Koncsol László: Utam Ipolyihoz*

Történetem a Magyar Mythologia 1987-es hasonmás kiadásával kezdődött. Megvettem és nagyjából el is olvastam a könyvet. Megjegyzem, akkor már ismertem Dió-szegi Vilmos könyvét a rokon népek és a magyarok sámán hitvilágáról. A Függelék bibliográfiájában figyeltem föl Ipolyi három nagyobb munkájára, amely közvetlenül érdekelte a régiót, ahol akkor már két éve dolgoztam, a Csallóközt, illetve azt a másikat, amely nyugat felé szomszédos Pozsonnyal, ahol napjaimat élem.

Ez Pozsony és Nyitra vármegye Hegyentúli járása, egyéb nevein a Búrmező vagy Erdőhát, szlovákul Záhorie („Hegyentúl”), Gvadányi József és Juhász Gyula Szakolcájáig, a négy, gályákra szánt prédikátorunkat fogva tartott Berencs váráig, Balassa Menyhárt és Bornemisza Péter Detrekőjéig és Széleskútjáig (Sološnica), ahol írónkat örök nyugovóra helyezték. (Sírja jeltelen!) Ez Ipolyi útirajzának címe szerint a Fehér-hegység vidéke. (A Búrvidék szóösszetétel előtagja a szlovák Bőr főnévre megy vissza, jelentése a fekete- vagy erdei fenyő borovica nevére utal; a homokos terület nagy részét ilyen erdők borítják. Megjegyzem: a borovicska nevű, közkedvelt tömény ital nem ebből, hanem az ún. közönséges boróka bogyóiból készül.)

A Csallóközbe 1985-ben vetett a sorsom. A szlovák államrendőrség tilalmi lis-tára helyeztetett, s egy Dunaszerdahely közeli falu vezetői fogadtak be azon az áron, hogy fölkutatom és bemutatom nekik a település történetét. Ebből a munkámból virágzott ki a rendszerváltás után, amikor a pártállami cenzúra már nem avatkozhatott a könyvkiadásba, a Kalligram regionális történelmi sorozata, a máig 42 kötetesre duzzadt Csallóközi Kiskönyvtár, amelynek első kötetéül a Csallóközi uti-képek (1993), harmadikául a Csallóköz műemlékei jelent meg (1994). Az előbbit könyv alakban elsőként mi adtuk ki a Jókai, Pákh és Heckenast által közölt folytatásos anyagból, a Vasárnapi Újság 1858-as évfolyamából, a másodikat az Archaeologiai Közlemények első, indító, 1859-es kötetéből. Ipolyi másik útirajzát, a Fehérhegységi útiképeket, amely úgyszintén a Vasárnapi Újságban jelent meg először (1859–1860), a Madách-Posonium részére szerkesztettem könyvvé a tudós plébános, majd püspök három további munkájával együtt, 2004-re. Az eddig fölsorolt munkák első lenyomatát a Csallóközi Múzeum kézikönyvtárában találtam meg, Dunaszerdahelyen, a többit Pozsony város tudományos könyvgyűjteményében, amelyet azóta ki-költöztettek a régi városházáról, és dobozolva várja, hogy új helyet kapjon valahol.

