Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből

Felsőmagyarország, XXXI. évfolyam, Kassa, 1915. augusztus 18., szerda, 211. szám, 3.
A szalánci vár,
a romjaiban gőgös, égre törő  Rákóczi-kastély tövében izzadt arcok, verejtékes testek vájják, lapátolják a barna, kavicsos, agyagos földet. Az augusztusi nap szelíden végigönti olvasztott aranyát a halványzöld vetéseken, olyan nyugalmas, csöndes és derűs minden.

Sötét haragos erdők közül előcsillan egy fehér pont az átellenes hegy tetején: a Forgách-kastély. A fehér folt fénylik, villog a napfényben, mint játékos kézben a lapos palacsillám. Az őszi vetés hosszú, világos csíkokkal simul egybe lanyhán terülő, virágoktól tarka tisztásokkal. Ahová nézek, mindenütt egy aquarell kép: kedves, szép, egyszerű, csak a rámát kell köré ragasztani.

Megyünk a treszinán,1 négy népfölkelő izzad és tolja-húzza a hajtórudat. Messziről, valahonnan egész messziről zümmögő, ütemes kis nesz ütődik a kerekek robaján át fülünkhöz: a szalánci gőzfűrész izenget valamit. Fölfelé megyünk, lassan és nehezen, a treszina ormótlan teste mohó mozgásokkal eszi szemünk elől a két hosszan kinyúló, ezüst szalagot, a síneket, s ahogy nézem, az út mentén hosszú és kígyózó árkok, és kibukik egy sapka, egy bámuló fej, aztán egy ember derékig, egy csákány és lassú gondtalan tekintettel utánunk bámul: orosz fogoly, földmunkát végez, hadi kitérőket épít. És mindenütt, amerre megyünk, előttünk kanyarog a keskeny árok, és mindenütt  kibukkan egy sapka, egy szőke szakállú vörös arc, egy csákány, hosszú sorban, egyenletes távolságban állnak és néznek utánunk. Útitársam, a főhadnagy mondja, szelíd és tunya emberek, lusták, sokat esznek és ravaszak is. A kenyeret mindig eldugják, és újból kérnek, múltkor harmincat találtak egy boglyában, szalma közé dugdosva. Kettő meg is szökött, éjjel átmentek a hegyen, a szomszéd faluban fogták meg a csendőrök. Azt mondták, dohányért voltak.
Itt állnak az árokban, néznek és integetnek, ha szólunk hozzájuk, vigyorog-nak, és cigarettát kérnek. Van köztük egypár eszes is, de nagy átlagban hihetetlen buták – mondja a főhadnagy. Egy nagyobb csoportban – lehet vagy száz ember – öklömnyi huszárgyerek az őr, kis villogó szemű fekete legény, káplár. Nádpálca van a csizmaszárába dugva, büszkén és fölénnyel járkál közöttük, mint a szelídítő a fenevadak között. „Front”-ot  csinál, és jelenti, hogy rend van.

Alkonyat felé jövünk vissza, most már jókedvvel integetnek felénk, kenyeret és dohányt kaptak, amíg odajártunk. Teli tüdőre szívják az olcsó cigarettát és boldogságtól ragyog az arcuk. „Hleba, hleba!…” – kiabálják széles nevetéssel és mutogatják a barna kenyereket. „Robic!” – szól rájuk a munkavezető, és ők engedelmesen munkához látnak. Ezeknek az embereknek igazán nincs egyéb gondjuk, csak a gyomruk. Alkonyodik, vörös és sárga drapériák lógnak le az égről nyugaton, a hegyek fölött, és most már gyorsan gurulnak lefelé a lejtőn. Fölnézek a várra, mintha aranyba lenne bevonva, úgy égnek a csonka torony körvonalai. Nagy Rákóczi várának tövében pedig tovább ássák engedelmes kézzel a földet a fogoly oroszok…
Márai.

1915. augusztus 20., péntek, 213. szám, 2–3.

