Fónod Zoltán – A modern magyar irodalom elkötelezettje / Grendel Lajos pályájának első szakasza – II

Az elbeszélő – az egyetlen regényhős! – mondanivalója elsősorban a kötet első részében, a történelmi régiókban válik hitelessé. A második és a harmadik rész – az irodalmi és a végső leszámolás – már lazábbra, „szellősebbre” sikeredett. Ez azonban nem csökkenti a kötet erényeit, s Grendel további kötetei is a korszerű próza új hullámának bizonyítékai. Írásai – a váratlan fordulatokkal – a valóságból, meséből, mítoszból teremtik meg az eleven sodrású új prózát.

Az Éleslövészet nemcsak mint kísérlet, hanem mint megvalósult szándék, törekvés is figyelemre méltó. Mindenesetre Grendelnek a helyhez, a tájhoz való erős kötődése, ugyanakkor írásainak leleplező, néha szigorúan kritikai szembesülése a hellyel mint  hagyománnyal – olyan olvasóval számol, aki ha ismerős is ezen a  vidéken, „csak kellő távolságtartással figyelheti a világot és önmagát.”1

Az Éleslövészet Grendel Lajos első és egyben legismertebb regénye. A nyitódarabja  Grendel abszurd történelmi látomásait, a szlovákiai magyarok „privát” történelmét összefoglaló trilógiájának. Az Éleslövészet vitriolos humorral ábrázolt emberi és történelmi elemzés, amelyet különös szerkesztésmódjának köszönhetően többen a posztmodern irányzat művei közé sorolnak. Kulcsár Szabó Ernő így jellemezte Grendel „belépőjét”: „Beszéd és ellenbeszéd ideológiai eredetű diszkurzusmintáit a nouveau roman elbeszélésmódjára emlékeztető eljárásokkal sikerült oly mértékig oldania, hogy valóban új regényformák kialakításának  küszöbéig jutott el.” A  paradigmaváltás  kérdésében  Szirák  Péter gondolatait idézzük, aki a Grendelről írt monográfiájában ezt írta: „Írásművészetét  megtermékenyítette a Mészölyre emlékeztető relativáló technika, és az Esterházyra jellemző ironikus, a nyelvi játékot előtérbe vonó szövegszervezés (Éleslövészet). […] A  kisebbségi   beszédrend kérdező-horizontját módosíthatta, de egyik pillanatról a másikra nem változtathatta meg. […] alkalmazta az új poétikai-szemléleti jelenségeket, egy olyan értésmódot kialakítva, amely sem a megelőző kisebbségi beszédformáknak, sem a magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul.”2 Grendel Éleslövészet című  kisregénye, majd az ahhoz témában lazán kötődő, beszéd- és szerkesztésmódjával kapcsolódó regényei  (Galeri, 1982;  Áttételek, 1985)  igazi   áttörést  jelentettek számára nemcsak idehaza, hanem a magyarországi irodalmi életben is. Sikernek számított az is, hogy az Áttételek című regényével a fiatal író egy csapásra az egyetemes magyar irodalom élvonalába került. Írásművészetét a budapesti kritika a Mészöly Miklós és Esterházy Péter nevével fémjelzett prózafordulat képviselői közé sorolta.

Az újítás igénye, szelleme egyébként már az 1930-as évek közepétől ott munkált a magyar irodalomban. Béládi Miklós az új irodalomelméleti megfontolások kapcsán, az 1980-as években nem véletlenül írta, hogy „nem lehet irodalmi értékmérő, ki a népi és ki az urbánus […] vagyis a mű is szabad, érvényessége nem azon múlik, milyen előzetes feltevésnek felel meg, értékét egyedül önmaga szava-tolja”. Aligha véletlen, hogy a fiatal és tehetséges Esterházy Péter megállapítását idézte, aki a „minőség” kérdésében így fogalmazott: „S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben és nemzetben gondolkodik, hanem alanyban és állítmányban.” És amikor Béládi a „komolyabb” magyar próza erőtartalékait sorolta, nem mulasztotta el hangsúlyozni:

