Kulcsár Ferenc – Écrasez l’Infâme!

A hóhér és a hírnév
Ha Voltaire-t azért, mert egész életén át az alávaló, alantas zsarnokság eltiprásáért – Écrasez ľ Infâme! (Vesszen a zsarnokság!), kiáltotta – és a gondolat szabadságának győzelméért fáradozott, intellektuális forradalmárnak nevezzük, akkor Rous-seau-ról bízvást mondhatjuk, hogy az érzelmek forradalmára volt, aki azt hirdette, hogy az embernek a vele született hajlamait kell követnie, mert csak így lehet szabad és csak így ismerheti meg maradéktalanul az életet és saját magát.

Mindkét lángeszű férfi közös jegye, hogy az eszméiket egész Európára szétárasztó forradalmárok voltak; és volt még valami közös az életükben: mindkettejük viharos, elkeseredett, ellentmondásokkal teli életet élt, és mindkettejük frissen megjelent könyveinek egy-egy példányát a szájtáti pórnép ujjongása közepette számtalan esetben elégette a hóhér – hangos és hosszú életet biztosítva ezáltal műveiknek és eszméiknek.

Az „agyvelőbirtokos”

Beethoven harmincévesen megsüketült, s az összeomlástól és az öngyilkosságtól csak a művészete tartotta vissza. Élete vég nélküli küzdelem volt a puszta megélhetésért, adósságokba verte magát, mégis, hatalmas szelleme, szabadságszeretete, titáni akaratereje – a sors csapásai és kegyetlensége ellenére – a modern zeneszerzés egyik legnagyobb alakjává emelte őt, olyan zsenivé, aki a nyomort a fénybe emelte, s a kínból is örömet tudott csiholni. Egy anekdota szerint, amikor gazdag bátyja a névjegyét adta át neki, melyen ez állt: „Johann van Beethoven, földbirtokos”, ő e névjegy üres helyére ezt írta: „Ludwig van Beethoven, agyvelőbirtokos.” Tehát tudatában volt rendkívüliségének, s ezt egy másik anekdota is megerősíti: Goethével sétálva egy parkban, a népség hirtelen suttogni kezdte, hogy a császárnő közeleg, s az út két szélén sorfalat állt, mire Goethe is hozzájuk csatlakozott. Beethoven ezek láttán dühbe gurult, s faképnél hagyva Goethét büszkén folytatta útját. Goethe később úgy nyilatkozott, hogy Beethoven muzsikája „nyugtalanítja” őt.
Napóleon bukása után, a Szent Szövetség idején üldöztetés járt az emberi szabadságért szót emelőknek. A reakció központjában, Bécsben élő süket, vak, öreg és szegény Beethoven ekkor sem engedett meggyőződéséből, s egyetértve a mi Kazinczynkkal, miszerint nem merni, amit merni kell, gyalázat, ezt mondta: „A szavakat láncra verték, de a hangok még mindig szabadon szárnyalhatnak.” Igaza volt, a IX. szimfónia ma az Európai Unió himnusza.

Örök utópia

Beethoven és Goethe. Ég és föld. Mintha csak Ő, aki a kezében tartja a mindenség aranymérlegét, akarta volna így: hogy e két lángésznek ilyen és ilyen legyen a küldetése. Upton Sinclair szerint Goethét életében a szegénységnek még az árnyéka sem érte, voltaképpen – a weimari herceg titkos tanácsosaként – udvari költő volt, persze nem a szó pejoratív értelmében. A politikai és társadalmi kérdések – Bee-thovennel ellentétben – hidegen hagyták; amikor például kitört a francia forradalom, s Európa uralkodói mellett a weimari herceg is hadba vonult a „forradalom hidráinak eltiprására”, a herceget elkísérő Goethe a katonai táborban operetteket írt és növénytannal foglalkozott. Mégis, a nagynevű költő „hadba vonulása” voltaképpen a Szent Szövetség ellenforradalmát kendőzte, hozzájárulva ezzel, hogy Napóleon kisajátítsa a forradalmat. Ezt követően Európa huszonöt éven át vérben fürdött, szegénységben, éhínségben vergődött, de Goethének minderre nem volt sem füle, sem szeme; ellenkezőleg, munkásságával akarva-akaratlan a német értelmiséget is megfertőzte, megerősítve őket a hitükben, hogy elvont, magasröptű munkásságuk meny-nyire üdvös – miközben a nemzet sínylődött, a pokol felé tartva.

