztak, és nem mondtak semmit. „Gyere, elmegyünk G. bácsihoz”, de Zorrónak száz dolga volt éppen, „majd legközelebb”, és többé sosem ment el hozzá. Jutka egyszerűen nem szerette őt, és ő sem Jutkát, bár nem szólt róla egy rossz szót sem. Az utolsó szög Teri néni halála volt, néhány hónappal G. bácsi halála előtt. Arra mégis muszáj volt elmennie. Tél volt, nem sokkal karácsony után, rosszkedvű volt, összeveszett a sofőrrel, pedig nem volt igaza, és ő maga is tudta ezt. Ráadásul egy részeg ült melléje, és próbálkozott a maga nyelvén szólni hozzá, először magyarul, majd szlovákul. Végül elaludt, de Somorján mintha méh csípte volna meg, káromkodott, majd leszállt. A busz falusi járat volt, minden fűzfavesszőnél megállt.
Teri néni temetése nagyon szolid volt, egy testvér, négy öreg néne és egy öszszevissza járkáló bolond vett részt rajta. A bolondnak majd’ lefagyott a keze, a testvér meg sem várta a végét, az egyik öreg néne pedig nem hallott, és telekiabálta a temetőt. Úgy rossz ez, ahogy van. G. bácsi faarccal nézte végig a szertartást; csak a sírgödör bezárásánál bukkant fel egy könnycsepp a szemében. A hó is elkezdett esni. A sírgödör jó messze volt a ravatalozótól, bár a pap megpróbált rövidíteni. Először itt-ott szakadt fel a felhő, majd úgy rázúdult a hó a temetőre, hogy húsz-harminc méterre összeborultak a fák, mint egy téli festményen. A temetés végére viszont el is állt, mintha a természet búcsúzott volna el Teri mamától oly bőséges havazással, amilyen a szüntelen beszéde volt meg az örökös zsémbeskedése. A temetés végén odajött hozzá G. bácsi, vállára tette a kezét, és azt mondta:
– Mondani akarok neked valamit. Vagy most jön ki belőlem, vagy sosem.
– Jó – mondta. – Ha úgy gondolod, megvár az utolsó busz.
G. bácsi minden ötven méteren megállt, és jó erősen kifújta magát. Rudi azt hitte, hogy az utolsó lélegzetét veszi. De G. bácsi újra meg újra erőt vett magán. Már csak száz méter, már csak ötven… Lassan, lapulva szállt le az este, mint egy köröző sas, amely egyre alább ereszkedik, de az egér összeolvad a környékkel. Végre elérték a rácsos díszkaput, és a kapu mellett G. bácsi leroskadt a támla nélküli székre.
–  Menj be, fiam. Még egy öt percet pihenek.
Rudi nem szólt semmit, csak engedelmesen belépett a házba, és ott jó meleg fogadta őt. Hirtelen a mamát látta. A halála előtt jó fél évvel örökösen fázott, májusban be kellett fűteni a cserépkályhába, és attól kezdve október végéig lobogott a láng. Nyáron G. bácsi és Rudi kimenekültek az udvarra. Október végén csöndben halt meg, szinte nem is vették észre. A kályha mellett ült, mert megint fázott, ő és G. bácsi számtalanszor elmentek mellette. Most alszik. Este lett, és még mindig aludt. Rudin, bár nem tehetett róla, most újra végigfutott a hideg. De nemsokára megjelent Teri néni, és rögvest ég és föld ura lett G. bácsinál.
Rudi a hintaszékbe ült, ilyen egyre kevesebb volt a nagyvilágban. Nem is csoda! Az embert stresszre nevelik. Ha úgy hozza az idő, úgy pattanjon fel a székről, mint az ágyúgolyó.
– Na, már itt is vagyok. Azt hiszem, lement a vérnyomásom. – Rudi észrevette, hogy G. bácsinak visszatért a szín az arcába. – Egy kis szilvát? Vagy csak teát? Végül is teával kínálta meg, de mustáros üvegből, és inkább csak forró víz volt némi másnapos, elhasznált teakotyvalékkal. Lepukkant volt G. bácsi, ez az igazság. Teri mama súlyos beteg volt, magával sem törődött, nemhogy a testvérével. Kavargatta a teát, nem akart belekóstolni, mintha ricinusolaj lenne. Percek mentek el, s Rudi egyre idegesebb lett. Közben G. bácsi beszélt, Teri néniről, meg a szomszédasszonyról, meg a lópikula micsodájáról. Na, megyek, mondta. Ekkor végre G. bácsi elszánta magát, ha törik, ha szakad.