Riportok az utcáról
Kassa, augusztus 19.
Goszpodin pomiluj,
így köszönt és leült mellém a padra. Fején orosz sapka volt, ezt levette, és közibénk tette. Így ültünk, csendesen egy ideig. Nézem, teremtőm, így sapka nélkül olyan, mint egy faun. Csapzott haja lelóg a homlokába, szemében valami zavaros, kósza fény, vörhenyes szakáll keríti húsos arcát, züllött, csapzott, szegény szomorú fiú. Hallgatunk. Aztán felugrik, elém áll és táncolni kezd. Szaporán rakja egymás mellé nagy, foszlott, cúgos cipőit, csíkos harisnyája van, és rongyokban lóg le a nad-rágja széle. Modern faun. A furulyáját szájharmonika pótolja. Előkotorja a piszkos jószágot, és ilyen maga szolgáltatta zene mellett tovább táncol, fontoskodó és komoly arccal, mint aki végtelenül súlyos és mulaszthatatlan kötelességet teljesít. Mikor elfárad, leül mellém, és lihegve néz rám.
– Ki maga? – kérdem.
– Én kérem – mondja és vigyorog hozzá –, mindenféle komédiákat tudok. Tudok táncolni. Tudok harmonikázni. Szájjal is, kézzel is. Én bolond vagyok, kérem. Én egyszer megbolondultam és azóta ilyen vagyok. Most táncolni járok az udvarokba. Mosogatás után a cselédek mindig kijönnek, és ha szépen táncolok, kapok pénzt. Néha kaptam már hatost is. Csak télen rossz. Ha hideg van, akkor fázom.
Ezt csöndes és komoly hangon mondja, miközben nagy, tágra nyílt szemeivel figyelmesen néz rám. Megint hallgatunk. Ujjaival dobol a térdén, aztán előve-szi a szájharmonikát, rálehel a pléh borítóra, és a kabátja ujján tisztítgatja, dörzsöli, fényesíti. Megkérdem:
– Hogy hívják magát?
– Uborka János… – feleli szelíden. Aztán magyarázólag teszi hozzá: – A cselédek neveztek el így…
Igen, most már emlékszem rá. Láttam néha egy-egy kapualjban, viháncoló cselédek közt táncolni. Nézem Uborka Jánost, jön egy-két ember, megmosolyogják, az Isten tudja, nekem nincs kedvem nevetni. Szmokingkabát van rajta, a tükör-hajtókán egész étlap, így megnézve határozottan antipathikus jelenség Uborka János. Csak a szeme ne volna olyan szomorú, szelíd, zavart fényű. Újból feláll, és táncolni kezd, de leintem, hogy hagyja abba. Látom, hogy elszomorodik. Meg akarom vigasztalni.
– Mást nem tud?
– Nem tudok – feleli sértődötten. – Én csak egy szegény bolond vagyok, kérem…
És elkapja a padról a sapkát, és elrohan. Vissza se néz, úgy fut, míg csak el nem tűnik a bokrok között. Aztán csend lett. Egy kis ideig ültem, és vártam, hátha visszajön Uborka János. De nem jött vissza.
És most pontot is teszek ide. A point helyére.

Ősz
Ilyenkor csend van erre. A levegőben már kanyarog az ősz, hosszú, spirális ívben hull le lábaim elé az első falevél. Nyugodt, csendes és öreg emberek járnak csak erre, öregurak, mantillos nénikék, sütkéreznek az őszi verőfényben. Aztán megrezzennek a kavicsok. Két ember jön, katona mind a kettő, az egyik szanitéc és sebesült a másik. Üdülő. Ismerem is. Ott feküdt a kórházban, szemben az ablakommal, sápadt arca sokszor kihajolt az utcára, ismertük egymást. Ha jöttem haza estefelé, mosolyogva integetett, és sokszor kérdezte, hogy vagyok. Ő, szegény, a beteg, igen érdeklődött az egészségem iránt.
Most itt jön, megáll előttem, egymásra mosolygunk, kezet fogunk. Bot van a kezében, fehér kötésbe bugyolálva a lába, vatta buggyan elő a kötésből. Csöndes, bágyadt hangon mondja:
– Hát hogy van, Uram? Itt az ősz. Érzi, Uram?
– Érzem, János, érzem.
– Szép az ősz, Uram.
– Szép, János.
– Hát… Isten megáldja, Uram!
– Isten megáldja, János.
És már megy is odébb. A szanitéc karon fogja, és így mennek egymás mellett, a kanyargó úton. Itt az ősz. Rossz és érzelgős jelzők jutnak az eszembe, miket röstellek leírni. Hát inkább le se írom.           
Márai.