Amikor Ipolyi a megnevezett könyveket a deákmonostori (deáki) történelmi-művészettörténeti szintézissel és Magyar Mythologiájával papírra vetette, egy hegyentúli szlovák falu, Zohor plébánosa volt. Hoppál Mihály a Mythologia kísérő kötetében fölvázolta a tudós pap egyházi pályaívét, és szólt a hívekkel történt első találkozásairól. Éppen ezekre a drámai mozzanatokra voltam kíváncsi, amikor a plébánia anyakönyveit az egykori Pozsony Megyei Levéltár anyagára épült Állami Területi Archívumban (Štátny oblastný archív – ŠOA – Bratislava) föllapoztam. Az 1845–1876-os halottas anyakönyvből tudjuk meg (Matricula Defunctorum. Tomus VI. M-2-103, 2842), hogy Stummer Arnold korábbi, nevezetes elődje a beckói ágból született báró Mednyánszky Sándor Cézár volt (Beckó, 1824 – Hyčres, Franciaország, 1857). Konferenciánk előtt ismert, hogy az ifjú Ipolyi élete egy időre a vígvári Mednyánszky-ág s így részben a beckói família életébe is beleszövődött. (Vígvár: Veslé, Pöstyén közelében.) A két rokon család a kölcsönös személyes kapcsolatokat is ápolta, erről Cézár angolul fogalmazott önéletírása is tanúskodik (The Confessions of a Catholic Priest. London, 1858. Magyarul: Báró Mednyánszky Cézár… emlékezései és vallomásai. Budapest, 1930. A magyar változat ismeretéért Filep Tamás Gusztáv barátomnak tartozom köszönettel). Valószínű, hogy a beckói Cézár és az egy évvel idősebb, Petőfi korú vígvári Ipolyi, s ennek talán maradt is valami nyoma a főpap hagyatékában, ismerte egymást.

Mednyánszky mintegy öt hónapig szolgált Zohoron, beszélte is hívei nyelvét, a szlovákot, kétszer esketett, néhányszor keresztelt és temetett, ám 1848 novemberében szó nélkül elhagyta plébániáját, s elindult végzetes főpapi kalandja felé, Görgey főparancsnoki állomáshelyére. Távoztával ez a bejegyzés került a kolerában elhalálozott zohoriak adatai közé: „Mednyánszky Cesar eltűnte után Petrás János Zohori Lelkész alatt.” A keresztelési anyakönyvben 1849. április 12. után ezt olvassuk: „A lelkészségnek Báró Mednyánszky Cesar általi elhagyatása után Petrás János lelkész-utóda alatt.” Petrás, aki szlovák volt, de az anyakönyveket felsőbb rendelésre magyarul vezette, 1849. június 24-től az epemirigy számos zohori áldozatát eltemette, míg maga is áldozatául nem esett a második nagy európai kolerajárványnak. Ez történt szeptember l-jén. Holta után egy Mellis Pál nevű ferences fráter, Hoffmann Ferdinánd és Tibenszky Wolfgang (Farkas) segédlelkész szolgálván, ők együtt összesen 34 zohori áldozatot kísértek ki a temetőbe. Stummer-Ipolyira, vagy ahogyan magát a zohori anyakönyvekben aposztrofálta, „Arnoldusparochusra” 1849. október l-jén és 4-én már csak két epemirigy-áldozat elparentálása várt. Ezzel a zohori járvány ereje ki is merült, s alighanem a roham lecsengésének köszönhetjük, hogy az ipolykeszi (Hont megyei) főszolgabíró zseniális fiát nem Arnoldus parochusként, 1849 őszén, Zohoron temették el, hanem Ipolyi Arnold néven, besztercebányai és nagyváradi püspöki rangjával, ünnepelt tudósként szállt sírboltjába, 37 évvel később, egy hallatlanul termékeny, több tudományban úttörő és sok tekintetben betetőző szerepet vitt élet végén, nem 26, hanem 63 évesen, 1886. december 2-án.