„…a megújulás kikerülhetetlen parancsa a magyar prózának.” A kisebbségi irodalmaknak is „egyetlen mentsége a minőség lehet”.3

Merész kísérlet volt 1985-ben az Áttételek című regény kiadása. Grendel Lajos említett regényében (melyet a szerző inkább „Nem(zetiségi) antiregény”-nek becézett), „a valóság és álom határait egybemosó, ennek ellenére mélyen realista prózatípus megteremtésére” vállalkozott. A „vállalni is lehet egyet – mást. Meg kiállni. Meg tűzre vetni a kompromisszumokat. Meg nevetni”– ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztatták az írót, amikor évszázadok történelmében kalandozott. Évtizedek ködén át, megélt és képzelt kalandok sugallják számára – a „kérdezni végre” bölcsességével! – az igazságot: „…az írónak kötelessége elköteleznie magát az ember mellett – minden helyzetben.” Az Olsavszky-házban talált tekercsek sok mindenre emlékeztetik az olvasót, mert Musztafa bégtől Vilma néni diópálinkájáig sok mindenre emlékezik az író (következésképpen az olvasó is!).  „Az események Grendel számára szigorúan objektivizálódnak, szinte az az érzése az embernek, mintha az író tisztes távolságból szemlélné novelláinak hőseit. Kissé »elidegenedett« hősök ezek, pedig ott él velük az író meditációik, belső monológjaik többnyire komor világában”– írtam a kötetről szóló kritikában 1982-ben.4

Szereplői, hősei és antihősei a szerző első könyvében, az Éleslövészetben meg-ismert kisváros tipikus és különc figurái: szlovákiai magyarok és szlovákok, akik értelmes életről, létbiztonságról, tiszta érzelmekről ábrándoznak egy olyan történelmi korban – a 20. század közepén –, amikor ez szinte elképzelhetetlen. Megragadó részletekre látunk rá, hősei és antihősei élete a megalázó kompromisszumok, személyes kudarcok, háborúk, ki- és áttelepítések jegyében zajlik. A szerző – a „szüntelen frontátvonulásban” – arra a sokszor megmosolyogtató, sőt groteszk küzdelemre hívja föl a figyelmet, amellyel a regény hősei személyiségük integritását és szabadságát próbálják megőrizni.

Amikor egy beszélgetés során azt kérdeztem Grendeltől, „az Éleslövészet azt a benyomást kelti, nem alkalmi élmény szülte a történetet, hanem a határozott szándék, hogy később (a Galeri és az Áttételek révén) egyfajta történelmi »tablóvá« kerekedjen a kötet”, a válasz egyértelmű volt. Valóban „nem alkalmi élmény, azt azonban az Éleslövészet írása közben nem sejtettem, hogy trilógiává bővül, ami csupán egyetlen antiregénynek készült”. Grendel Lajos szerint „Az a feszengető, kínos érzés, hogy valamit kifelejtettél, valami fontos hiányzik a könyvből. Ezt a kellemetlen érzést elűzendő, az Éleslövészetet követően »zsinórban« írtam még két regényt”. Való igaz, hogy a „20. századi történelmünk tálcán kínálja az abszurditásokat”, amelyeknek megírásához „még csak nem is kell valamiféle képes beszéd vagy körmönfont szimbolika”.5