– Egész jól kijöttél a második papával, igaz?
Rudi kötelességének érezte, hogy bólintson.
– Nehezen fogod elhinni, de az igazság egy kicsit más. Jobban mondva, az igazsághoz hozzátartozik egy-két dolog, amelyekről nem volt tudomásod. De ne félj, nem vagy egyedül.
Rudinak erősebben vert a szíve, de G. bácsi sem volt a megtestesült nyugalom.
– A te második apád öngyilkos lett. Felakasztotta magát, nem úgy akasztották föl. Utoljára én beszéltem vele.
– Képtelenség – szögezte le Rudi, de hirtelen gombóc nőtt a torkában.
– Csak három nap után indultam a keresésére. Tudtam, hogy meghalt.
– Na, és a kapavágás.
G. bácsi elmosolyodott.
– Nem emlékszel rá. Sál volt a nyakán. Persze, hisz egyébként is csak gyerek voltál. A kapavágás? Ó, az csak egy trükk volt.
– És a mama mit szólt?
– Semmit sem szólt. Ő is tudta. Ha egyszer gyilkosság, úgy a pap rendesen eltemeti. Ha viszont öngyilkosság, hát azt nem is tudom…
Csak az autóbuszban szakadt rá a kétségbeesés, viszi a semmi, gondolta Rudi, egészen másképpen van, minden másképpen van, röhejes, ez nem lehet igaz, hogy csak ötven év múlva tudja meg az igazságot, ha ugyan ez az igazság! Mert éppúgy lehet, hogy nem! Az anyja régóta halott, az egyedüli tanú. De hogy igazat mond-e? Tulajdonképpen igazat mond-e vagy nem, letagadja, egyre megy. Ha neki jobban megfelel, letagadhatja, még a szeme sem rezdülne meg. Persze, igaza van… G. bácsinak igaza van, mert holnap vagy holnapután meghal. Minek hazudna? A Fazon meghalt, mert öngyilkos lett, a rendőrség is előbb-utóbb rájött, a gyerekeknek meg nem szokás az orrukra kötni. Éppen elég, ha ott állnak szemben a semmivel, jó húsz vagy harminc év múlva, és majd eldöntik, hogy idő előtt befejezik-e, vagy szép lassan megöregszenek.

A mama meg G. bácsi jól összefundálták a dolgot. Mindenkit átvertek. Ó, Istenem, tizennégy éves volt, mintha csak álomban utazna… Bizonyos fokig álom is volt az egész, úgy érezte, soha sem volt tizennégy éves. Sosem élt a Fazon, és a mamája is oly régen meghalt, hogy nem is emlékszik az arcára. És mégse… Rudi kőkeményen állt, őneki valami köze csak volt a Fazonhoz, meg a Károlyhoz, meg az Erikához!
Újra eljött az a pillanat, amelyen nem változtathat semmi sem. A múlt lezárult, mondta egy nagyon okos ember, de úgy látszik, mégsem volt olyan okos, mint hitték. Rudi késő délután ébredt föl, a keserű álmából visszamaradt egy törmelék, mintha húst evett volna nyersen. Az egész szobát besütötte a nap, forró és száraz volt a levegő. A szájpadlásához ragadt ínnyel kelt föl, és egy liter vizet megivott. Hétalvó, dünnyögte Jutka, de nem rosszindulatúan. A hideg víz alig hűtötte le, csupán szaba-dabban lélegzett. Zorró! Sosem volt szigorú, és lám, ez meghozta a gyümölcsét. Tulajdonképpen szabadon bóklászott tizenöt-tizenhat éves kora óta, de Zorró nem került a rendőrség figyelmébe. A rendőrökkel vigyázz, mert apa sem mindenható. Tizenhét éves kora óta gyakran maradt ki éjszakára; Jutka nem aludt, csak forgolódott az ágyban. Aludj már! De Jutka csak úgy tett, mintha aludna, így aztán fogta magát, és aludt őhelyette is. Aztán Zorró hónapokig otthon aludt, Rudi pedig arra a következtetésre jutott, hogy otthagyta a nője. Ő G. bácsi tanácsát követte: csináljon, amit csinál, ha tanácsra van szüksége, úgyis hozzám fordul. Jutka sokkal jobban aggódott miatta. A nő meg sem szült, már aggódik miatta. Rudi nagylelkűen mosolygott, hi-szen az asszony dolga a gyanakvás.