1915. augusztus 22., vasárnap, 215. szám, 2.
Jegygyűrű
Kassa, augusztus 21.
Egy levél jött tegnap a rendőrségre, és a levélhez egy gyűrű volt mellékelve. A levelet a harctérről írták, dr. Foltányi Gyula tartalékos hadnagy, s azt mondja, hogy a gyűrűt blúzába bevarrva találta, idegen gyűrű, hát visszaküldi a rendőrségnek. A gyűrűbe ez a név van bevésve: Juliska.
Ennyi csak az egész. Apró, egyszerű kis hír, Juliska gyűrűje most ott hever a rendőrségen és várja, hogy eljöjjenek érte. Pontot is tehetnénk ide, a gyűrű vagy megtalálja gazdáját, vagy nem, a kis epizód eltűnik a háborús borzalmak forgata-gában. De talán álljunk mégis meg egy pillanatra, és hallgassuk meg, mit beszél a gyűrű. A sárga, sápadt aranykarika azt mondja, hogy a gazdája már nem is él. Valahol a galíciai csatasíkon, ahol szikár fakeresztek hosszú sora jelzi az elesett hősök titáni küzdését, vagy a Lublin körüli gránát-ásta rettenetes árkok törmelékei között egy elporladt test fekszik, egy ember teste, kinek ujját valamikor egy életre szóló elhatározás szimbólumaként futotta körül egy vékony kis aranygyűrű, mibe ez a név volt bevésve: Juliska. Az ujj azóta már elporladt, a test is elporladt, kialudt egy élet, egy szenvedélyektől, érzésektől, akarásoktól boldog, vagy boldogtalan élet, de a gyűrű megmaradt, túlélte a gazdáját, mert a gazda talán gondolt arra, hogy a gyűrűt egy erősebb anyagból készítette az aranyműves, mint őt a jó Isten, és bevarrta a csukaszürke kabátba Juliska aranyba vésett fogadalmát. A blúz aztán egy idegen emberhez került, az idegen ember megtalálta a gyűrűt, és elküldte a rendőrségre. Csak-ugyan, csodálatos az, hogy amit mi magunk csinálunk, az túlél néha minket is…
Márai.

1915. augusztus 24., kedd, 216. szám, 2–3.

Háborús mozaikok
Kassa, augusztus 23.
Tegnap reggel
– ó csöndes, kedves, napfényes ünnepreggel –, megyek az utcán és nézegetem indiszkrét kíváncsisággal a tárt ablakon keresztül a reggeli napfényben mosakodó szobákat. Széttolva mindenütt minden bútor, az ágyak politúros barna lapjait karcsú fénycsíkok parcellázák, egy szekrény mogorván nyújtózkodik a sarokban, tudj’ Isten, ilyenkor az az impresszióm, mintha így reggel a tárgyak is felkészülnének a napi robotra. Sant laximae verum… De nem, most nem sír, mosolyog a napfényben minden. – Alacsonyak ezek a kassai földszintek, mindenki belát a szobákba, úgy látszik, a lakóiknak nincsen sok titkolni valójuk. – De hát nem erről van szó, mondom, megyek az utcán, és egyszerre csak megállít egy ablak. Szeretném leírni Önök-nek a szoba berendezését, bájos, meleg kis fészek, biztos, hogy fiatal házasok lakják, a férfi elment a harctérre, az asszonyka otthon maradt, az asztal közepén ezüst levéltartó-kosár, benne egy halom rózsaszínű levelezőlap. Rózsaszínű levél… De más most ezeknek a jelentősége. A levéltartó mellett egy srapnel-hüvely. Ezeket rézből készítik, kérem, de ha így ránevet a nap, bízvást aranynak is lehet hinni. Ez a srapnel-hüvely fel van állítva itt az asztalon, és virágok vannak benne. Kedves, szerény mezei virágok, kakukkfű, vérbogyó, pitypang, margaréta. A virágok lehajolnak, körülcirógatják a srapnel-hüvely szélét, az egész milieu fürdik a reggeli hangulat napfényében. Egy pillanatig próbálom elképzelni a rettenetes kontrasztot, a véres csatamezőt, emberek halálordítását, mikor ez a srapnel-hüvely kirázta magából gyilkos kis magjait… de nem, nem megy sehogy sem. A srapnel-hüvely itt áll, most virágtartó, és úgy nevet, olyan csöndes, kedves, nyugalmas a napfényben, mintha soha egyéb hivatása nem lett volna…