Aztán, tizenhat évvel a francia kaland után Goethének is rá kellett ébrednie, hogy van történelem, van valóság! Egy szép napon ugyanis Napóleon ágyúi Weimart lőtték, s a költőtől Napóleon megvadult katonái pénzt és bort raboltak, sőt halálosan megfenyegették.
De ez is csak egy „epizód” volt Goethe életében. Továbbra is az udvarnál maradt, s a német nép Napóleon elleni fellázadásakor, ahelyett, hogy bátorította volna az övéit, ostobasággal vádolta meg őket, mondván, hogy az uralmon lévőkhöz kell minden időben alkalmazkodni, velük szemben udvariasnak és megértőnek lenni, mert csak így, a fennálló rend támogatásával, a gazdagok és előkelők tiszteletével válhatunk mi is gazdagokká, s egyben a forradalmak és lázadók megvetőivé.
Éljünk egyszerűen – tanítja Goethe –, fejlesszük képességeinket, mutassunk példát a világnak, amely példának egyszer majd hatása lesz, és amely egykor megteremti a jóság és az igazság világát. Akár még igazat is adhatnánk neki! Csakhogy Goethe nem mondta meg nekünk, mikor is jön majd el ez a világ, Kant örök békéje. Persze, Goethe is csak remélhette mindezt, nyilván hitt is benne; kérdés, tanítása nem sorakozik-e be az örök utópiák sorába.

Őrjöngők és dalos júdások

Elképesztő, hogy a francia forradalom korszaka, a 18. század vége és a 19. század eleje Európa neves íróit és költőit mennyire megosztotta – és milyen mulatságos történetek fűződnek közszereplésükhöz. Walter Scott például, a multimilliomos regénygyáros – művei millió és millió példányban fogytak el Európa-szerte – a francia forradalom idején teljes anyagi és szellemi erejével támogatta a brit konzervatívokkal együtt Európa császárait és királyait a forradalom eltiprásában. Írónk a régi hagyományok dicsőítésével tulajdonképpen a brit konzervatívokat, a torykat pártfogolta, propagandaművei végső soron az abszolutizmus megerősítését szolgálták; a skót múltat, a középkor sötétségét és borzalmait ragyogó fénybe emelte, egyetlen céllal: minden maradjon változatlan, sőt vissza kell állítani a romantikus lovagkort! A bárói rangot is megszerző Scott élete legnagyobb eseményének tartotta, hogy vendégül láthatta IV. Györgyöt, ezt a „visszataszító, kövér kéjencet”, mindenesetre írónk „kegyes és fenséges urát”. A poharat, amelyből a király ivott, Walter Scott titokban a farzsebébe rejtette, hogy a „drága kincset” megőrizhesse hatalmas pompával megépített abbotsfordi kastélya műkincsei között – ám egy óvatlan pillanatban ráült és a pohár szilánkjai megsebesítették. Intő jel volt ez Scott számára, de valahogy nem figyelt rá: továbbra is nyíltan ócsárolta a forradalmat, a politikai és gazdasági jogokért küzdő skót iparosokat és parasztokat. Egy alkalommal ki is fütyülték, s miután egy tüntető fiatalembert letartóztatott, kövekkel dobálták meg; rövidesen ezzel a szégyenteljes emlékkel a szívében hagyta itt ezt az árnyékvilágot.

E kornak, a Szent Szövetség korának a gyermeke volt lord George Gordon Noël Byron is, a Don Juan és a Káin szerzője. Az előbbi műben Byron a szabadságot eltipró Szent Szövetség korából kiindulva visszataszítónak festi le a világot, melyen a szabad szellemnek felül kell emelkednie. A Káin is a forradalomból kiindulva mutatja be az emberi sors nagy kérdéseit; természetesen kora e művét – is – istenkáromlásnak tekinti, s „megjósolja” a költő elkárhozását. De Byront nem lehet megfékezni, lordsága és zsenije bástyaként veszik körül; folyton a lázadókkal keresi a kapcsolatot, többek között az olasz carbonarikkal, hogy felszabadíthassák Itáliát a Habsburgok és a pápa igája alól. „Vér fog ömleni, mint vízáradat, de a népek mégis győzni fognak” – mondja Byron, s ilyen és hasonló beszédei az európai reakció első számú támadójává avatják: olyan szokatlan volt ez akkor, hogy az angol konzervatívok „azt hitték róla, hogy megőrült”. Byron így azáltal, hogy a zsarnokok szemébe vágta az igazságot, mi több, Görögországban életét adta a szabadságért, megszolgálta, hogy nemcsak nagy költőként, hanem hősként is tiszteljük őt.