– Jobb, ha te is elmész fél órára. Ne maradjon felügyelet nélkül.
– Cimborának, nem?
– Jobb, ha visszafogod magad.

Már sötétedett, a házak, mint ringó hajók kísérték el az útjára, majd egy külvárosi terecske, csakis jobbra, csakis jobbra… Sosem kedvelte a sötétkék helyzeteket, de Zorró juszt is abba hozta. Tizenhét évesen egy negyvenéves dámát! Na szo-szó! Három napig tartott a cirkusz, de fél évvel utána sem bírt megnyugodni. Várta, hogy talán elüti egy autó? Zorró boldog volt. Aztán nem volt boldog. Egy kényúr!
A kapuban megmondta, hogy ő Zorró apukája, és simán beengedték. Aztán két dohányzó fickó állta el az útját, megismerte Ficsort, mert Ficsor jó hangosan köszönt neki. Tulajdonképpen nem is nagyon érdekelték a fiatalok, ez más világ volt neki, rajta kívül csak egy szülő tartózkodott a bárban, az szintén elveszett volt. Rudi jó messzire elkerülte őt. Hamar elkezdett izzadni, de a többiek sem voltak különbek. A táncparketten végre észrevette Zorrót, egy fiú majdnem eltakarta, csak a bóbitája lát-szott, a divatos, fölfelé fésült frizura, amely meglepetésére ez alkalommal piros és kék színben ragyogott. Egyedül ő volt extravagáns. Rudi nem tudta, hogy örüljön-e neki. Jobbra tőle egy fiatal lány sírt, nem lehetett több tizenhat évesnél, ezeknek már úgyis mindegy… Végre leült az egyik asztalhoz, mert nem volt ott boros- vagy sörös-pohár. Tulajdonképpen szép kis társaság voltak. Genye és Genyó, a Paprikajancsi meg a többiek. Zorró valahogy Vezérnek nézett ki, a kutyafáját. Itt lehet maradni, gondold meg, Csávókám! Végül is Zorró félig részeg volt, közben az egyik fiú éjfélkor hányt, majd eloltották a villanyt, és a gyertyatartókban három szál gyertya égett minden asztalon. Kísértetekké váltak a nem is olyan jó fiúk. A gyertya fénye megvilágította az arcát, az arca pedig az akaratot tükrözte. Rudi arra gondolt, hogy tudja ez, mit akar, de egyben hideg kő ült a szívére. Vagy miniszter lesz, vagy felakasztják.
Jóval elmúlt már éjfél, amikor gyalog indult haza, mert nem jártak már a villamosok, a buszra meg majdnem egy órát kellett várni. Élénk szél csapott az arcába, és nagy cseppekben hullott az eső a fák lombjaiból. Zorró körül forogtak a gondolatai, újra meg újra visszatértek hozzá, mint aki nem tudja magát kontrollálni. Valami nem tetszett neki, holott semmi konkrétat nem tudott megnevezni. Zorró nem kérdezett az apjától a múltra vonatkozó részleteket, sem az anyjától, hogy meddig volt szűz. Már tizenöt-tizenhat évesen megtanult a pénzzel bánni, sőt elő is teremtette magának a pénzt. Aggódott miatta, de Zorro csak kinevette. A pénz mindenkié. Aki nem úgy táncol, ahogy a pénz diktálja, az előbb-utóbb koldus lesz. És ezt könnyen mondta, olyan könnyen, hogy Rudi lett volna képes megtenni, pedig a mai fiatalok számára egyszerű, mint a pipadohány. Nincs múlt, csak a jövő van. Olyan érzése támadt, hogy hirtelen rá-szakad egy fa vagy egy kerítés. Mindent elfelejteni. Kitágult a szembogara, és bevonta az egész várost. Még messze van a halál? Már közel van a halál? Ötvenen túl fokozatosan kirajzolódik a halál ábrája…
Jutka aludt már, mint a bábbá vált pillangó. Három óra is elmúlt, mire Rudi ágyba került. Zavaros álmai voltak, de felébredéskor füstté váltak, csak az elmaradhatatlan rossz hangulatot hagyták vissza, mint egy sűrű, áthatolhatatlan kódot. Fél kettő volt vagy kettő? Nem is tudja. Jutka állt az ágyánál.
– Egy nő keres.
