Kulcsár Ferenc versei

Néhány Áment kicserél, néhány Óment elvet
R. C. évek óta fenyőmagspiritusszal gyógyítja
gyengélkedő gyomrát, irgalmas szamaritánusként
viselve horpasza gondját. A borókalé elzsongítja
a rebellis nyálkahártyát, s ilyenkor R. C. dolgozik,
enyhítve lelke lázát. Mint mosónő a gyolcsot,

öblögeti a szavakat,
s amikor az írásban elakad, kitekint a
mondhatatlan őszbe, a fegyverkező télbe, s az ihlet,
mint hulló levél, mint fázó cinke jön elébe. Odakint az évszakok
himnusza száll, ragyog, az ég aranya R. C.
hószín arcára hull, és fácán rikolt,
csipkebokor lángol kimondhatatlanul. És ír, ír R. C.,
menyegzőkről, mennyekről,
civakodó csillagokról, varangyos békákról,
ünneplőbe öltöző, égi bálba készülődő fákról.
Közben-közben megpihen: tört szívemben megíratlan
versek égnek, gondolja,
s az ablakon át beszűrődő, észrevétlen halál elől
ingét begombolja. Szelíd vagy, fáradt, és Isten, lám, mint óceán,
árad, egyre árad – írja R. C.,
s folytatja a félbemaradt életet,
a derékba tört verset, néhány Áment kicserél,
néhány Óment elvet: tatarozza művét,
míg tart benne a szusz, míg üvegcséje mélyén
csillámlik pár csepp fenyőmagspiritusz.

Kékre vert glóbusz

„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért…”
Babits Mihály
R. C. mindenütt otthonos és honos:
a makrokozmosz-viszonyban, az egzisztenciális iszonyban –
s a seolban, a seholban is otthon van. Kiváltképpen jó neki
a templomban s a kocsmában, szeráfokkal iszogatva
farkasprém kucsmában. De Augiász istállóját is kedveli,
túlvilági dolgozószobáját,
hol nagyvárosoktól véres glóbuszának fényében
a mennyekig ellát – csillagmorajban fürkészve
a némán özönlő Isten sorsát. Bujdokol R. C. az angyalok
vakító íriszében, s mialatt az istengyümölcse-mindenségben
naprendszerek behemót szőlőfürtjeit szüreteli
s a halottakat és árvákat a Tejút
kígyóútjain tereli, mint a szentek Istennel,
eggyé égve élettel és halállal
a kékre vert glóbusz emlékezetében szárnyal.
Mohás párna a Mont Blanc hóharmatos fejének,
s míg hull alá a holdból ezüst dajkaének,
dzsungelekkel takarózik, zúzmarás csillagokkal,
napkeltekor pedig óceánban mosódik,
tajtékzó habokkal. Újra meg újra útra kel,
sirályként úszik egek mély vizében,
s látván látja álmában, látván látja ébren:
mély, ó, mély a teremtés, Isten iszonyú kútja,
s lélek az ura, lélek az útja. Így él R. C., így készül
élni szüntelen, tengődve vadmézen,
sáskán, falevelen, s álmaiban mint a bús lovag
az édes La Manchéba, visszatér ő is otthonába,
a juhokat és kősziklákat terelő, drága Golgotára.
„Enyém a határtalan föld – olvassa R. C. az óceán
tükrén a türkiz írást –, szabadságom az emberé, a vizeké, a halmoké,
hallgass engem bízvást. Elenyészhet minden,
minden megrendülhet, de irgalmasságom nem távozik el
tőled.” Így él R. C., emiatt és ezért,
s tudván tudva oroszlánok, bárányok erejét,
szíve egyre átvérzi a történelem szövetét,
s a vérből és húsból felbukkan mindig VALAKI:
szótlanul szól, hangját mégis örökké hallani –
R. C.-ben dalol ő, s R. C. benne hallgat,
kitapogatván érverését s jegyezgetvén boldog érvelését.