Kulcsár Ferenc – Isten építőkockái

Az örök írnok
Megérdemelné a békés halált, aki az éjszakában íróasztala fölé hajolva ír, mondja Pilinszky János. Mint embrió az anyaméhben, meggörbült háttal, leragadt pupillával naponta s bizonyára már a sírig ezt teszem én is, az „örök írnok”: dolgozószobám barokk asztali lámpája előtt „gyakorolva a szentenciát”, tudniillik azt, hogy az Út, amelyen az Ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az Ember.

Az az Ember, mely törékeny drámáját haláláig cipeli és írja, nem tudva, irgalom vagy részvét lesz-e a része, amikor mindez véget ér. Az az Ember, aki éppen az összeomlás drága szavait nem ismeri, amikor majd félig írt mondata lezárja virrasztását.
Mondják, a dolgok tengere, mely körülfog bennünket, építi és egyben meg is határozza létünket.
Íróasztalom bal oldalán egy remekmívű szent állat, a fejét magabírón felemelő egypúpú teve óv attól, hogy lelkem ne a sivatag pusztaságában tévelyegjen, és a szívem ne „a semmi ágán üljön dideregve”; mellette egy ódon Twist Oliver-órán ólomkatona strázsál: az amerikai nemzeti felszabadító háború harcosa, aki életét adta a világ első, mindmáig legcizelláltabb alkotmányáért. Jobbra tőlem a szívet, a lelket és az értelmet megtestesítő háromágú antik gyertyatartónak és Beethoven fenséges-zord szobrának társaságában különleges, kézzel faragott kereszt emelkedik a mintegy méternyi magas kaktusz árnyékában – hirdetve a „feltámadás szomorúságát”, s egyben erejét. A kaktuszvirág földjébe szúrt zászlót pedig a nyitott ablakon át ki-be surranó élet és halál fuvallata lebbenti meg olykor.

Behemót íróasztalomon egész bolygónk elfér: a nagyvárosoktól fényes és nagyvárosoktól véres, kékre vert, átvilágított glóbusz, melyet főleg az ántivilágban gyakran forgattam, levegőre vágyva, éppen ezért versben is megörökítve, még az 1980-as években:

„Magamra maradtam, istenem,
virrasztok a glóbusszal ma éjjel!
Didergőn nézek a szobámban széjjel.
Megpörgetem a kékre vert glóbuszt,
lázasan mormolok hókuszpókuszt,
és remegni kezd fáradt kezem,
és szédülni kezd fáradt fejem:
betántorgok a hálószobába,
Európából forró Afrikába,
az óceánok izzadt ingét levetem,
Ázsia-pizsamám kábultan felveszem,
alvó földrészt, betakarom kisfiam,
kisleányom, kéklő tenger, álmodik boldogan,
lázas Amerikaként bújok ágyba,
félálomban átúszom Ausztráliába,
s az álom folyója tovavisz,
felébreszt majd reggel az Antarktisz:
jeges testtel, zúzmarás hajjal,
éberen ér a hajnal!”