„Zohor, Poson m. tót falu, ut. p. Stomfához észak-nyugotra 1 órányi távolságra. Lakja 1719 kath, 14 zsidó lak. Van kath. paroch. temploma, erdeje, jó káposztája, halastava; két nyomásban homokos szántóföldje, két vízimalma. F. u. gr. Pálffy Leopold.” – Ez Fényes Elek pillanatfelvétele Ipolyi első lelkészi állomáshelyéről a geog-raphiai szótár 185l-es kiadásában. Stummer Arnold ebben a közegben, a Magyar Királyság nyugati peremén, a Morva folyó és a Kis-Kárpátok közé zárt gyepű helyén, egy rég elszlávosodott székely-besenyő határvidéken kezdte meg szolgálatát és tudományos munkálatait. Zohor mind Pozsonyhoz, mind Bécshez közel fekszik, az előbbihez valami 20 km-re, s Ipolyinak akár a bécsi Pázmáneum, akár a pozsonyi ferences rendház szállást biztosított, ha levéltári kutatásokra volt szüksége. Az anyakönyvi bejegyzések elárulják, hogy Arnoldus parochus bőven élt az alkalmakkal. Egyébként az Ipolyi korabeli zohori templom és plébánia helyére azóta újakat emeltek, s pár éve a pápai református gimnázium érettségiző osztályával koszorút helyeztünk az oltár mellé. A szlovák lelkész nem tudta, hogy a falu katolikusait a későbbi besztercebányai püspök szolgálta, de a koszorúzáshoz minden további nélkül hozzájárult, ahogy egyébként a szakolcai városi könyvtár (a Gvadányi-ház) igazgatónője és a gimnáziumé is megengedte, hogy Gvadányiról és Juhász Gyuláról koszorúkkal emlékezzünk meg. Azóta mindkettejükre a szlovákiai magyar honismereti társaság által fölhelyezett kétnyelvű tábla emlékezteti az arra sétálókat. Ugyanakkor kerestük föl a zárt udvarú nagylévárdi habán (újrakeresztelő, anabaptista) házakat, amelyekben ma is az ide emigrált dél-tiroli protestáns mesterek utódai élnek. Ipolyi útinaplója annyi évtized (másfél század) után is kiváló bedekkernek bizonyult. Mondták, hogy a szakolcaiak messze földön híres ínyencségét, a kürtőskalácsot (trdelník) Gvadányi erdélyi magyar szakácsnője honosította meg városukban. Újabban, pár éve a szakolcai kürtőskalács mint slovacicum uniós védelmet élvez. Ennyit Gvadányiról és erdélyi szakácsnőjéről.

De honnan Ipolyi ösztönöztetése…? Nyilván először is belülről, aztán a felvilágosodás meg a reformkor hasonló, az ország állapotát részletes statisztikai és más tudományos vizsgálatoknak alávető mozgalmai hatására, de Ipolyi hatalmas, sokrétű életművét a szellemileg nagyon termékeny Mednyánszky család egyik reformkori alakjának, Alajosnak is köszönhetjük. Alajos báró szolgált mintául Ipolyi két csallóközi és egy hegyentúli könyvének, illetve az elvetélt Mátyusföld-leírásból kivirágzott Deáki-monográfiájának megírásához. A vígvári báró két német könyvet is írt a Vág völgyéről. Az egyik útirajzként szolgálhatott mintául Ipolyi számára (Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn. 1825, majd 1844), illetve Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit (Pest, 1829). A két német nyelvű munkát Karol Wlachovský főszerkesztősége alatt kiadója, a Tatran és a budapesti Európa szlovákul és magyarul is kibocsátotta (Regék és mondák. Soltész Gáspár fordítása, 1983, ill. 2004. Festői utazás a Vág folyón. Soltész Gáspár fordítása, 1981). Ipolyi azonban először egy magyar ajkú nagytájat járt be, s már mind a magyar Csallóközt, mind a szlovákok lakta Hegyentúlt a magyar olvasóknak, magyarul írta le. Az is megérdemli figyelmünket, hogy Ipolyi nem a vármegyéket, mint előtte Bél Mátyás, vagy a 20. század elején Borovszky csapata, hanem az ország két-három nagytáját választotta vizsgálódásainak terepéül. A Csallóközön három, a Hegyentúlon két, a Mátyusföldön is három vármegye törvényhatósága osztozott. Ipolyi kitűzött célja az volt, hogy egyik könyvében útirajzot készít a kiszemelt nagytájról, az azt követő másikban pedig leírja műemlékeit. Erre csak a Csallóköz esetében futotta az idejéből. A Hegyentúlról csupán útirajzát, a Mátyusföldről a deáki bencés kolostortemplom briliáns, átfogó műtörténeti elemzését róhatta papírra.

