Szemlélődés – válogatás az elmúlt hetek irodalmi híreiből

Plakát(h)-Barát(h)ok – Sorok egy kiállításhoz
Belátom, nem éppen szokványos dolog egy plakátművész kapcsán az elefántcsonttornyot emlegetni. Pedig milyen jól vizualizálható: elefántcsont-hirdetőoszlop.

Persze csak ártatlan gondolatkísérletről van szó, vagyis állatvédők, nyugi, az elefántcsont-plakáttornyot csak elképzelem: klasszikus arányok, szépséges szimmetriák, hűvös elegancia. Inkább széles, mintsem égbetörő, mert Baráth-plakátoknak lesz, s Baráth Ferenc, mint tudvalevő, a fekvő formátumok nagymestere. Tehát az elefántcsont-toronyság, a plakátság és a barát(h)ság – hogy fogalmi síkra terelődjék a szó. Erről a háromról kellene értekezni, s ha valaki köztük ellentmondást sejdít, az sincs ellenemre, bár az elkövetkezőkben igyekszem hármasságban rejlő paradoxont megvilágítani, illetve feloldani.
A plakát és az a bizonyos rendszer, amelyben oly sokáig élnünk adatott (a nevét most nem mondjuk ki a médiatörvénytől vezérelt öncenzúra miatt), szóval a plakát és a rendszer, ők ketten oly szép szimbiózisban éldegéltek együtt, hogy hajlamosak voltunk azt képzelni, ők ketten tulajdonképpen egy. Sőt maga a század is, merthogy úgy lett adagolva a főiskolai katedrákról – kinek Belgrádban, kinek Budapesten –, hogy a plakát a 20. század művészete. Szóval nem a 21.-é. Nyilván. Utoljára talán a ’89-es nagy jövés-menésben volt érezhető, hogy tétje van annak, amit az utcai plakátok mondanak, legalábbis akkor azt hittük.

Az azóta eltelt időszakra erősen rányomta bélyegét a merkantil grafika pénzillatú burjánzása, illetve a szakmai értékeket átrendező digitális forradalom. A hagyományos plakát az utcáról visszaszorulóban van, többnyire a kiállítótermek falain jelenik meg, hisz lettek az információtovábbításnak gyorsabb és praktikusabb eszközei is. Az elektronikus médiák ábrázata egyre internacionálisabb, s a stílusjegyek alapján nem nagyon lehet eldönteni a tervezőgrafikusi alkotásokról, hogy a világ mely táján készültek, ki készítette őket, sőt olykor azt sem, miért.
Akad azonban, akinek, történjen bármi, fontos a plakát. Az a nagypárnahuzatnyi nyomtatott papír is, de még inkább az a gondolkozási forma, amely a plakátot jelenti. A gondolat képpé fordítása, az egyértelmű fogalmazás, az emblematikus tömörítés, a meglepetés, a megállítás, a formák, a ritmusok, a kontrasztok, a kevés, dekoratív szín használata meg ilyesmik. Nem folytatom, nézzenek körül. A Baráth-plakárokról beszélek, a plakát-barátokról és persze a plakátok Ferencéről, aki fütyül arra, hogy a műfajon túllép az idő. Ő meg túllép e mai kocsmán. Műhelye plakátmagányában a falragasz grand art-tá manifesztálódik. És tovább. Hát ennyit az elefántcsonttoronyról.
Persze, ha már itt vagyunk, s ha láthatunk régi Baráth-plakátokat, észre kell vennünk valami mást is. Ezek a munkák valaha pontosan meghatározott feladatot töltöttek be. Funkcionáltak. Az volt a dolguk, hogy mondjuk egy bizonyos rendezvényre elmenjenek az emberek, és a hely, ahova elmennek – teszem azt az újvidéki magyar színház –, ettől életben maradjon, sőt talán még szerzőit (például Tolnai Ottót) és színészeit (például Ladik Katalint) is kifizethesse. A plakátok ott és akkor, jól vagy rosszul, bizonyára betöltötték ezt a feladatukat. Küldöncök voltak, s lihegve szóltak. Ma már kit érdekel mindez. Elkezdenek beszélni a világról, amelyben készültek, és arról, ahogy alkotójuk érezte magát abban a világban. Különös színeváltozáson mennek keresztül, titkos tartalmak, rejtett áthallások, személyes üzenetek szólalnak meg bennük, amelyek függetlenek attól az egykori feladattól.