Grendel Galeri (1982) című – sorrendben második – regényében a dokumentumpróza és az esszéregény, valamint a szürrealista látomások adta lehetőségeket ismerheti meg az olvasó. Fiatal hősét, EL-t, Bohuniczky bácsi, a kisváros nyugalmazott múzeumigazgatója kalauzolja a városban, ahol – a szürrealista látásmód nagyobb dicsőségére – a holtakat is feltámasztják. Regényében ismerős személyek-ről, „megtévedt emberekről, fiatalokról és öregekről”,„megtévedt nemzedékekről” van szó, olvassuk a könyv fülszövegében. Koncsol László szerint Grendel „Már első regényében, az Éleslövészetben is szakított az egyenes vonalú szerkezettel: regényének tere és ideje alaposan kitágult. Itt, a Galeriben három  nemzedék útját vázolta föl, megint csak nem lineárisan, hanem egymás alatt, fölött, mellett és előtt, a térben, egy  sajátos regényszerkezet logikája szerint.” Ennek fő oka alighanem az lesz, hogy Grendel a Galeriben „váratlanul mint dühös, keserű moralista toppant elénk, s ez a szerkesztés elveit is meghatározta. Pár évvel ezelőtt még mint szenvtelen ábrázolóművészt ismertük, s lám, mennyire átformálta szemléletét a valóság”.6

A Galeri fogadtatása rendkívül kedvező volt. A magyarországi méltatások szerint az 1980-as évek egyik legsikeresebb műveként könyvelték el a regényt. Szerzőjében a kisebbségi magyar próza „korszerűsítőjét” látták.   Az egymást gerjesztő történetekben a derűs hangulatot éppúgy megtaláljuk, mint a cinikus meg-nyilvánulásokat és a kiváló mesélőkészséget. Új mozzanat, hogy egy vegyes lakosságú szlovákiai kisváros mindennapjai jelennek meg előttünk, az együttélés és a nemzeti kisebbségi lét sajátosságaival, gondjaival együtt.
Grendel Lajos – néhány kortársával együtt! – az 1980-as évek elején a kisebbségi magyar próza második nemzedékének kiemelkedő képviselője lett. A „honnan – hová” kérdése izgatta, és ahogy Görömbei András a Hűtlenek című Grendel-kötet megjelenése után megfogalmazta, „a személyes sors lelki terhéből emelkedett föl, olykor a mítoszig”.7 Grendel Lajos „újítása a közvetlen személyes élményektől, önéletrajztól elvonatkoztató, erősen  áttételes, merészen   formált, objektív ábrázolás, a sok  nézőpontú elemzéssel, mozaikszerű szerkesztéssel elmélyített intellektuális prózaforma megteremtése” – állapította meg Görömbei az Éleslövészet megjelenése után. Dicsérte továbbá Grendel szemléletének frissességét, „szabadon mozgó játékosságát”, s az „erőteljes nyelvi invenció és a belső értelmezés sokszínűsége” szerinte „sok vonatkozásban rokonítja Esterházy Péter művészetével”. Ugyanekkor Grendel prózájának „filozófiai  telítettségét” hangsúlyozza, és a „nemzetiségi tudat  bensőséges, ám erősen kritikus  szemléletű ábrázolásával erőteljesen egyéni karakterű” íróként jellemzi őt.  Persze, ha a hasonlóságok és a különbözőségek – meg  az  egyediség! – kérdésében eltérések, másságok is akadhatnak, a „végső” leszámolás vonatkozásában  azonosulhatunk azzal a  meggyőződéssel, hogy Grendel Lajos „könyörtelen  racionalizmusával, távolságtartó  iróniájával” a  kisebbségi „magyar irodalom egyik alapkövét alkotta meg” Szlovákiában.8
„Kallódó figurák életének összekuszálódott szálaiból rajzolódik ki előttünk az utóbbi évszázad történelme, amelynek tanulságai – akárcsak a könyvből megismert emberi életeké – nem egyértelműek” – olvassuk a Galeri borítólapján. A regényben könnyed eleganciával oldja meg az író a megtévedt emberek, nagyvárosi fiatalok és öregek, „a megtévedt nemzedékek gondjait a történelmileg és erkölcsileg pusztuló kisvárosban”. A „kallódó” figurák gubanca, a harag napja, meg a főhős  (EL)  bölcsessége tárulkozik elénk, a megváltó gondolattal: „tetten kell érni az időt!”, hogy  az „élni és élni hagyni” igyekezete, szándéka „lelépje” a „célelvű hazugságokat, képmutatást, kicentizett féligazságokat, álszenteskedéseket”. A gondosan megalkotott regény óhatatlanul segítette annak a szemléletnek a kialakítását, mely a „párbeszéd” szerepét pártfogolta és a prózairodalom megújítását szorgalmazta.