A magyar művelődéstörténetben valahol Bél Mátyással kezdődött a monumentális, egyszemélyes országfelmérések kísérlete. Korabinsky, Ludovicus Nagy, Vály András, Fényes Elek statisztikai munkái után Ipolyi gyürkőzött neki, hogy beutazza és leírja az ország akkori és történelmi viszonyait, számba vegye és szakszerűen fölmérje műemlékeit. Ez persze sem Bél Mátyásnak, sem Ipolyinak nem sikerülhetett, egy ember élete kevés az ekkora vállalkozásokra. Két szomszédos nagytáj, a Csallóköz és Búrmező lebilincselő útirajzát, valamint a Csallóköz műemlékeit meg-, illetve leírta, de a Mátyusföld részletes rajzáról le kellett mondania, csak a Halotti beszéd lelőhelyének, a deáki bencés kolostortemplomnak történelmi ágyazatú, lebilincselő elemzésével készült el. Ezzel a monográfiájával foglalta el székét a Magyar Tudományos Akadémián, 1860-ban, egy évvel Arany Jánost követőleg.

Ezt a történelmi, okleveles és művészettörténeti föltárást is zohori szolgálata idején végezte el, és itt dolgozott monográfiáján. A zohori anyakönyvekből naprakészen kimazsolázhatjuk, mikor mennyi időt töltött Ipolyi a plébániától távol, s mikor ki helyettesítette az oltár körül. Ilyenkor járta be lovas kocsiján a fölmérendő csallóközi, hegyentúli és mátyusföldi vidékeket, illetve ruccant föl Pozsonyba és Bécsbe, hogy a káptalani vagy udvari levéltár iratait kutassa.

Nevezetes volt találkozása Piry Cirjék Jánossal (1810–1880) a csallóközi Bacsfa ferences kolostorában. Piry az érsekújvári algimnázium tudós tanára, tüzes lelkű magyar plebejus, a szabadságharc után a bacsfa-szentantali rendház, majd két-szer a Mariana magyar ferences rendtartomány főnöke. Pesti ferences tisztségei idején mint a rendház lakója gróf Batthyányi Lajos koporsóját is őrizte, s ő temette nyilvánosan a mártír miniszterelnököt 1870-ben, amikor a kiegyezés utáni politikai viszonyok az aktust lehetővé tették. Piry Pozsonyban, a területi levéltár ferences fondjában őrzött 1848/49-es naplóját 1998-ban kiadtam. „Még inkább meglepett”, írja Ipolyi, „ezen atyák egyikének, ki mint tanár előbb a bölcsészet és klasszikai nyelvek tanításával foglalkozott, az összes régibb és újabb bölcsészi és klasszikai, különösen hellén irodalmat a legjobb példányokban tartalmazó oly teljes könyvtára, hogy bármily szakiskolának is díszére válnék. A zárda egykori elöljárójának, az általa felfedezett s az akadémiának ajándékozott Piry-hártyáról is ismeretes Piry atyának nagy köszönettel tartozunk azon tárgyavatott utasításáért, mellyel bennünket csallóközi kirándulásunkon tájékozott.” Piry 1852– 54-ben vezette a szentantali zárdát, Ipolyi tehát abban az idő-szakban tájékozódott nála a csallóközi viszonyok felől.