Estvány bácsi
Ketten jöttek ki a korcsmából, egy öreg népfölkelő, meg egy fiatal népfölkelő. Este volt már, a sárga fénybogarak zümmögtek a járda szélén, hideg és fázós este, a lehelet vékony kis párafelhő alakjában szállt el az emberek ajka elől. A korcsma világos üvegajtajára lecsapódott a hideg, és az öreg népfölkelő, mikor kijött, megállt az ajtó előtt, tempósan megtörülte kezefejével a bajuszát, és mormogott valamit. Borközi állapotban volt az öreg. A fiatal nógatta:
– Estvány bácsi… gyüjjék, no, kend, Estvány bácsi!…
De Estvány bácsi nem reagált a szép szóra:
– Mert úgy van az, fiam! Hogy most ti, a fiatalok, a gyerekök, az inasok tanítjátok a mestert! Engöm! Te tanítsz engöm, hallod-e, Jóska? Hát hogy lehet ez, fiam? Azért, mert te káplár vagy… én meg csak baka vagyok… bunkós… azért nem taníthatja csirke a tyúkot, hallod-e Jóska?…
Jóska helyeslőleg lógatta a fejét, aztán karon fogta, és elcipelte az öreget. Ahogy így mentek egymás mellett, a lágy vonalú, csöndes homályban összefogódzva, önkéntelenül rossz és szentimentális fametszetekre gondolok, miket a jó, öreg  „Gartenlaube”-ban lát az ember, s az aláírás ilyen: Tavasz és ősz. Vagy: Múlt és jelen. – Mit is mondott vagy egy hónap előtt az a bizonyos plakát? 43–50 évesek sorozása… Aztán még régebben: 18–19 évesek sorozása… Utánuk nézek, de már nem látom Jóskát meg Estvány bácsit. Elnyelte őket az est, a homály, a messzeség…            
Márai.

1915. augusztus 27., péntek, 220. szám, 3.
Gabriele D’Annunzió,
engedd meg, kérlek, hogy hozzád intézzem ezt a pár írást. Hát a frontra mentél, D’Annunzió. Valószínűleg agaraidat is magaddal vitted, külön fülkét béreltél számukra, hogy meg ne hűljenek a drága állatok. Igen, csakugyan, az agár kényes állat.
Mondd, D’Annunzió, hiszen te költő vagy s a költők mind a szabadságot hirdetik: mondd, gondoltál-e már az egyén problémájára? Milliók vesznek el szegény és doppingolt honfitársaidból, milliók és egyének, kiknek te vagy a végzete. Jól al-szol, Gabriele D’Annunzió? Mit gondolsz? Vajon megér-e egymillió korona egymillió emberéletet? Nem jöttél még rá, hogy rossz és drága üzlet volt ez? – Gondold csak el, hogy vége lesz a háborúnak. A történelem véres lapjai lezárulnak, a legyőzött tovább vegetál, és a hódító – talán nem vagyok szerénytelen, ugye, D’Annunzió, ha ennél a pontnál positivumok jutnak eszembe és magunkra gondolok –, mondom, a hódító az úr Európában és a legyőzött fölött. Lesz maradásod szerencsétlen és hitszegő hazádban, ó, költők költője, szónokok szónoka? A fiaikat vesztett olasz anyák átka, a férjüket vesztett asszonyok zokogása, a sebesültek és haldoklók hörgése, az ártatlanul lemészároltak vére kinek fejére száll majd? S ha menekülni akarsz ezek elől, és elhagyod citromfáktól és kék égtől édeskés, szirupízű hazádat, hova mégy vajon. Franciaország nem fogad el egy vesztes háború után. Ők megfizettek, pénzt adtak neked, a pénznek nincs szaga, de a franciák okos emberek, és ezzel a pénzzel el is intéztek mindörökre. Anglia? Nem, D’Annunzió, az angol közöny fagyos levegőjében megfagyna a te hevülékeny lelked. Hozzánk is bajosan jöhetsz, kedves. A germán becsületérzés szintén nem fog veled kezet.
No, de nem folytatom tovább, Gabriele D’Annunzió. Kevés a hely, és unom is már a veled való beszélgetést. Szürke, unalmas ember vagy és lejártad már magad. Pá, Gabriele D’Annunzió. Pá, aludj jól és gondolkozz róla, hová is menj majd háború után!                                                                         Márai.