Íróasztalomon hosszú évek óta két könyv fekszik. Jobb kezemnél a Magyar szókincstár a maga bő 80 000 szavával, valamint 3800 közmondásával és szólásával. Egyik írótársam tanúsága szerint Isten nélkül nem lehet megmozdulni; bizonyára így van, de én e Szókincstár nélkül sem tudok sem írni, sem megmozdulni: hozzám nőtt, mint csigához a háza. Bal kezemnél pedig a világ egyik legfontosabb könyve pihen, a sok ezer éves kultúrát építő Szentírás, annak is szigorúan a Károlyi Gáspár-féle magyarítása. Radnóti Miklóssal azt is mondhatnám, az évtizedek során belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága. A könyvek e könyvét még megboldogult édesanyámtól kaptam, akinek fontos volt, hogy Károlyi Gáspár nyelvén ismerjem meg a prófétákat, a Példabeszédeket, a Prédikátor könyvét és a Zsoltárokat, az Énekek Énekét, az Evangéliumot és a titkok fátylát fellebbentő Jelenések könyvét, s ebből eredően unokáim majd ne töröljék ki sírva a nevemet az élet könyvéből; és az is fontos volt anyának, hogy megismerjem a boldogság törvényét, az igazság és szépség szellemében teremtett és rendezett világegyetemet, melynek az ember az univerzum polgáraként szerves része, ezért a szív, az értelem és a lélek nemesítése által annak életében tevékenyen részt kell vennie.
Szívemtől jobbra antik ingaóra méri az időt, pedig nagy költőnk, Madách Imre szerint idő nincs, csak az ember változik, Albert Einstein szerint meg az idő mind-össze azért van, mert az örökkévalóságban megjelent az anyag. Az ingaóra fölött egy általam negyven éve faragott vándorbot egyensúlyoz, utalva az ember örök zarándok voltára. A „vagabundusvessző” alatt, keresztvariációk, irodalmi díjak, mozsarak ölelésében a hű társ, a tenyérnyi, százéves írógép, Mirsa pihen, mellyel „egy tágas fehér mezőre oly sok fekete utat vertem” a huszadik század folyamán. Mesterségem eme szerelmetes címere fölött pedig festmények zsúfolódnak: Kopócs Tibor Elvégeztetett című színes litográfiája, Dúdor István glóriás-szárnyas angyal-önarcképe, Németh Ilona égbe süvítő táltos- és madárserege, Lőrincz Zsuzsa életet ölelő Ősanyája, Csótó László Napba merülő Don Quijote-ja, meg csallóközi és mátyusföldi falvak, búzatengerek és malmok, na és persze szülőfalum, Bodrogszentes templomának az olajfestménye: a némán legelésző kőállatok ölelésében álló, erőt és nyugalmat árasztó, kecses tornyú és díszes kapujú, Árpád-kori ékkő, az istenháza.
S végezetül: íróasztalomat, mely fölött „örök írnokként” hosszú évek óta görnyedek, az egyetemes lét jelképei, a Könyvek veszik körül; az élet értelmét, szellemét, törvényét és ítéletét rejtő Könyvek; az életnek eme Mesterei úgy ölelnek körbe, mint szigetet az óceán vagy tavaszi kertet a virágillat. Miért is? Hogy ihletésük-re szóljak a lélekben és a kultúrában tett utazásaimról. S hogy újra és újra az élet húsába vágva „megérdemeljem a békés halált”.

A tálentumokról

Valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, nem ismerve fel: tudásunknál csak tudatlanságunk nagyobb, s emiatt, vagyis félelmeink miatt a világ élete naponta szívünkre zúduló szennyes ár, önámító és végtelenített szóáradat, a pogány magamentség ismételgetése.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy képtelenek vagyunk könnyektől gazdagon sírni, úgy, hogy a világ minden bűne és saját bűneink, minden, ami holt és minden, ami él, velünk áradjon a tengerző teremtésben.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy bebocsátást engedünk lelkünkbe a farizeusnak, az egész világot birtokolni és uralni vágyó, ezért törni-zúzni, vádaskodni és rágalmazni mindig kész zsarnoknak. Annak a zsarnoknak, aki mohósága okán még azt is tehernek mutatja, hogy másokat kirabol és elnyom.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy nem találjuk a lélek és az értelem, ha úgy tetszik, Isten mindent felülmúló csendjét, melynek mélyén a némán áradó lét munkál, s amelyből a teremtmény megérti-megsejti, hogy csak akkor méltó e névre, ha nyíltan megvallja: „…a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága”, melyből mindanynyiunknak vállalnunk kell a ránk eső részt.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy a világon úrrá lett a zűrzavar, s egymás farkasaivá lettünk: a csalás, a rablás, a hazugság, a rágalmazás és a fegyver igazgatja földi életünket.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy elvetettük a közösségi létet, így munkánk megszenteletlenné lett, szeretetünk meghidegült, gonoszságunk pedig megsokasodott.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy emberi nemünk elvesztette a pietást, a jámborságot és a kegyességet, s nem akarja többé a feje fölött tudni a végtelen isteni lét tökéletességét.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy beszélünk, amikor hallgatni kellene, és hallgatunk, amikor beszélni kellene, s e céltalan szolgasággal szenvedést okozunk önmagunknak, embertársainknak, az egész teremtett világnak.
Valamennyien szenvedünk attól, hogy nem tudjuk megtenni azt, amiért vérverejték árán világra jöttünk: „az egyetlennél, az egyedül Méltónál elhelyezni az elhelyezhetetlent”.
Ám valamennyien megkíséreljük.
Hiszen ez a „küldetésünk”: a születésünkkel kapott tálentumokat megsok-szorozni, hogy „közös üdvösségünket”, a kultúrát növeljük – feloldódva benne, mint tengerben a só, mint sóban az elrejtett íz.

