Szeles Annamária – Születések

1. Ábel
Húszéves voltam azon a nyáron, amikor először írtam róla a naplómba. Úgy képzeltem, hogy szőke lesz, és kékszemű, és Ábelnek fogják hívni. Mivel a gyakorlati dolgokban mondhatni döntésképtelen voltam, azt kívántam, hogy meglepetésként érkezzen az életembe, mint egy ajándék, amit se nem karácsonyra, se nem a születésnapjára kap az ember, hanem csak úgy, talán egy szomorú nap végén, hogy felviduljon. Hát valahogy így is alakult az én első szülésem.

2. Evangeline
Még alig múlt el egyéves a kisfiam, amikor egy reggel a férjem szeme újságolvasás közben megakadt egy néven. Milyen szép név az Evangeline, mondta, és folytatta azzal, hogy ha szeretnék második gyereket is, talán itt lenne az ideje. Evangelinet egy kis üvegdobozban láttam  meg először és utoljára, miután hat órán át kínlódtam az ER várótermében vagy ötven másik emberrel. Nem kaphattam fájdalomcsillapítót. Egy törött karú férfi hordta nekem a vizet az ivókútról, oda a székek mellé, ahol görcsökben guggoltam. A doktornő ezután megvizsgált, szakszerűen kihúzta belőlem, ami maradt, és egy kis üvegcsébe tette további vizsgálatok céljából. További három órát várakoztam a törött karú alak társaságában. Egy másik doki jött ki utánam a zsúfolt folyosóra, sosem felejtem el, dr. Shepherd volt a neve, mint a Grace klinika-sorozatban, csak persze messze nem olyan jóképű, na és ott mindenki előtt, okosan, a papírjaiból olvasva, így szólt: Bad news. The baby is gone. (Rossz híreim vannak. A baba elment).  Na ne viccelj, gondoltam direkt magyarul.

3. Emőke
Még mielőtt valaha is terhes lettem volna, egy éjszaka azt álmodtam, hogy gyereket szülök. Feküdtem a kórházi ágyon, karomban a fehérbe pólyázott babával, majd jött a férjem. (Akkor még úgy képzeltem, a férjek csak utána jönnek be). Meg is kérdezte tőlem, hogy fogják hívni a babánkat, és én azt válaszoltam, hogy már van neve, Emőke. A férjem elkomorodott, és megpróbálta utánam mondani a nevet, de a magyar magánhangzók csak nem jöttek kellő termé-szetességgel a nyelvére.
Így aztán amikor végre tényleg terhes lettem a kislányommal, nyilvánvaló volt, hogy nem így fogjuk nevezni. Amúgy sem bíztam benne igazán, hogy megmarad nekünk. De megmaradt, bár egész kicsikének jött világra. Amikor hazahoztuk, a férjemet elküldtem boltba, hogy vegyen egy salátástálat, abban fürdettem, mint egy játék babát. Majdnem egy-éves volt, mire megkockáztattam, hogy igazi kapcsolatot alakítsak ki vele, mire felfogtam, hogy igazán megszületett és igazi gyerek ez.

4. Madárka
Ő azért került e felsorolásba, mert a tenyeremben kelt ki, miután tojáshéjastul kiugrott vagy kiesett a fészkéből. Erős kis rúgásokkal szabadult meg barna héjától, csupasz rózsaszínke volt, a szemét is rózsaszín bőr takarta, csak a csőre volt kismadárszerű. Amúgy inkább pterodaktilusra hasonlított. Kicsit csipogott, amitől még jobban összeszorult a szívem. Beletettem a trikóm gyűrődésébe, és fel-alá jártam, hátha találok egy dobozt, amiben valami magas, védett helyre tehetném. Persze nem sikerült semmi okosat kitalálnom; egyre világosabbá vált, hogy hagynom kell elpusztulni. Valahogy úgy, mint az összes többi lényt, aki közel áll hozzám. A gyereknek azért azt mondtam, hogy jött érte a mama madár és visszavitte a fészkébe, mert fázott, és ott már várta őt a vacsora és a testvérkéi.