Bohuniczky bácsi, a regény „főhőse”, nem csak azt veszi észre, hogy a városban, ahol él, „két normális embert lát”, EL-t és önmagát. Az a jövőkép, melyet a kassai ügyvéd fia fogalmazott meg, veszedelmes és riasztó. Eszerint ugyanis a „magyar jövő a németek háborús sikerein áll vagy bukik”. Ha elvesztik a háborút, „Magyarország sorsa megpecsételődik, […] a győztesek felosztják maguk között” az országot, mint kétszáz éve Lengyelországot. Száz év múlva „hírmondó sem marad belőlünk”. A jövőtől való félelem „az arcukra van írva”, s számolnak azzal is, hogy a „harag napja nyomtalanul elmúlhat”, és a „megalkuvások, a képmutatás, az álszenteskedés, a mindennapos célelvű hazugságok” csak a vesztünket hozhatják.
Nem vitás, Grendel kiváló érzékkel „népesíti” be a múltat, s „tetten éri az időt”. Arra a kérdésre azonban, hogy milyen lesz a jövő (és egyáltalán utolérhető-e?) – nincs válasz.  Ami van, az legfeljebb amolyan „céltalan bolyongás” a nagyvilágban, anélkül, hogy – az Ady  Endre megidézte a „ló  kérdez” esetére gondolva! – keresnénk a választ: „Hová, merre   tekintetes úr?” Nem vitás, a „valami van” kényszerével Grendel Lajos  kiváló történelmi  ismeretekkel – és tapintattal – idézte meg a múltat, ott  valahol Palócországban, ahol nem csak Lévai Vilmos volt egész életében egyedül, viszont „rettenetesen megkeserítette a környezetében élők perceit”. „Utoljára az  esküvője előtti estén furdalta a lelkiismeret, mert  tudta, hogy az éjszakát egy  táncosnővel fogja tölteni.”

Igazat adhatunk persze Szeberényi Zoltánnak a „műfaji találékonyság” kérdésében, miszerint a regénynek tulajdonképpen „nincsenek hősei”, csak szereplői. És kétségünk sincs afelől, hogy „ő maga jelenik meg számtalan  alakban”. Grendel könyve ugyanis „minden műfaji találékonysága ellenére is felfedező jellegű, szemléletében, megoldásaiban kitűnő  írás.” Olyannyira, hogy az olvasó azt is megbocsátja a regény írójának, hogy érezni még művén a mesterek hatását: Grendel egész eddigi termésén leginkább Karinthy Frigyes szemlélete, elmés-ironikus stílusa érződik.” Mi több, Szeberényi szerint „Cortázar álomképeivel, a kafkai szorongásokkal, Mészöly Miklós világlátásával és írásművészetével, Örkény iróniájával és groteszk látásmódjával gazdagodva válik sajátosan grendelivé” a regény.9
Egyébként annyi könnyedség, elegancia, a „kisemberi sors példázatai”, meg „pikantéria” és magatartásbeli furcsaságok „ejtik rabul” itt az olvasót, hogy alig hi-szünk a szemünknek, hogy mindezt egy fiatal, „írói sorsra” kárhoztatott halandó követte el velünk. Fontos ez azért is, mert adósságunk volt és maradt, hogy felmérjük a magyar valóságot, és néven nevezzük a megélt  múltat. Mert bármennyire is igaz Móricz Zsigmond megállapítása, hogy „csak addig ér valamit a halhatatlanságunk, míg élünk”, „a nemzeti (és a nemzetiségi) kultúra fennmaradásának, megőrzésének egyik feltételét mégis az időálló művek jelenthetik”.