Virrasztások pirosszemű pesztonkája

Zrínyi Miklós irodalmunk első és azóta sem felülmúlt eposzának, a Szigeti veszedelemnek a Berekesztésében így beszél: „Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat / Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat, / Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat.”
E nagy jelentőségű sorok 1646 telén, 365 évvel ezelőtt születtek, a magyar végeken, a muraközi Csáktornyában, a török elleni védelem egyik központjában. Idézett sorai tanúsága szerint költőnk rendületlenül hitt a török hódoltság meg-szűntében, ugyanúgy, mint „nagyhirü munkájának” örök voltában, melyet sem tűz, sem vas, sem irigy idő, sem ég haragja el nem ronthat.
Zrínyi költészetbe, irodalomba vetett sziklaszilárd hite azért fontos, mert voltaképpen ő mondta ki először a számtalanszor igazolt tételt, miszerint a nemzet addig él, amíg a nyelve. Egy másik, szintén a magyar végekről, Kassáról induló írónk, Márai Sándor Zrínyi után 300 évvel ugyanezt mondja a Kárpát-medencében élő magyarság 1100 éves történelmére vonatkoztatva: a nemzetet mindig a kultúra teremtette és védte meg – a Szó világokat építő és megtartó erejével, melynek világossága és ereje által az évszázadok során értelmet nyertek a bölcsődalok és a zsoltárok, a felénk boruló csillagos égbolt, az életet ajándékozó Nap, az embernek, jó-szágnak eledelt adó mezők, a madaraknak otthont nyújtó erdők, a halakban bővelkedő folyók, a viharoktól óvó hegyek – mindaz, ami az otthont, a nemzetet alkotja és őrzi.
A lét heideggeri otthona, a nyelv az ember gondviselője és legvégső hazája. Sütő András írja, hogy a magyar nyelv az elmúlt évszázadok alatt felnégyelteket, karóba húzottakat, akasztottakat, vasszögekkel veretett Jézust siratott; hazának, jobbágynak sorsán kesergett; tatárjárást, törökdúlást, Habsburgot, germán és szláv telhetetlenséget átkozott; s még Balassi Bálintot is sebhelyes katonaként vette karjába; majd 1848-at, 1956-ot ölelt át szerelmetesen, s általa Berzsenyi Dániel lángóceánba néző angyalszeme is minket őriz és Arany János pásztortüze is általa ég a túlvilági őszi éjszakákon – szóval e kálváriás, de mindig feltámadó nyelv kezdettől a megtartónk, a „mindenesünk volt a közönyös ég alatt”, a „hajnaltalan virrasztások pirosszemű pesztonkájaként”, vagy ahogy Pilinszky János mondta, „sírig hű cselédlányként”.
Nos, az írók, a költők naponta sokszor gondolnak a nyelv e csodájára, gyak-rabban, mint arra, hogy élnek és meghalnak. Mert vérük csöppjeibe, idegeik dúcába ez a menedék, ez a legvégső haza, a nyelv van „bekódolva”, metafizikai rejtélyként. Nem tehetnek róla. Az írók, a költők már csak ilyenek. S a természetes az, ha azok, akikhez műveikkel századokon át szólnak s akiknek az emelkedése érdekében századok óta otthont emelnek, szintén ilyenek: ha ők is – mint Kosztolányi – életük legnagyobb eseményeként élik meg „otthonukat, imaházukat és gondviselőjüket”, az anyanyelvet.

Imatermem, szentségtartóm, jóshelyem
Anyanyelvem, édes imaterem, egyetlenegy szentségtartóm, jóshelyem, az univerzum katedrálisában hová helyezzelek? Tornyosuló, tengerző rejtelmeidben élek, mint örök fák odvában méztermelő méhek.