1915. augusztus 28., szombat, 221. szám, 3.
Dinnyéket
árulnak most mindenfelé, dinnyehéjon csúszik el az utcán az ember, dinnyét maj-szol a sarokkövön a kis utcagyerek, mondom, kimegyek a piacra, megnézzük, hogy is állunk azzal a dinnyével? Napsütötte, meleg délelőtt volt, még morfondíroztam is, hogy hát csakugyan, egy ilyen dinnye, egy ilyen tök, ennek voltaképpen néptáp-láléknak kellene lenni, mennyi mag például egy ilyen görögdinnyében, csak a földbe kell dugni, pár hónapig rásüt az Isten napja, hát hiszen megint egy csomó dinynye, se öntözni, se kapálni, ejnye, ejnye, milyen szimpatikus jószág is egy ilyen diny-nye. Mondom, így beszélgetek, nem vagyok közgazdász, csak szegény lírikus, hát nem nagyon értek a dinnyéhez. Kiérek a piacra, csakugyan, egész hegy áll diny-nyékből a gyékényen, szép, kerek, zöld jószágok, mint olyik antant diplomata feje. Szigorúságot erőltetek az arcomra, odamegyek a kofához és tapogatódzom.
– Hm!… – mondom, és köhögök hozzá. – Izé. Khm, khm.
– Ez dinnye? – kérdem aztán csodálkozón.
– Az hát. Dinnye – hagyja rá a kofa.
– És hát … izé… hogy ez?
Kiválasztok egy szép, nagy, haragoszöld dinnyét, körülfogdosom, latolgatom, felemelem, mindezt a képzelhető legszakértőbb arcon. A kofa is megnézi a dinnyét, és röviden kiböki a szentenciát:
– Hetven krajcár.
– Hogy?.. – kérdem elhűlve, és leteszem a dinnyét. Hangtalanul megyek odébb, a kofa kiabál valamit utánam, de már nem hallgatok oda, egy történet jár az eszemben, egy történet, amit nemrégen hallottam. A történet így szól: a szalánci Forgách gróf látogatóba volt bátyjánál, hol is görögdinnye volt ebédnél a gyümölcs. A grófnak nagyon ízlett a demokratikus eledel, mire a bátyja küldött neki egy vagonnal. A gróf megevett egy szeletet, a nagy halom dinnye ott állt az ispán udvarán, ki megunta az esetet, és kihirdette a faluban, hogy négy krajcárt kap az, aki elvisz egy dinnyét! Faetum.
Márai.

1915. szeptember 1., szerda, 224. szám, 3.

Jegyzetek
Kassa, augusztus 31.
(Jöjj, kedves olvasó, vasárnap délután van, kimegyünk az Erzsébet térre. Meleg van, izzadunk, jól a hátunkba tűz a nap, nem baj, megéri a kirándulás a fáradságot. Mozifelvételnek kellene ezt megcsinálni, és a mozis ezt írhatná a cím alá: bohózat. De ha okosabb és tapasztaltabb ember, akkor ezt biggyeszti oda: természeti fölvétel. A közönség – és ez az egyedüli valószínű – unatkozni fog.)    

Első kép
Az amerikai léghajóban a háború miatt csupán két matróz van most, két öreg és savanyú legény, akik kedvetlenül ácsorognak a kékre festett csónakok sárgaréz rúdjai között. „Bészállani, bészállani!” – kiabálja monoton hangon az egyik öreg fiú és homlokába húzza a nap elől kopott zöld sapkáját. Cselédleányok és hadfiak jönnek, ba-zsarózsa és vergónia2 a hadfiak fogai között, „bészállanak”, az ünnepélyes aktus kedvéért a matróz csengetni kezd egy késsel a csorba poháron, hátul  megszólal a kintorna s a Prinz-Eugen marsch vérforraló hangjai mellett működni kezd az amerikai rendszerű léghajó-hinta. Nagyszerű intézmény ez a léghajó-hinta, csakugyan, ez a sok szegény kis emberféreg mind előjön így vasárnap az oduiból, öt krajcárt fizet, és három percig kitárt karokkal tátogatnak a nap felé, föl-le, föl-le. Repülnek szegények, öt krajcárért repülnek. Mit csináljanak, hiszen nincs monoplánjuk. Nem igaz?

Második kép
Amerikai gyorsfényképész, nem is egy, hanem mindjárt három. Most éppen két baka áll a gép előtt. A háttér egy jobb időket látott, rongyos, felfeszített vászon, két oldalról két pálma. Mondom, két baka áll a gép előtt, az egyik kidülledt szemekkel, kétségbeesett, merev tartással tiszteleg a lencsébe, a másik kivont bajonettel, szétfeszített lábakkal, támadólag áll mellette, fenyegetően villog a szeme, egy pillanatnyi feszült és áhítatos csönd… na… na… valami kattog, a kép készen. A sátor előtt egy piros, fezes bosnyák áll, hosszú, kacskaringós, cirádás réz-torony a hátán, melyből valami bizonytalan piros lé csurog ki három krajcárért. Közben állandó verkli-szó. Gimbelem-gombolom, holnapután, Zsiga, Zsiga, Bergerék Zsigája… Ezt tessék összeadni.

Harmadik kép
Képtárlat, mint ilyen. Az orosz–japán háború, aktualitás kedvéért a cím megváltoztatva: orosz–magyar háború. Áchim orsz. képviselő megöletése, a Zsilinszky-fiúk, színezve. Majláth országbíró megöletése. Regula Ede az akasztófán. Ha kijössz, mindezek tetejébe még egy vekkerórát is nyerhetsz.
Gyerünk odébb. Egy papagáj ül a vak koldusasszony hátán, és megfelelő ellenértékért kihúzza a szerencsédet. Három krajcárért csak másodosztályú szerencsét húz ki, öt krajcárért első osztályút. És így tovább… Hullámzik a napsütésben, ezen a primitív és fantasztikus díszletű színpadon, sok-sok apró kis ember, s ilyen naiv, egyszerű és olcsó módon próbálnak kifejezést adni a végtelen érzéseknek… (Mi az? Igen, elszakadt a film. Villany.)
Márai.