E téren még az sem lehet az író mentsége, hogy posztmodern regényt írt-e, vagy avantgárdot. A korábban említett beszélgetés során, arra a kérdésre: „Egyáltalán posztmodern írónak tartod magad?” – a válasz meglepő volt: „Engem inkább kineveztek posztmodern írónak, főként az Éleslövészet alapján. […] meg sem fordult a fejemben, hogy én most egy posztmodern regényt írok – ha már, akkor inkább avantgárdot. […] Egyébként is: túl sok nálunk a ködösítés a posztmodern fogalma körül! Én Nádas Pétert nagy írónak tartom, de nem posztmodernnek. Esterházy Pétert már sokkal inkább. […] a Termelési regény egy-két részletét ismertem folyóiratközlésekből, s ha a regény maga nem is, de Esterházy stílusa, »hangfekvése« valóban hatással volt rám. Annál is inkább, mert az ő ironikus, pajzán, tiszteletlen, játékos nyelvezete nagyon a kedvemre való volt.” Még szerencse! Grendel ugyanis – saját bevallása  szerint – „alkatilag” idegenkedett a „vallomásos prózától”, mestereitől  kevésbé. A beszélgetés során azt is „bevallotta”:  „…imádom Krúdy vagy Mándy Iván prózáját is, […] a mesteremet Mészöly Miklósban találtam meg. Nem mindegy, hogy egy, a pályáját kezdő író mikorra ismeri meg a ma igazi írói habitusát és alkatát. Nálam ez a folyamat lassú volt, és évekig elhúzódott.”10

Áttételek (1985) címmel jelent meg Grendel Lajos harmadik (kis)regénye. „Meghökkentő, hogy a regényírásnak nevezett bűvészkedésnek (melyet akár szemfényvesztésnek is mondhatnánk!) még ma is, a mikroelektronika  korában is van közönsége.” Önvallomásnak is beillik Grendel Lajos „ajánlása”, mely „…dedikálom” címmel a Könyvvilág című folyóiratban jelent meg, 1985 decemberében. Az  Áttételek „az értelmiségi közérzet regénye”, az író szerint „a legszemélyesebb” könyve, minthogy a téma vonatkozásában, korábban, a   „botcsinálta történész” és a „botcsinálta szociológus” jelzővel minősítette önmagát. Nem vallomás és „nem is regényesített önéletrajz”, amelyet a szerző egyszer az események, leírások, dialógusok „áttételein” keresztül, máskor azokra reflektálva próbál meg kifejezni. A „bukott idealista” elhatározása, hogy valami „újat és nagyot” alkosson, mindenképpen üdvös cselekedet volt. Nemcsak a  narráció – a művészi alkotás elbeszélő része – szokatlan megoldása, vagy  az „önmegszólítás” esete, módszere segítette az írót abban, hogy regényével  valami „újat” alkosson, hanem a módszerek teljességének az igénye is. Köztük a képszerűség  erőteljes alkalmazása is szerepet játszott abban, hogy kövesse és  megőrizze a modern magyar próza illusztris alkotói – Ottlik Géza, Konrád György, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter – példáját.

Ez az elhatározása tette őt, a regénytrilógiájával (Éleslövészet; Galeri; Áttételek), igazán „befutott” íróvá. Nem vitás, a „babért” az Áttételek című regénye vitte el, merész formai  újszerűségeivel, kritikus és gúnyos, ironikus hangvételével és „telitalálataival”. A regény történelmi kerete a hagyományos polgári értékrend szét-esését mutatja be. Egyetlen mondat utal arra, hogy a városban valaha „paradicsomi állapotok uralkodtak”, de ennek Hedvig néni, a dédanya „meggyilkolásával szakadt vége, 1914 májusában”, meséli ötven évvel később a nagymama. „A gyilkosságot egy rossz hírű asszony, bizonyos Benyákné fedezte föl. A millenniumi szép idők konjunktúrája idején Benyákné köztéri kurva volt, jámbor, istenfélő, kissé félszeg leányka.” (Talán „izgalmas nővért” is írhattam volna, de nem akartam meghamisítani, félreérteni a nagymama minősítéseit!)