Szintén a Csallóközi uti-képekben írt Ipolyi a felső-csallóközi (Kis-Duna menti) mezővároska, Vásárút templomában őrzött nagy plébániai könyvtárról. Pár évvel később jutott birtokomba a Rudnay-féle, 1831. évi vásárúti Canonica Visitatio 83 harmadrét oldalas jegyzőkönyvének fénymásolata. A protocollum tételesen is fölsorolja az Ipolyi szerint „műértőleg felállítva és lajstromozva” talált oratóriumi könyvgyűjteményt. 337 nyomtatott mű szerepel a leltárban, teológia, erkölcstan, egyházjog, egyháztörténet, konkordanciák, orvoslás latinul, németül, franciául és magyarul, némelyik több kötetben. Josephus Flavius Zsidó háborúja, nyilván görögül, Pázmány prédikációi, Bél Mátyás írólexikona, Bonfini 2 kötetben, a Corpus Juris Hungarici, Káldy György prédikációi, a Corpus Juris Canonici, Bernolák szláv (nyugat-szlovák) nyelvtana, Cicero, a török (ozmán-ottomán) császárok 9 kötetes története latinul, Pápai Páriz szótára, Rotterdami Erasmus görög–latin Újszövetsége, Vergilius Georgiconja Rájnis fordításában, Rájnis Magyar Heliconra vezérlő Kalauza, Rácz Sámuel (A Physiologiának rövid summája), a Magyar Nyelv Tanittó Könyv, könyv a dohánytermesztésről, Horatius, Martialis epigrammái, Vörösmarty Zalán futása, Martony József 6 kötetes Dictionariuma, Kisfaludy Károly két műve (A tatárok Magyarországban és a Stibor vajda) – és például Kant filozófiája 17 kötetben. A könyvtárt Döme Károly építette ki vásárúti plébános korában, s rokon utóda őrizte a nyelvújítás kori szerző többkötetnyi kéziratos hagyatékával együtt.

Ipolyi fő csallóközi tanácsadója és kísérője a dunaszerdahelyi születésű jó barát, piarista tanár, Csaplár Benedek volt. A mozgékony sorsú Csaplár akkortájt a Kis-Kárpátok keleti lejtőin fekvő híres történelmi városkából, Szentgyörgyről ruccangatott át Ipolyihoz, s közelről látta barátja életét. Alkalmanként helyettesítette is a tudós zohori plébánost; ennek nyomait az anyakönyvi bejegyzések híven őrzik. Csaplár később így írt Ipolyiról a Vasárnapi Újságban: „…E futólag érintett életrajzi adatok is tanúsítják egyrészről Ipolyi nagy és komoly előkészületeit, másrészről azt, hogy az eddig felmutatott eredményekhez képest az ő pályája még igen fiatal. Pedig csak kényelmesnek éppen nem mondható hivataláról meggazdálkodott óráit fordíthatja tanulmányaira, s mégis helyzetebeli kötelességeit olyképp teljesíti, mintha kizárólag csupán hivatalának élne. Sokoldalúságát a gyakorlati életben szintúgy, mint az irodalomban nem ok nélkül csodálják ismerői, mert valamint ebben otthonos, a kódexektől s a paleográfiától (régi írások) kezdve le a ponyvairodalomig: úgy a társasélet terén egyenlő könnyűséggel mozog, olykor a legkülönbözőbb viszonyokban. A fensőbb körök dísztermeiben otthonos, fesztelenül társalgó, nyílt kedélyű férfiúban alig gyanítanók a különben folytonosan magányában remetéskedő régiségbúvárt, vagy a híveit egyházában s azok kisdedeit az iskolában buzgó áhítattal tanító falusi papot. – Szakbeli dolgozatai mellett éppenily otthonos ő az egyházi irodalom, nevelés és iskola különböző terén, mely irányban már szintén számos értekezése jelent meg…” (Vasárnapi Újság, 1859. 48., 565–566., a szerző – Csaplár – neve nélkül.) Ipolyi ekkor, 1859. november 27-én töltötte be 36. életévét, s még Zohoron szolgált. Innen került egy év múlva Törökszentmiklósra, de közben Zohorra helyeztette a nagyon fiatal és tehetséges szlovák kántortanítót, Zelliger Józsefet (1837–1886), aki aztán tan-könyveivel és módszertani munkáival a szlovák, a magyar és az osztrák neveléstörténetben is nyomokat hagyott.