Ha jól megnézik, rájönnek, hogy mind-egyik mögött mindig ott áll, személyesen maga Baráth. Annyi példányban, ahányban csak kell. Ott van a harapós kávéscsésze, a matyómintás fehér ló, a platóni testeket tojó tyúk, a vérben tapicskoló nagy keleti patkány, a szemekkel telehintett nyakkendő, a szarni kivágott macska és a pöttyeivel könnyező katica mögött. Ő a mérték. A garancia. Ennyit meg a plakátságról. Meg talán arról, hogy miben különbözik mindez az efemer reklámnyomtatványtól. Baráth-tükrök – mondjuk róluk, és beléjük nézve saját látomásainkkal dúsul a kép. Egy műalkotás nem egy; annyi, ahányan megnézik. Baráth kezdte, és mi, a bámészok, fejezzük be azzal, hogy megleljük a saját nézőpontunkat, szemszögünket, amiről ugye, mondanom sem kell, hogy nem a retina innenső oldalán van. Igen, ott (itt) bent. Máris a barátságnál járunk. Baráthot könnyű szeretni; amióta ismerem, szemernyit sem változott. Sem a stílusa, sem a tartása, sem hajválasztékának geometriája. Ebből aztán világosan következik, hogy képtelen megöregedni, pedig olyan vénségesen vén tanítványai voltak, mint Kassák, Moholy vagy Malevics. Lehet, hogy itt vannak ők is valahol a hátsó sorban, vagy inkább holnap ugranak el, mert már nem bírják a tömeget. Az ő esetükben ez érthető.
Mi pedig élvezzük a tárlatot – kissé meg is hatódhatunk –, és köszönjük meg, hogy ez az úr itt, velünk – vagy kicsit inkább fölöttünk –, még mindig kitüntet bennünket a barát(h)ságával.

Orosz István

Tsúszó Sándor újra köztünk

Tsúszó Sándor megint előbukkant a sűrű, ám termékeny homályból. Február 2-án tartották Dunaszerdahelyen a Legyél helyettem én! című Tsúszó Sándor-breviárium bemutatóját. A kötetet Hizsnyai Zoltán, a „Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott elnök-főigazgatója” mutatta be, közreműködésre pedig a Tsúszó-alkotások e bemutatón jelen lévő „társgyűjtőit” kérte fel. Az egyik legszakavatottabb Tsúszó-kutató, Z. Németh István sajátosan hóbortos Tsúszó-opusokat olvasott fel, Czuczor Nóra „véresen komoly”, Tsúszó életművét feldolgozó szakdolgozatába engedett betekintést, s ízelítőt kaphattunk – Juhász László tolmácsolásában – Juhász Katalin Tsúszó egybetűs verseit elemző írásából is. A Tsúszó-művek gyűjtésébe a legfiatalabb nemzedék is bekapcsolódott, az SZMÍT mellett működő Fiatal Írók Köre (FÍK) több szerzője szintén „talált” vadonatúj Tsúszó-darabokat. Hizsnyai Zoltán egy bónuszhírrel is megörvendeztette a közönséget, mégpedig, hogy a frissen megjelent kötetnek már készül a folytatása, amely korábban megjelent, ma már elérhetetlen Tsúszó-műveket fog tartalmazni. A Legyél helyettem én! a Lilium Aurum kiadó gondozásában jelent meg.

FÍK-esek szlovákul

A Dotyky című szlovák irodalmi lap, amely elsősorban fiatal alkotókkal fog-lalkozik, összeállítást közölt a 2011-ben alakult Fiatal Írók Köre mozgalom szerzőiről. A Fiatal Írók Köre kezdő, kötettel még nem rendelkező szerzők szervezete, amely a Szlovákiai Magyar Írók Társasága égisze alatt jött létre. A Dotyky 16 FÍK-tagot mutat be, műveiket Rožňo Jitka és Rajkovics Péter (a FÍK elnöke) válogatta, a fordítás Rožňo Jitka munkája. Az összeállítás a következő szerzők műveit tartalmazza: Baka L. Patrik, Bényi Klaudia, Czucz Enikő, Gužák Klaudia, Hajtman Kornél, Mucha Attila, Nagy Csilla, R. Nagy Krisztián, Paluska Zsu-zsanna, Puzsér Zsuzsanna, Rajkovics Péter, Takács Zsuzsi, Tóth Tímea, Vida Barbara, Vida Nikoletta és Vörös Gergely. (Kissé bizarr húzás volt a szerkesztők részéről, hogy ugyanebbe a 2011/05–06-os lapszámba besoroltak egy tanulmányt, amelynek témája „a szlovákiai kisebbségek átlagon felüli jogai”, s a szlovák államnak a kisebbségekkel szembeni politikáját magasztalja…)

Krasznahorkai és a játékosság

A játékosság valószínűleg nem tartozik azon fogalmak közé, amelyek az elsők között jutnak az eszünkbe Krasznahorkai Lászlóról és írásairól. Új kötete, a Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés ugyanarról címének megalkotásakor, saját bevallása szerint, mégis ez a bizonyos játékosság vezérelte. A megtévesztő cím ellenére ugyanis valódi interjúkötet-ről van szó, a Krasznahorkaival az elmúlt húsz évben készített interjúk válogatásáról. Az író a kötettel kapcsolatban kijelentette, szerinte irodalmi mű született. A könyv bemutatóját a Krasznahorkaira jellemző rendhagyó módon tartották február 24-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban: orvosai beszélgettek vele. Nemsokára meg kellene jelennie egy következő Krasznahorkai-kötetnek, melyben elbeszéléseket, beszédeket olvashatunk majd (Megy a világ előre címmel), jelenleg pedig egy regényen dolgozik a szerző.

