Hodossy Gyula – Tehetetlenül, mint amikor a vonat

„…mint ahogy a vonat sem áll meg.”

A vállamra hullott vérvörös falevél
kemény télről regél.
Alig múlt a nyár, s máris
mezei pocokként félsz.

Behúzódsz önmagadba,
rátalálsz a biztos pontra,
nem a lágy részekben, kiszolgáltatva,
de a gerincre, rásimulva.

Egyre több a falevél,
egyre több a félsz,
a kérdés, a fájdalmas nyelés.

Inkább együtt hullnál,
a falevéllel, himbálódzva,
alá,
a felhő alá, a föld alá,
a szenvedély, a kéj alá,
a számonkérésen innen,
a szerelmen túl,
a mardosó lelkiismeret elől.

Akaratlanul is, a megmenekülés ösztönös
kényszere irányítja döntéseid.
Gúzsba kötve, kiszolgáltatva várod
a naplementét, s hullsz alá,
az Istentől kiszabott,
rendezetlen rengetegbe.