És a Szent Szövetség korának fia volt Percy Bysshe Shelley is, Byron barátja, a zsarnokság „őrjöngő” ellensége, a szabadság lázadó angyala, éppen ezért a szám-űzetés nyomorúsága kísérte élete végéig. Már húszévesen felhívást tett közzé az ír néphez a szabadság ügyében, később filozófiai elmélkedést ír a reformokról, az angol kasztrendszer megdöntésének szükségéről s a politikai komédiáról, melyben bizonyos angol társaságokat elragadtatott sertések kórusaként ábrázol. Shelley egyik fő műve, A megszabadított Prométheusz az emberi szellem, a szabadság dicsőítése, mely szembe mer szállni az istenek szeszélyeivel, zsarnokságával. Ez a lázadó fiatalember, akinek neve hallatára Sir Walter Scott keresztet vetett, gyönyörű verseket hagyott ránk, tökéletes szépségű ódákat, ezért nyugodtan nevezhető kora egyik legmagasabb rendű szellemének, aki sok-sok kortársától eltérően nem menekült a Szent Szövetség védő és halálosan ölelő karjaiba, hanem a jövőt tartotta szem előtt, a szabadságot és az egyenlőséget. Más kérdés, hogy ezáltal ő is az idealisták és az utópisták nagy családját gyarapította.

A 20. század íróinak-költőinek százai szintén ilyen és hasonló élményekben részesültek, főleg Kelet-Európában, ahol – Byronnal szólva – sok dalos júdás tért a kormányok kebelére; vaskos könyvre való „lehangoló sztori” és „tragikomikus sors” sorjázik előttünk. Intő példák ezek az eljövendő írógenerációk számára is, ha ugyan nem úgy van, hogy aminek meg kell történnie, az meg is történik: az előre elrendelt végzet, a sors könyve, a csillagokba írt életek szerint.

Hol fészkel a nemezis?

Gustave Flaubert mesterművének, a Bovarynénak az olvasója nyilván egyetért az író híres tételével, aki azt mondotta volt: „Bovaryné én vagyok.” Ennek az epilep-sziától, idegrohamoktól és búskomorságtól szenvedő, szikár, hórihorgas, lelógó baj-szú francia zseninek meggyőződése volt – realizmusa, a valóság mondatta vele –, hogy a szenvedélyeket, a vágyakat, a belső lázat nem lehet féken tartani, azaz nem lehet nekik parancsolni, s aki mást állít, az hazug és képmutató. Flaubert tántoríthatatlanul hitte ezt, éppen ezért tökéletesen azonosulni tudott a sorsát vagy végzetét elkerülni nem tudó Bovarynéval: szenvedélyesen szerette hősnőjét, hibái és gyengéi ellenére, vagy éppen ezek miatt hitt benne, s ezért van az, hogy regényének Bovarynéja „minden lélegzetvételében eleven életet él”. Ez a nagyszerű realista regény valamennyi mondatában azt hirdeti, hogy a saját végzete mindenkit elér, s e végzet lényege az, hogy az életet a nemiség uralja. Bízvást mondhatjuk hát, hogy a Bovarynéban a görög tragédiák élednek újjá: a sorsokat szövő Moirák, a leselkedő nemezis, a bosszúálló sors, a büntető igazság mindig jelen van életünkben. Csakhogy Flaubert-nál ez a nemezis – a görögöknek ellentmondva – áttette „székhelyét” az emberi genitáliákba.

A reneszánsz Faustusa

Flaubert-ral időnként megesett, hogy írás közben elakadt, egy-egy hiányzó szót keresve éjszakákon át járt-kelt a szobájában; egyszer pedig nyolc gyötrő napon át kereste a megoldást egy disszonancia áthidalására. Sok ilyen különös alkotót ismerünk a történelemből; közülük is talán a legkiválóbb Leonardo da Vinci volt, akit kortársai és az utókor is csodált, ugyanakkor titokzatosnak, rejtélyesnek talált. Da Vinci szeme előtt mindig olyan tökéletesség lebegett, amit maga az ábrázolás csak csalódást keltően tudott visszaadni. A benne lévő isteni szikra, a szenvedély nála a tudásvágyba ömlött, minden dolognak a mélyén a tökéleteset kereste, közel akarván kerülni a Teremtő tökéletességéhez, amit ő ráadásul a szeretettel is összekapcsolt, mondván, amit ő, Leonardo tesz, az „a legbiztosabb módja annak, hogy annyi bámulatra méltó dolog Alkotó Mesterét – Istent – megismerhessük, és ezen az úton jutunk el a Mindenható szeretetéhez”. Ez a tökéletesség utáni vágy az oka annak, hogy Leonardo da Vinci szinte egyetlen festményét sem fejezte be, bár mások azokat így is tökéletesnek látták. Egyik életrajzírója megjegyzi, hogy amikor Leonardo leült festeni, egész idő alatt remegett; olyan erős volt a tisztelete a művészet nagysága iránt, hogy örökké hibát fedezett fel a műveiben, ezért befejezetlenül hagyta őket. „A csillapíthatatlan vágyódás, hogy mindent, ami körülveszi, megismerjen és hűvös fölénnyel minden tökéletesség végső titkának mélyére hatoljon, alkotásait örökös befejezetlenségre ítélte” – írja Solomi.