A Csallóközi uti-képeket nagy terjedelmű előszóval és bő jegyzetanyaggal láttam el, s hogy a kép plasztikusabb legyen, a Vasárnapi Újságban közölt szemléltető metszeteket az évfolyam több érdekes, a világ akkori műszaki haladását illusztráló képével egészítettem ki. A nyilván túlzottan bő jegyzetanyag magyarázata, hogy a felvidéki magyar régiók, köztük az erős várakkal, Duna-ágakkal körülvett és szabdalt, mocsarakkal – „liánokkal” – tarkított, a történelem szélárnyékában élt Csallóköz népe az ismert okokból (Trianon, Párizs stb.) tájékozatlan volt múltja felől, s nem tudván, meddig maradhatok meg ingatag állásomban, a felbomló diósförgepatonyi termelőszövetkezet rangrejtett tagjaként, a „függetlenített előadó” státusában, s teljesíthetem-e sorozatszerkesztői vállalásomat, igyekeztem minden oda kívánkozó alap-ismeretet Ipolyi könyvébe gyömöszölni. A könyv meglehetős sikert aratott, a visszajelzések a kiadót utánnyomásra serkentették.

Ipolyi útirajza provokálta ki Beleházi Bartal György Csallóköz történeti vázlata című könyvecskéjét (Pest, Heckenast, 1860) – és néhány olvasó nemtetszését amiatt, hogy Ipolyi mint a román kori és gótikus templomépítészet esztétikai primátusának vallója az újabb építésű, jórészt türelmi rendelet utáni, késő barokk – klaszszicista református egyházakat lekezelőleg minősítette. Bartal vitairatát egyelőre nem sikerült kiadnunk.

A Csallóköz műemlékeit kérésemre műtörténészünk, az akkor még egészen fiatal Hushegyi Gábor látta el Utószóval és a műemlékek jelenlegi állapotát leíró jegyzeteivel. Ipolyi idegen nyelvű jegyzetanyagát magam fordítottam le, s a monográfia idegen műszavait is én magyarítottam egy csatolt kisszótárban. Egyébként a szerző szövegeit minden könyv esetében áhítatos tisztelettel kezeltem, nyelvezetük érintetlen maradt, csak helyesírásukat igazítottam korunk akadémiai szabályzatához.

A Kiskönyvtár fölserkentette a régió, általában a felvidéki magyar közösségek történelmi érdeklődését. Sorra-rendre hagyták el a nyomdákat a települések múltját fölmutató igényes földolgozások és kompilációk. A teljesség legkisebb igénye nélkül: B. Kovács István megírta Gömörország című könyvét, szerkeszteni kezdte a Gömör-Kishonti Könyvtárt, s megalapította kitűnő folyóiratát, a könyvével azonos című Gömörországot. Szakembereket is gyűjtött maga köré, a nemrég elhunyt Bogoly János pedig néhány társával az Ung-vidéki magyar települések és a Szlovákiához csatolt bodrogközi rész átfogó, több szempontú bemutatásán dolgozott. Csáky Károly már az 1970–1980-as években kutatni kezdte a Hont és Bars megyei magyar emlékeket, és így tovább. Közben létrejött honismereti társaságunk, amely az Érsekújvár melletti Udvard községbe hívja össze évi rendszerességű tavaszi konferenciáit, állít emlékeket az egyetemes magyar múlt szereplőinek és eseményeinek, és veszi számba az eltelt esztendő kiadványait. Ipolyi Arnoldunkról sem feledkeztünk meg, ha az égi és földi hatalmak kedvezni fognak, márpedig minden bizonnyal úgy lesz, ha eddig úgy volt, a közeljövőben gyűjteni kezdjük a pénzt földink, a tudós főpap ipolykeszi, zohori és besztercebányai emléktáblájára.