Tüzet fúvó, szárnyas lények

Mennyi mítosz, legenda, csoda, mese, mennyi álom és valóság fűzi hozzájuk, a hatalom, a fenség és a dicsőség, a szél, a vihar és a hullám jelképeihez, a lovakhoz az embert. Szobrok, zeneművek, festmények, versek, filmek örökítették meg őket századokon át. Nemes, büszke, titokteli, már-már megistenült alakjukat. Munkában, harcban, vadászaton, versenyeken – mindenütt jelen voltak és vannak. És valamilyen módon mindig a szabadság jelképei, a győzelem és az öröm hordozói. Mondják, a magyar lovas nemzet. S valóban, Álmos párduckacagányos fia, a múltunkat tudó és jövőnket látó Árpád lovak seregén vezette – sokak szerint már Krisztus előtt is itt járt – őseinket ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe. Úgy mondják, hogy ménjeiket távoli puszták titokzatos tündére nevelte, fekete sörényüket aranyfésűvel ápolta, s megérintve fehércsillagos homlokukat, mint a hold ezüstje, fénylett mindük szőre. Tüzes szemű, szíjhátú, mokány táltosok voltak, fejük formás és széles, s büszke tartású a nyakuk. Ilyen kékszürke, vércseszín, tarka fakó, veres pej, szeg-színbarna és seregélyszürke paripákon lepték el a kövér tiszai réteket, s patáik robaja elől a réti sas riadtan az égbe emelkedett, a nádi farkas pedig fogát csattogtatva menekült a nádasokba.
Már az őskor barlangfestményein is előkelő helyet foglaltak el a lovak. Istenek, héroszok, császárok, királyok, mikádók, szultánok, négusok, hadvezérek dicsőségét ékesítették, és lovagok kívántak – köztük a hírhedt Don Quijote – félelem és gáncs nélküli, eszményi férfiakká lenni általuk, akik „farkastól és ellenségtől” védenek papot és parasztot, özvegyet és árvát az igazság és az üdvösség nevében: lovak repítik Apollón napszekerét; Phaethón, Héliosz Napisten fia a Nap tűz-szekere elé fogott lovait hajtja a csillagok között, kis híján fölgyújtva ezzel a Földet; Perszeusz pedig a szárnyas ló hátán, a Pegazuson ülve szabadítja meg a sziklához láncolt Andromédát; Hadész kocsiját is fekete lovak húzzák, s Mithra, a Nap, a tűz és a villám perzsa istene négy lóval vont szárnyas szekéren halad át az égen. A fáraók és a rómaiak lovak vontatta, villámot jelképező harci szekereken száguldottak, s a babérkoszorús princeps a tömeg éljenzésétől  kísérve hajtotta diadalszekere elé fogott fehér lovait a Capitoleum felé; a rómaiak még lovat is áldoztak évente Marsnak, a háború istenének. Szólhatnánk Mohamed Burák nevű lováról, melynek a hátán ülve a próféta felszállt a szent hegyről a mennybe, vagy Nagy Sándor Bukephalosz nevű paripájáról, melyet első hőstettként maga a nagy hadvezér tört be nyereg alá…
E dicső lovak leszármazottjai ezer éven át „szőtték” az emberrel együtt a magyar történelmet is. Amikor Árpád apjáért, Álmosért eljött a Hadak Ura büszke Csillagszekerén, őseink a legszebb fehér táltost áldozták fel emlékére, később pedig eleink egy lóért egy országot kaptak cserébe. Emberek és lovak, lovak és emberek: Mátyás király lovasaitól Rákóczi Ferenc hollófekete táltosáig, az 1848-as huszárokig, Petőfi álmáig, hogy az ő drága holttestén át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, s 1938-ban Horthy Miklós őfőméltósága, a kormányzó is szilaj fehér ménen léptetett rá a komáromi hídra.

Sárkányölő Szent György szintén lóháton győzi le a gonoszt megtestesítő nagy veres sárkányt, „akinek hét feje vala és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona”; a paráznaságával népeket megejtő Ninivét „dobogó lovak és robogó szekerek” büntetik meg, felfedve annak rút meztelenségét; Júda megfenyítését a zsákmányra siető keselyűknél, párducoknál és estéli farkasoknál is gyorsabb lovak viszik végbe, s a Jelenések könyvében is fehér, veres, fekete és sárga lovak szimbolizálják a rossz feletti győzelmet, a sötétség elpusztítását.
S a fejtetőre állított genezis, a gonosz és rossz évek idején valami titok folytán egyik versemben Szabó Gyulát, a felkiáltójeles embert is lóháton érkezve vártam vissza „odaátról”, hogy nekünk, a sarokba szorítottaknak elhozza „az áhított jó hazát”:

„Gyula bácsi, poroszkálsz
a zúzmarával kicsipkézett tartományokon át,
az elvarázsolt, hóval lepett nyomon
ügetsz felénk dérütötte lovon,
s a Gonosz Napok birodalmain át
hozod az áhított jó hazát.”