S ebből eredően da Vinci elképesztően lassan dolgozott. Az Utolsó vacsorát a milánói Santa Maria delle Grazie-kolostorban három éven át festette; volt, hogy reggeltől estig evés-ivás nélkül dolgozott rajta, hogy aztán napokon át hozzá se nyúljon, csak állt a festmény előtt és elmélyülten elmélkedett: így maradt az Utolsó vacsora – is – befejezetlen. Ugyanez történt a Mona Lisával is – négy éven át javítgatta, mégsem fejezte be, ezért nem adta oda megrendelőjének, a firenzei Francesco del Giocondónak, inkább magával vitte az emigrációba Franciaországba, ahol ma, I. Ferenc királynak köszönhetően, a Louvre egyik legféltettebb kincse.

Ugyanakkor – és ez további rejtély – Leonardo kettős természete, ha úgy tet-szik, kettős élete is feltűnő. Életrajzírói szerint békeszerető volt, megvetette az ellenségeskedést és a viszályt, húst nem evett, mert az embernek nincs joga elvenni a teremtmények életét, sőt még a piacon vásárolt madaraknak is visszaadta a szabadságát. Elítélte a háborút és a vérontást is, de ez nem gátolta meg abban, hogy a gonosztevőket a vérpadig kísérje, s ott halálfélelemtől eltorzult arcukat lerajzolja. Továbbá: szörnyű támadó fegyvereket tervezett, és hadmérnökként Cesare Borgia szolgálatába állt, aki a pápai haderők parancsnoka volt, s mindenkit, aki az útjában állt, kivégeztetett vagy megmérgezett, s céltáblának használta a hadifoglyokat: nyilakkal lövöldözött rájuk a Vatikán udvarán.

A reneszánsz egyik legnagyobb és legellentmondásosabb mestere ezt a furcsa kettősséget nyilvánvalóan tudatosította, hiszen – Vasari szerint – élete utolsó órájában „fölült az ágyban, elmondta betegségeit és bajait, s beismerte, hogy nagyon megsértette a Jóistent és a földi embereket, mert művészként nem úgy dolgozott, mint kellett volna”. Hát, ilyen – is – volt a reneszánsz: megszülte Leonardót, az olasz Faustot, a kielégíthetetlen és fáradhatatlan szenvedélyű embert, akit csodálatba ejtett a világegyetem összefüggéseinek és szükségszerűségeinek nagyszerűsége. De – amint Freud megállapítja –, midőn Leonardót e csodálatban elmerülve valódi alázat borította el, elfelejtette, hogy ő, az ember is egyike a hatóerőknek, és megkísérelheti, hogy saját erejéhez mérten valami keveset változtasson ama szükségszerű világfolyamaton – a világon, amelyben a kicsiny nem kevésbé csodálatos, mint a nagy. Leonardo természettudományos kutatásai után, mely területen nagy felfedezőnek és jósnak bizonyult, már képtelen volt visszatérni a művészethez, nem tudta a nagy összefüggésből kiszakítani a festményt, s mivel azt sem tudta megoldani, hogy mindent, amit tudott, gondolt, kifejezzen egy képen, befejezetlennek nyilvánította műveit. Sigmund Freud találóan jegyzi meg, hogy Leonardo, „a művész egykor a kutatót segédjének fogadta fel, de a szolga erősebbnek bizonyult és elnyomta urát”.