A Fehér-hegységi útiképeket és A deákmonostori XIII. századi román bazilikáról írt monográfiát a Madách-Posonium 2004-ben indított, de csak néhány kiadványt megért sorozatában jelentettük meg. Egy év múlva hagyta el a nyomdát Ipolyi két könyve püspöki állomáshelyéről, a  Besztercebánya városa műveltségtörténeti vázlata és a Besztercebányai egyházi műemlékek. Szerkesztésük során ugyanúgy jártam el, mint korábban, a műemlék-monográfia színes képeit is színesben reprodukáltuk.

Sorozatom, a Csallóközi Kiskönyvtár szempontjából találom érdekesnek, hogy Ipolyi a városmonográfiában, kiadásunk 87. oldalán Bél Mátyást idézi arról, hogy a város éjjeli őrei Mária Terézia korában még magyarul szólongatták egymást: „Szóljál virrasztó, szóljál!” A virrasztó a felszólításra ezzel a dallal válaszolt: „Hajnal vagyon szép piros, hajnal, hajnal vagyon! / Majd megvirrad, hajnal vagyon, szép piros hajnal!” Később a szlovák „poroszló őrök” már romlott magyarsággal kiáltották ugyanezt: „Szalaj, virrasztaj.”A középkori germán (német, németalföldi) vidékekről átszivárgott szokás a Csallóköz falvaiban maradt fenn legtovább, néhol az 1950-es évek elejéig, és a regionális hagyományt budapesti folkloristánk, Szomjas-Schiffert György dolgozta föl előbb a Magvetőnél (1972), később a Kalligramnál megjelent Hajnal vagyon, szép piros című monográfiájában (1999). Az embernek mindjárt Rembrandt Éjjeli őrjárat című festménye jut eszébe, s bámul, hogy milyen stációkon át jutott el ez az eredendően polgárvárosi intézmény az idő és a tér irdatlan mélyéből, az Atlanti-óceán partvidékéről csallóközi nemes- és jobbágy falvainkig, ahol órakiáltásai szöveg- és dallamalaprajzukat megőrizve folklorizálódtak.

Végül még két megjegyzést szeretnék tenni. Először: Mednyánszky Alajos vígvári kastélyát rég lebontották, egy óvoda áll a helyén, a barokk templom közelében. A család emlékét négy, Pesten faragott, latin szövegű, vörös márványtábla őrzi az egyház hajójában, köztük Alajosé és fiáé, Dénesé. Szorosan Alajos epitáfiuma elé állították a gyóntatószéket, aki látni szeretné, ott keresse.

Másodszor: Deáki népének történelmi önismeretét Ipolyi katolikus szempontú monográfiája mellett a település hajdani református lelkészének, Czibor Józsefnek kitűnően megírt gyülekezettörténete is gyarapítja; ezt is új kiadáshoz segítettem. Címe: Viharok szárnyán, első megjelenése 1935-ből, a második 2006-ból származik. Tudnunk kell aztán, ha a Halotti beszéd lelőhelyéről és az Árpád-kori magyar község múltjáról van szó, hogy 1946-ban a csehszlovák hatóságok 194 deáki magyart deportáltak Csehországba, majd 1947-ben 192 családot (538 személyt) kényszerítettek lakosságcserével Magyarország Tolna és Baranya megyei településeire. Névjegyzéküket Czibor könyvének új kiadásához csatoltam.

Ennyit arról az utamról, amelyet megváltozott hivatásomban, a Teremtő sugalmazására Ipolyi Arnold felé 1987 és 2005 között megtettem. Jó útra terelt, hálás vagyok érte Pásztoromnak.

* Előadásként elhangzott Budapesten, 2012. február 29-én, az Országos Széchényi Könyv-tár Ipolyi Arnold-emlékkonferenciáján. – A szerk.