Rudi nem értett belőle semmit sem
– Micsoda?
– Szedd össze magad, és gyere ki. Csak németül beszél.
Persze Jutka nem tud németül, de ez most valahogy arról is szólt, hogy a nő vele is akar beszélni. Ezt valahogy érezte.
Rudi igyekezett jó pofát vágni, de ez nem nagyon sikerült neki. Teltkarcsú, cérnahangú, nem túl fiatalasszony volt, és túl ráncos. Föltételezhető koránál jóval idősebbnek látszott. Jutka szép csöndben kiment a konyhába, legalábbis Rudi azt hitte.
– Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte Rudi bizalmatlan hangon.
Az asszony összezavarodott, nem tudott megfelelően a témához nyúlni.
– A legjobb lesz, ha ezt átadom önnek.
És most megváltozott a hangja, valahogy semlegesebb lett, mert nem hatott sem elfogódottnak, sem ünnepélyesnek. Egy hang volt, ahogy a rádióban vagy a tévében kell beszélni, szabatosan, jól kiejtve a szavakat, minden érzelmi többlet nélkül. Zorró is bejött a szobába, épp amikor nyúlt az asszony a táskába, s a keze fél csuklóig benne maradt.
– Pardon – mondta Zorró. – Már itt sem vagyok.
A nő kissé csodálkozva nézett a fiatalember után, nahát, nahát, gondolta, vagy a fene se tudja, hogy micsodát, Rudit kihozta a sodrából, de a legjobb ösztönét követte, s hallgatott. Az ismeretlen nő valami virágot húzott elő a műbőr táskából, műbőr virágot, vagy mi a fenét. Nem volt virág, csak virágnak látszott, legalábbis így, messziről nézve. Közelebbről mégiscsak virág volt, de lefonnyadt virág, mely mind egy szálig száraz volt, az Isten tudja, mióta nem látott vizet. A nő felmutatta, mint valami pap az oltáriszentséget.
– Mi ez? – kérdezte Rudi csodálkozva. – Liliom?
A nő bólintott.
– Látom, nagy virágszakértő – mondta egy csipetnyi gúnnyal. – Már azt is sejti, hogy honnan van.
– Nem kell kitalálnom.
A nő sóhajtott, s ezúttal nem volt irónia a sóhajtásában, inkább csodálkozás, hogy ilyesmi még ma is előfordul, holott rég lejárt az az idő, amikor még jelentősége volt az ilyen dolognak.
– Várt – mondta végül.
– Az lehetetlen – mondta Rudi, és olyan rosszul lett, hogy az ábrázata, úgy érezte, fehér, mint  a fehérre meszelt fal.
– De igen! Bármilyen furcsa, egy ponton túl lehetséges. Hogy mi ez a pont, csak sejtem. És nem akarok őrült lenni. Pedig a legjobb barátnőm adta. Ó, igen. A legjobb barátnőm őrült volt, de lehetőleg normálisan viselkedett… Magának küldte, egy nappal a halála előtt.
Túl volt egy ponton, amikor még az igazság még igazságnak nevezhető, és a valóság még úgy ki-be sétál az ablakon, mint a friss levegő. Nem is tudta, hogy ment el a nő. Egyszer csak nem volt a szobában, csak az üres helye a karosszékben, csak a roppant finom kölni szaga maradt utána. Csakis onnan tudta, hogy itt volt. Nehezen szedte magát össze. Kiment a konyhába, de a felesége nem volt ott. A többi szobában sem volt. Zorró sem. Mintha levegővé váltak volna. Üresen toporgott az előszoba szőnyegen, kinézett az udvarra, de a tág csend fogadta, valami misztikus csend, melybe beleborsódzott a háta. Senki sem volt, pedig épp a legnagyobb szüksége lett volna rájuk, mint a friss levegőre az áporodott levegő után. Minden másképpen volt. A mamája, G. bácsi, Erika… Mindenki hazudik. A sérthetetlen tökéletesség, amelybe úgy beleringatta magát, léket kapott, és egy óra múlva elsüllyed. Erika borzalom volt, egy széttöredezett angyal, de visszahozni lehetetlen volt. Ó, a Judit… Ő úgy hitte, csak a perc számít. Talán, majd ahogy öregszenek, ahogy kihull a foguk és a hajuk, ahogy kőkemény lesz a lábkörmük, talán meg is szeretik egymást. Mint az őszi rózsa a távoli meleget, amikor az semmit sem jelent már.