Leonardo da Vinci esete persze számtalanszor megismétlődött az évszázadok alatt – voltaképpen minden igazi, teljességre törő művész, író, költő, zeneszerző megjárja ezt a fausti poklot –, s ilyen értelemben elmondható, hogy egyetlen alkotói életmű sem „befejezett”, hiszen a tökéletességre csak törekedni lehet, elérni nem. Már csak azért sem, mert igazából nem is tudjuk, mi az a tökéletes. Az is lehet, hogy elérése az élet halálát, az embernek mint olyannak a megszűnését jelentené.

Siratni kár, ami végzet

Hamvas Béla a Scientia Sacrában arról beszél, hogy nagyjában-egészében Platónnal az Élet Mesterei, azok a személyek, azok a szakrális szubjektumok, azok az univerzális megszentelt emberek, akik az életet a lét számára az isteni szó birtokában megnyitották, szóval az életnek ezek a mesterei egyszerűen letűntek, s helyüket a Könyv foglalta el. Ettől kezdve a lét teljessége már nem az emberi személyben szólalt meg, hanem a könyvben, mely képes az emberi ajkakon elnémult theosz logoszt, az isteni szót kimondani. Az isteni, teremtő szó a könyvben nyerte el végleges alakját: itt lett értelemmé, szellemmé, törvénnyé és ítéletté, az Élet Mesterévé. A könyvben, a könyv által lett a Szó minden létező princípiuma, amely a szellemet és a természetet összeköti, és mindkettőt realizálja. A könyvben, a könyv által lett a Szó a szakrális és univerzális lét jelképévé, az isteni lét teremtő megnyilatkozásává. A könyv, az Élet Mestere lett a kormányzó, a gondolkodó, a próféta, a szent, a pap, a tanító, az orvos. Ezt erősíti meg Márai Sándor is, aki szerint honfoglaló őseink nem hazát, hanem legelőt kerestek, s a költők, az írók, a könyvek voltak azok, akik a legelőből hazát csináltak. Mert mindig a költők, az írók, a könyvek csinálnak hazát a legelőből. A magyar írók mindig tudták, hogy a szlávok és a germánok között egyetlen igazi hazájuk van csak: a magyar nyelv. „Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra kellett köszörülni, hogy szikrát vessen” – mondja Márai. A betű, a szó, a könyv hiányában értelmetlen maradt volna minden a magyar számára és értelmetlen maradt volna ő is a világ számára: „a szellem dadogó nomádja, állatias csavargó” maradt volna. A magyar írók szerencsére mindig tudták, hogy a nemzet az Irodalommal kezdődik. Ezért a magyar íróknak minden korban, sürgősen, írni kellett. Írni és olvasni és világirodalmat fordítani. „Ezért írt a »baju-szos« Berzsenyi, a meghatóan Don Quijite-szerű Kazinczy, az »álruhás« forradalmár, Arany.” Vagy a pipázó, hasas és bájos Heltai Jenő. Vagy a légszomjasan sípoló-hörgő, lázas-zseniális Babits. Vagy a gügyögő Szép Ernő. Vagy „a világirodalom úri társaságába besurranó frakkos zsebtolvaj, Kosztolányi, hogy olvasás közben folyton elcsenjen valamit a magyar nyelv számára”. És ezért írt a roncsolt szívű öröklétű Ady Endre, a Rendet jajongva vigyázó József Attila, a nemzet(ek) szabadságát „őrjöngve” akaró Petőfi. Vagy a hazájának rendületlen híve, Vörösmarty Mihály, a kínokkal átfúrt, bujdokló, istenfélő Balassi és a vérszopó gazság láttán könnyeket hullató Kölcsey. Igen, nagy íróink számára „az Irodalom még egyszerre volt játék és liturgia, összeesküvés és mesterség, eleusisi szertartás és cinkos vérszerződés”.

A különös csak az, hogy a nemzetnek eme megteremtői, ezek a „próféták, szentek, papok, tanítók és orvosok” kivétel nélkül szegények maradtak: így, amikor írtak, nemcsak a nemzetet mentették, hanem saját magukat is, feleségüket, családjukat, hogy legyen – mint az imában – mindennapi kenyerük. Márai szerint mindez – tudniillik az, ahogyan a magyar írók megélhetési gondjaikat leplezték – óriási ön- és világcsalás volt, hiszen köztudottan Magyarországon senki sem törődött – ma sem törődik – azzal, miből él egy író; „ez a nemtörődömség intézményes volt”. Minderre rezignáltan csak ennyit mondhatunk: bizonyára így volt elrendelve, ez a magyar írók osztályrésze és végzete. Márpedig „siratni kár, ami végzet”, mondja Thészeusz.