1915. szeptember 2., csütörtök, 225. szám, 3.
Szeptember elsején,
ma reggel, a beíratás napján, elmentem egy elemi iskolába. A kapualjban állok és nézem a széles lépcsőn hullámzó örök képet. Beíratás napja, milyen ismerős ez a szó, milyen sok minden cseng ki belőle. Gyerekszívek titkos dobbanása, apaszívek gondterhes szavai, kalapál, csilingel a sok kis és nagy szív a lépcsőházban, első szeptember hideg napfénye beragyogja az arcokat, fehér matrózruhákat, kopott vasárnapi szalonkabátokat, fénylő, sokszor kefélt szalonkabátokat. Egy kisgyerek görcsösen kapaszkodik apja kezébe, megrémül, és sírni kezd. Bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem titkos szorongása ül az arcokon. Sok pici ember, kik eddig vesszőparipátokon nyargaltatok, nézlek és sajnállak benneteket. Ugye, nem is tudjátok, szegénykék, hogy itt, az iskola kapujában már ráült gyönge vállaitokra, véglegesen és lerázhatatlanul ráült a könyörtelen élet. Most már minden másképp lesz, szegény emberkéim. Végzetes hieroglifeket kell megtanulnotok, ismeretlen fogalmak mivoltát verik napfény derűjétől gondatlan fejetekbe, megtanuljátok a verekedést, stréberséget, az örök és elkerülhetetlen harcot az élettel, ma reggel megkezditek ezt, ugye, szegény kis harcos katonáim. Az egyik kis matrózruhás harcos, kit kézen fogva vezet fel a lépcsőn a jól táplált, dísz kedvéért ujjatlan fehér cérnakesztyűbe, szétpattanni készülő fekete mantilba öltözött külvárosi hentes-mama, mondom, a kis harcos rángatja a mama kezét, ágaskodik és súg valamit a fülébe… A mama bólint, megfordulnak és kimennek az udvarra. Utánuk nézek. Drága, szegény, szegény „jövő generáció…”
Márai.

1915. szeptember 4., péntek, 227. szám, 3.
„Pegoud
alacsony emberke volt, villogó szemű, rövidre nyírt bajuszú…” – így írja ezt minapi háborús nekrológjában egy fővárosi újság. Pegoud meghalt, megölték. Pegoud, Pegoud, Pegoud…, ha ezt így sokáig mondjuk, végül már azt sem tudom, mit jelent. Az ember van így néha nevekkel. Ez a hat betű egy alacsony emberkét jelentett, kinek villogott a szeme, rövidre nyírt bajuszt hordott és egy pillanatra – tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be őszintén –, egy pillanatra lázba hozta egész Európát. Minket is: Mit csinált Pegoud? Valahol a magas ég felé tartva a levegőben, hirtelen megfordult a monoplánnal, bukfencet csinált, és megint lejött közénk, nekitámaszkodott egy fatörzsnek, cigarettázott, a bajuszát rágta, és gúnyos, szellemes csirkefogó mosollyal grimace-t vágott a bámulók és szörnyülködők felé. Emlékeznek még, mit mondott: mikor fejjel lefelé voltam a géppel, a tarkómra csöpögött a benzin és ez olyan kellemes volt, mint mikor a borbélynál a fejemet mossák… Ebben a pillanatban Scott kapitányra gondolok, ki társával együtt elpusztult a grönlandi mezőkön, csak azért, hogy valami újat nyújtson az emberiségnek, aztán Pegoudra gondolok, erre a kedves, rokonszenves csirkefogóra, aki semmi különösen naggyal nem ajándékozta meg az embereket, csak szemtelenkedett a levegőben, grimace-t vágott a halál felé, és kinevetett minket. Most, hogy így elgondolkozom, öntudatosan és nyugodtan elgondolkozom Pegoud felől, mondom, most érzem csak, hogy mióta megtudtam, ez a név, ez a fogalom, vagy nevezzük, ahogy tetszik, menynyire bennem élt, mennyire hozzátartozott az énemhez Pegoud. Kedves Pegoud. – A szerkesztőség ablaka előtt esernyős emberek állnak, csúnya esős reggel van, az esernyők alatt összedugják az emberek fejeiket, és szigorú képpel néznek valamit. Mit néznek? Hja, igaz, hiszen háború van. A térképet nézik. Pegoud… Ellenség volt.
Márai.   