Nem titok az sem, hogy Grendel Lajos regénye a nemzetiségi lét vonatkozásában is a számvetés és a lázadás kettőségét, egyén és történelem küzdelmét testesítette meg. „Az Áttételek, azt hiszem, a legszemélyesebb könyvem… Ha van is távolságtartás benne a szerző és az elbeszélő között, ez minimális. […] Erre a távolságtartásra azonban, még ha alig mérhető is, szükségem volt, nehogy a történet érzelgősségbe fúljon, vagy másfelől, nehogy bizonyos passzusai kinyilatkoztatásként hassanak.” Valóban, ez a műve nem a „vagányság”, hanem az igazmondás és az írói üzenet erejével hatott és hat ma is. Az Áttételek című regény kritikai visszhangja, különösen a magyarországi sajtóban, rendkívül elismerő volt. Jelzés értékű, hogy a hazai magyar kritika lényegében „néma” maradt. Tőzsér Árpád volt az egyetlen, aki egyszerre látta és értékelte Grendel „újító” törekvéseit és „konzervatív” ösztönzéseit, azzal a meggyőződéssel, hogy a „másság/adottság” kérdésében egyfajta elmozdulás mégiscsak van. Aligha volt véletlen, hogy Grendel Lajos trilógiája – Odtienené oblomky („Árnyalt töredékek”, 1985) címmel – először szlovákul jelent meg közös kötetben. (Egy évvel korábban, mint a trilógia együttes magyar nyelvű kiadása).  
A „regényhármas” egyöntetűen kedvező visszhangra talált mind a magyar(országi), mind a szlovák környezetben. Szeberényi Zoltán szerint Grendel „Az egyéni, nemzedéki, nemzetiségi sors- és létproblémáit háromszor, három irányból, hasonló módszerekkel körbejárva […] kegyetlenül leszámol az egyéni és közösségi illúziókkal, hagyományokkal, irodalmi konvenciókkal, s ezzel végrehajtja a szlovákiai magyar széppróza első jelentős eredményekkel kecsegtető újítását”. Aligha lehet kétséges, hogy Grendel Lajos ezzel a  trilógiával alkotói  tevékenységének a csúcsára érkezett.11   

JEGYZETEK

1 Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. Pozsony, 1999, 74–75.
2 Szirák Péter: Grendel Lajos. Pozsony, 1995, 23.; Grendel Lajos: A tények mágiája. Pozsony, 2002, 12–13.;  Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története. Budapest, 1994, 118.
3 Béládi Miklós: A nemzetiségi irodalom méltósága és gondja. In uő: Értékváltozások. Budapest, 1986, 96., 106., 222.  
4 Fónod Zoltán: Gyorsmérleg. In uő: Körvonalak.  Pozsony, 1982, 106.
5 Fónod Zoltán: „…Történelmünk tálcán kínálja az abszurditásokat.” Szemtől szemben Grendel  Lajossal. In uő: Önarcképek. Pozsony, 2004, 114.
6 Koncsol László: Grendel Lajos: Galeri. In uő: Nemzedékem útjain. Pozsony, 1988, 305–306.
7 Görömbei András: A csehszlovákai magyar irodalom 1945–1980. Budapest, 1982, 421.
8 Görömbei András: Grendel Lajos: Éleslövészet. In Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Budapest, 1993, 230–232.
9 Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 II. Pozsony, 2001, 135.
10 Fónod Zoltán: „…Történelmünk tálcán kínálja az abszurditásokat”, i. m., 114–115.
11 Grendel Lajos: Áttételek. Pozsony, 1985, 15. Uő: „…dedikálom…” Könyvvilág, 1985. december, 6.; Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre) nyitott műről. Tiszatáj, 1991. 5. sz., 36.; Szeberényi  Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 II., i. m., 139–140.