Egy magyar rejtőzködő

Újabb taggal bővült az utóbbi években nagy figyelmet kapott „álneves magyar írók klubja”. Spiegel Laura, Centauri, Kondor Vilmos után – hogy csak a legvitatottabbakat említsük – Barna Dávid került az érdeklődés középpontjába, aki Egy magyar regény címmel Móricz Zsigmond életét, pontosabban életének egyetlen periódusát feldolgozó (?) prózát adott közre 2011 szeptemberében a frissen alakult Libri Kiadónál (annak első szépirodalmi kiadványaként). A Móricz szexuális életét is tematizáló könyv megjelenését egyszerre fogadta lelkesedés és gyanakvó tanácstalanság; a recepció izgalmas összefoglalásának tekinthető Boldog Zoltán Egy magyar blöff – Jegyzet az Egy magyar regényhez című írása (irodalmijelen.hu, 2012. február 18.), mely szerint a kötet „a kortárs magyar próza egyik legszimpatikusabb blöffjének nevezhető”. Boldog szerint a kötet egyszerre kísérleti regény, irodalomtörténeti lektűr, irodalomtörténészeknek dobott gumicsont, a kortárs prózapoétika paródiája, amely sokban emlékeztet Vladimir Nabokov Lolitájára. Barna Dávid új kötete már készülőben van, a munkacíme Funkcionális analfabéták.

Tisztújítás az EMIL-nél

László Noémi költőt, műfordítót választották meg február 18-án az Erdélyi Magyar Írók Ligája új elnökének a szervezet tisztújító közgyűlésén. László Noémi, akit többek között József Attila-díjjal is kitüntettek munkásságáért, Király Zoltánt váltja az elnöki székben. Az elnökséget a következő tagok alkotják: Fekete Vince, Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán (ügyvezető elnök).

SZALAY ZOLTÁN

KEGYELET
Életének hetvennyolcadik évében, február 29-én elhunyt FUKÁRI VALÉRIA filológus, irodalomkritikus, művelődéstörténész, szerkesztő. Személyében irodalmunk, tudományos életünk és művelődésünk nagy műveltségű, széleskörűen tájékozott alkotóját tisztelte, aki a legjobb szerkesztői-kritikusi-kutatói erényeket (körültekintés, pontosság, megfontoltság, megbízható ítéletalkotás) egyesítette magában. Egyetemi tanulmányai befejezése után előbb a Természet és Társadalom, majd az Új Szó belső munkatársa lett, 1968-tól a Tatran Magyar Üzeme, később megalakulásától, a Madách Könyvkiadó szerkesztője volt. Az 1970–1980-as években politikai okból nem publikálhatott. Ismertek és maradandó eredményeket hoztak irodalmi tanulmányai, család-, iskola- és kapcsolattörténeti kutatásai. Legfontosabb munkái: Egy régi alma mater: A pozsonyi evangélikus líceum és teológia utolsó negyven éve 1882–1923 (2003); Felső-magyarországi főúri családok. A Zayak és rokonaik (2008). Leg-utóbb Visszatekintés (2010) címmel jelentetett meg tanulmánykötetet, melyről 2011. évi júniusi számunkban közöltük Filep Tamás Gusztáv értékekését. Fukári Valéria emlékét megőrizzük, munkásságának eredményeit tovább éltetjük.  

ÉVFORDULÓ
110 éve született SZOMBATHY VIKTOR (Volkó; Rimaszombat, 1902. április 8. – Budapest, 1987. augusztus 12.) író. – 40 éve hunyt el DALLOS ISTVÁN (Nyitra, 1901. december 26. – Felsőbodok, 1972. április 21.) író, irodalomszervező, lap- és könyvkiadó, valamint SZENES PIROSKA (Marosszalatna, 1899. november 25. – New York, 1972. április 28.) író.

KÖSZÖNTŐ
75 éves ERDÉLYI GÉZA (Abara, 1937. április 2.) építészettörténész, református egyházi író. – 65 éve született KESZELI FERENC (Pozsony, 1947. április 14.) költő, író. Gratulálunk!