* * *
Márai Sándor életművének feldolgozása csak az 1990-es évek elején kezdődött el, hagyatékának hazahozatalára pedig 1997-ben került sor. Ez lehet az oka annak, hogy feleségéről, Loláról keveset tudunk. Mivel Matzner Ilona szintén kassai volt, kutatni kezdtem a családja történetét.
Anyai nagyapja, dr. Moskovics Jakab Kassa szabad királyi város tiszti főorvosa volt négy évtizeden keresztül, nagyanyja, Korn Mária a város jótékony női egyesületeinek egyik oszlopos tagja. Ennek a jótékonysági és szociális munkának lett folytatója édesanyja, Moskovics Irén.
Édesapja, Matzner Samu morva származású, aki katonaként került Kassára 1893-ban. 1901-ben már bekapcsolódott a város magyar kulturális életébe azzal, hogy Vitéz Antal könyvkereskedőtől megvásárolta a Felsőmagyarország  című napilapot, majd 1904 elején  nyomdát rendezett be a Maléter-palotában Felsőmagyarország nyomda néven. 1906 és 1918 között pedig Morvai Sámuel név alatt felelős szerkesztője is volt a lapnak, amely a 20. század első évtizedeiben a legjelentősebb kassai napilap volt, s a liberális polgárság véleményét tükrözte. Matzner 1919-ben a nyomda nevét Globusra változtatta, a lap nevét pedig Kassai Naplóra. Később ennek a napilapnak volt berlini és párizsi munkatársa Márai Sándor.
A Matzner családra vonatkozó adatok és tények gyűjtése során találtam rá a Felsőmagyarország egyik 1915. évi augusztusi számában egy Márai aláírással közreadott tárcára, és ezt még nyolc számban követte összesen tíz írás, melyek ez idáig ismeretlenek voltak. Ezeket a fentiekben közlöm.
Ezen írásokkal kapcsolatban először is hadd idézzem itt Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regényének egyik bekezdését:
„A »szerkesztőség« legtöbbször homályos szobácska volt a nyomda szomszédságában s egyidejűleg itt rendezték be a raktárt, kiadóhivatalt és az elmaradhatatlan papírkereskedést is, a makulatúra savanyú, állott szaga elkeveredett a nyomdafesték és az ólompor nehéz, fojtogató páráival, a »főszerkesztő« szivarozva ült a kiadóhivatali íróasztal mellett és kormánypárti pausálékon, vagy előnyös állami nyomdamunkák meg-szerzésén törte a fejét, a szerkesztő a pesti telefont ragasztotta le a szomszéd asztalnál, s az üvegajtón áthallatszott a nyomtatógép zúgása és a hajtogatólányok éneke. Varázsos helyiség volt ez s aki légkörét megismerte egyszer, elveszett. A szomszéd teremben magas, a fedőlapon apró rekeszekre osztott szedőszekrényekben porosodott a Betű. Diákkoromban elfogódottan lopakodtam be az ismerős helyi nyomdák szedő-szobájába, néztem a kéziszedők munkáját, míg az öreg Banekovics, a helyi szedők doyenje s a legnagyobb helyi lap mettőrje, egy napon reám szólt: »Nincs vezércikkünk, fiatalúr, írjon valamit.« Átmentem a szerkesztőségi szobába, amely éppen üres volt – a szerkesztő kártyázott valahol –, leültem az egyik asztalhoz, találtam néhány kutyanyelvet, rágni kezdtem a tollszár hegyét s írtam egy vezércikket a kártékony és önkényes városi gazdálkodás ellen. Banekovics elolvasta a cikket, megdicsért, rögtön kiszedte, saját kezűleg betördelte s estére meg is jelent. Izgatottan jártam a városban egész nap, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen történt velem. Tizennégy éves voltam.”
Márainak ezen műve köztudottan önéletrajzi ihletésű regény, ennek ellenére nem értelmezhetjük szó szerint a benne leírtakat, mert irodalmi műfajról lévén szó, nem a tényeken és az adatokon van a hangsúly. Mégis kiemelnék belőle néhány fontos információt.
Banekovics György élő, létező személy volt, Kassa egyik ismert tipográfusa, aki Márai publicisztikai működésének elindításában jelentős szerepet játszott. Ezt maga az író is bizonyítja azzal, hogy nem nevezi meg sem a lapot, sem a főszerkesztőjét, csak a lap szedőjét. Banekovics mint nyomdavezető szerepel a kassai 1913–1914-es évi címjegyzékben, és 1902 és 1928 között élt és dolgozott Kassán mint nyomdász, legutoljára a Globus nyomdában. Ezért is elképzelhető, hogy 1915-ben a Globus jogelődjénél, a Felsőmagyar-ország nyomdában dolgozott. A nyomdászok a munkás-intelligenciához tartoztak. Tanult, olvasott, művelt emberek voltak, könyvtáruk volt a kassai Munkásotthonban, szakegyesületeket, turistaegyesületeket, munkásbetegsegélyző-pénztárt működtettek, és természetesen politizáltak is. Ők szerkesztették a Kassai Munkás című szociáldemokrata hetilapot, amelyet a Felsőmagyarország nyomdában nyomtak, és a szerkesztő – Surányi Lajos – hadba vonulása után Banekovics György vette át a lap szerkesztését 1914. augusztus 1-jén. Nem sokkal ezután a belügymisztérium betiltotta a lapot (1914. 8. 12.).
„Tizennégy éves voltam.” Grosschmid Sándor 1914. április 11-én töltötte be a 14. életévét. Ekkor a budapesti II. kerületi érseki Katholikus Főgimnázium tanulója és a Rákóczi Kollégium Fiúnevelő-Intézetének lakója, emellett tagja volt a „Toldy Ferenc Önképzőkör”-nek is, és a március 15-i ünnepségen felolvasta saját írását A nap története címmel. A nyári vakációra hazautazott. „Kertes lakóházat béreltünk a »Bankón« […] Az intézeti esztendő volt mögöttem…” –  írja az Egy polgár vallomásai első kötetének utolsó fejezetében, ahol beszámol arról, hogy az éppen náluk tartózkodó alispánnak egy megyei huszár meghozza a hírt, hogy megölték a trónörököst. 1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kezdetét vette az 1. világháború.
Valószínűleg a háborús események miatt döntött úgy a Grosschmid család, hogy fiuk 1914 őszén inkább a Jászóvári Premontrei Kanonokok Kassai Főgimnáziumában folytassa tanulmányait. Márai ekkor a VI. évfolyamba lépett, és pártoló tagja lett a Bajza Körnek is, ahol Móni, a rikkancs címmel olvasta fel saját írását.
Ezt az iskolai évet követő vakáció alatt – 1915. augusztus 18-a és szeptember 4-e között – publikált az öreg Banekovics biztatására a Felsőmagyarország című napilapban a tizenöt éves Grosschmid Sándor Márai álnéven. A kezdeti sikerek után valószínűleg komolyabb megmérettetésre és elismerésre vágyott, és novellát küldött a Pesti Hírlap pályázatára, melyet meg is nyert. 1916. március 29-én jelent meg a lapban Salamon Ákos álnéven írt pályázatnyertes Lucrétia fia című elbeszélése.
A Márai-írások eredeti szövegén annyit változtattam, hogy a rövid és a hosszú magánhangzókat, valamint a központozást a mai magyar helyesírásnak megfelelően átírtam, és kijavítottam néhány helyesírási, illetve nyilvánvaló szedési hibát is.