Nemrég a tőkési díjugrató versenyen voltam, százéves fák övezte tengerző napsütésben versengtek a nemes, büszke, már-már megistenült lovak, a honfoglaló magyarok lovainak utódai, a kékszürke, vércseszín, tarka fakó, veres pej, szegszínbarna és seregélyszürke paripák kései leszármazottai. Felemelő látvány volt, szívszorongató. S a győztesek tiszteletére felhangzott a magyar, majd a szlovák nemzet himnusza. Újra együtt volt – ezrek szeme láttára és füle hallatára – az ezeréves múlt, a Kárpát-medence ezer éve: egyetlen délutánban.

Emberek és hordák
Érdekes. Ortega y Gasset szerint az ember, az értelemmel telített, gazdag lélek csak addig „ember”, amíg egyedül van. Mihelyt megjelenik a közelben a „másik” – személyesen vagy a társadalom alakjában –, az „ember”-nek oka van félni. Márai meg azt írja, hogy a primitív horda-emberek nem mernek egyedül maradni önmagukkal, félnek: menekülnek önmaguk elől a tömegbe, a zajba, az infernális gépzenébe meg isten tudja miféle narkotizáló recsegésbe. Azt jelentené ez, hogy eltömegesedett, arctalan világunk egyre inkább primitivizálódik, hordaszerűvé lesz? És – Tőzsér Árpád verse szerint – „az emberszív, a meztelen máj kizuhog a világűr-hasüregbe, és bele az irdatlan McDonald’s-latrinákba”? Vagy olyanok leszünk, mint Orbán Ottó szegényei, akik „most érkeznek a kőkorszakból és egymást taposva tolonganak a Földpályaudvar szemetes peronján”, s „az egyetlen tenger, amelyre még kimerészkedünk, a sör”, ahol a mocskos asztaloknál nagy előadást tartunk arról, hogy „jobb ma a biztos zsákmány, mint holnap a világmegváltás, majd szétnézünk az imbolygó asztal fedélzetén a csikké szívott évszázad fölött, s váratlan dühvel azt mondjuk: a keserves kurva úristenit”?

Dávid és Góliát

Iszonytató, borzongató és egyben megrendítő elképzelni, hogy a világűrben több milliárd galaxis robban és ég egymásba gabalyodva, mint gigantikus szőlőfürtök, s e milliárdnyi galaxis mindegyikét több milliárd naprendszer alkotja, köztük a „mi” galaxisunk parányi naprendszere, ezen belül pedig egy apró, lélegző, élő sejt, a „mi” Földünk kéklik. És rajta egy milliárdszor pirinyóbb élő és lélegző sejtecske, az ember, akinek mindezt tudni adatik, ezért úgy gondolja, hogy az ő mákszemnyi mik-rokozmosza azonos az irdatlan makrokozmosszal, azaz hogy ő, az icuri-picuri éppen olyan csodálatos tünemény, mint az a másik, a behemót. Hogy ő, Dávid, bele van vetve Góliátba: benne van a világmindenségben, s így egymásba fonódva, egymásban is maradnak, nem eshetnek ki egymásból, hanem kölcsönösen vannak, egygyé égve, mint a szentek az Istennel.
Aquinói Szent Tamás mondja a világmindenségből, a makrokozmoszból, a csillagokból felénk sugárzó erőhatásokról s arról a tényről, hogy a csillagok Isten és az egyetemes Törvény akaratának közvetítői, szóval erről mondja Szent Tamás, hogy az értelem, az értelmes, bölcs ember uralkodik a csillagokon, de csak annyiban, amennyiben uralkodni tud a szenvedélyein, vagyis ha szabad akarata van, s feltétel nélkül övé a választás szabadsága. Persze, az emberi választás szabadsága – Isten létárasztó és törvényszabó akaratának méretlen tágasságán belül. Azaz: az isteni törvény irányában haladva, nem pedig a függetlenségünktől, szabadságunktól és akaratunktól megfosztó, önámításoknak és képzelgéseknek szolgáló ember- és élet-ellenesség irányában.
Isten teremtési rendje szerint az életnek boldog életnek kell lennie; ha nem az, akkor se nem érték, se nem élet. Isten teremtési rendje pedig minden ember szabadsága, azaz minden ember szeretete, mert csak az szabad, aki szeret. S ahogy szeretet nélkül nincs örökélet, a szeretet is egyedül az öröklétben, a tökéletesben nyugodhat meg – mondja Pilinszky János.