Közzéteszi és kísérőszöveg: ÖTVÖS ANNA

Irodalom
Botka Ferenc: Kassai Munkás 1907–1937. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.
Felsőmagyarország: XXX. évf., 1914;  XXXI. évf., 1915; XXXII. évf., 1916.
Gašpar, Ján: História turistiky v Košiciach. Košice, 1988.
A Jászóvári Premontrei Kanonokok Kassai Főgimnáziumának Értesítője az 1914–1915. iskolai évről. Kassa, 1915.
Kassa szab. Kir. város cím- és lakásjegyzéke 1913–1914. évre.
Kassai Hirlap: XI. évf., 1914.
Kassai Ujság: V. évf., 1914.; LXXVII. évf., 1915.
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Első kiadás. Pantheon, Budapest (é. n.).
Márai Sándor: Lucrécia fia. Kötetben meg nem jelent elbeszélések I.,1916–1927. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.
Mészáros Tibor: Márai Sándor Bibliográfia. Helikon Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2003.
Mihóková, Mária: Slovník košických osobností 1848–1918, ŠVK, Košice, 1995.
Mihóková, Mária: Maďarská historiografia na Východnom Slovensku 1901–1918. ŠVK, Košice, 1980.
Potemra, Michal: Bibliografia inorečových novín a časopisov na Slovensku do roku 1918. Matica slovenská, Martin, 1963.
Repčák, Jozef – Mihóková, Mária: Dejiny knižnej kultúry v Košiciach do roku 1945. ŠVK, Košice, 1981.