A zsákmányra éhes bandita

A Föld 3,5 milliárd éves, s 8 más nagy bolygóval és több ezer aszteroidával és üstökössel kering a Nap körül. A Nap – amelyből a Földünk mint csecsemő az anyaméhből véresen kiszakadt – más százmillió Nappal együtt a 100 ezer fényév átmérőjű Tejútrendszerhez tartozik. A Tejútrendszerhez hasonló galaxisok milliói alkotják az univerzumot. Íme, egy gyönyörű, méltóságteljes, örökkévalóságban ketyegő óramű – a teremtő Lélek remekműve.

S az univerzum egyik Tejútrendszerének eldugott zugában lüktet egy sejtecske, amelyet büszkén a „mi” Földünknek nevezünk. Ezen a törékeny kristálygömbön, ezen az embernek szentelt bolygón jelent meg az az Isten könyveként kinyitott teremtmény, aki a világot önmagán keresztül fogja fel és értelmezi, s ezáltal önmaga fölé tör, az őt ámulatba és fogságba ejtő csillagmilliárd felé, mintegy az univerzum Szerzőjét keresve, azt a mi világunkétól különböző Intelligenciát, akit a vallás Istennek nevez.
Nos, ennek a végtelen Intelligenciából „kiszakadó” univerzumnak egy sejtecskéjén, a Földön az ember Istenhez esdeklő építészeti, zenei, irodalmi remekműveket vajúdik évezredek óta a világra… Meg atombombát, mellyel eltörölheti e remekműveket és az életet a Földről, ahol sovinizmus és gyűlölködés és pártoskodás és kapzsiság és rágalmazás az „Úr”. Ahol népeket ültetnek marhavagonokba, felhőkarcolókba vezetnek „öngyilkos” repülőgépeket, fiatalok csoportjait mészárolják le hazafias meg vallási fanatizmusból. S ahol milliomosok milliói pezsgőben fürdetik cédáikat, s gyermekek milliói pusztulnak éhen. S ahol „az ismeretlen katona szívét az ismert tábornok eszi meg vacsorára, és combcsontjáról az ágyúgyáros rágja le a húst, és máját roston sütik meg a hadügyminiszter úrnak”.

Mit fűzhetünk ehhez? Talán ezt: az ember félelmetesen szabad. A kvantum-elmélet és Einstein megmutatta nekünk, hogy nem egy eleve meghatározott világban élünk, ellenkezőleg, szabadok vagyunk, és lehetőségünk van bármely pillanatban minden elkövetkezőt megváltoztatni. Ezért az elemi részecskék nem az anyag morzsái, hanem egészen egyszerűen Isten építőkockái. De nem Isten az, aki építőkockáival játszik, hanem az ember maga. S ebből eredően mindenért, ami bolygónkon történik, az ember a felelős, aki kétélű fegyverénél, szabadságánál fogva nemcsak önmagát, hanem másokat is, nemcsak környezetét, hanem az egész világot is tönkre tudja tenni.
Az ember a földnek vagy atyja, vagy rablója – mondja Zarathustra. És ha nem atyja, akkor szükségképpen haramia, aki a földet mint zsákmányra éhes bandita kifosztja, megteremtve a népek, a nemek és a fajok harcát: „…az ember számára zsákmány lesz a másik ember, a másik nép, a másik faj, a másik nem; zsákmány lesz a kő, a víz, a föld, a levegő; rablója lesz nép a népnek, szülő a gyermekének, gyermek a szülőjének, férfi az asszonynak, asszony a férfinak, paraszt a polgárnak, polgár a munkásnak…”