Móser Zoltán: Csontváry nagy távlatot követel

Kisszeben
Csontváry dr. Kostka Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh megyei daróci Hajczelmajer Franciska gyermekeként Kisszebenben látta meg a napvilágot 1853. július 5-én. A csúfolódó felvidéki magyarok szavai szerint „végzetes helyen”, Sáros megyében született, „az élcek és közmondások fecskefészkében. Egy ilyen sárosi tréfás mondás azt tartja, hogyha KisSzeben város, akkor a légy madár”.

 

Csontváry édesapja „tiszteletből a rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte. Középtermetű, hízásra nem hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst, s ez abban az időben Pirics Jancsi volt. A Jancsi teendői közé tartozott: az agarak, kopók, vizslák etetése, farkas, rókakölykök nevelése; a fogoly kihallgatása, figyelése, a farkasles fűtése, a gyermekhinta, kuglizó ellenőrzése s a négy fiú kívánságának a kielégítése is. E szórakozáshoz járult a sárkányok és a rakéták készítése, a tűzijáték rendezése s télen a farkasoknak közszemlére való kitevése…

Emlékszem jól a kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátulgomboló hozentrageres nadrágomra, amelyből kifityegett rendesen az ingem csóvája. Így kerültem az utcára KisSzebenben nevezett promenádé labirintba. Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige, avagy gomb volt; a szerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára, utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ám de mikor egy-egy ablak betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt s a pige a kofa hátába ütődött: megvolt a társaság szeppenve – dacára annak, hogy Burkus volt a nevem s a fiúk között mint bíró szerepeltem: mégis a verebek szétrebbentek s az anyai szárnyak alá menekültek – ahonnan azonban rendesen egyenkint a lábszíjra kerültek. Ilyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta – a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképpen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk – borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával öszszejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Babarcsikot esik-esikkel ingereltük. Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa Babarcsik dühösen utánunk szaladt; a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkötötte s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkushad a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színielőadása…

Így csendesen éltünk KisSzebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett. A búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden, a fehérnemű horgolás, hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak.

A városban volt takács, kékfestő, pokróc és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész és téglaégető, és két vízi papírmalom, ebből állott a kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás.

A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta: amice barátom wie gehtes braviska.

A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a kisszebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította.”

Csontváry egész élete vágy, álom, sejtelem és rejtelem. Élete mintha a föld és az ég között lebegne, hol ehhez, hol ahhoz közelebb. Gerlóczy Gedeonnak köszönhetjük, hogy munkái egyáltalán fennmaradtak, hogy a hagyaték megmentődött. Kevesen tudják, hogy csak az 1960-as években dőlt el, és végre lekerült a napirendről annak megítélése, hogy dilettáns, bolond vagy zseniális, sehová be nem illeszthető festő volt-e! A művésztörténész és filozófus Fülep Lajos érdeme, hogy immár nagyon sokan tudják, Csontváry világító üstökös volt Európa egén.

Igló–Róma

Csontváry 1874-től Iglón volt gyógyszerésztanonc, majd -gyakornok. Itt született az első rajza is, amelyre így emlékezik: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.

A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.”
Tudjuk, hogy 1880. október 13-án itt hallotta meg a „feje fölött hátulról” a jövendő nagyságáról szóló titokzatos jóslatot: „Te leszel a világ-legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” Csontváry annak a titokzatos hangnak a hatására azután, ötvenhat forinttal a zsebében, 1881-ben elindult Rómába. Azért utazott ide, hogy bizonyságot szerezzen az általa hallott égi hang értelméről, vagyis, hogy miért pont Raffaellónál kell nagyobb festővé válnia?
Felismerését önéletrajzában így jegyezte le: „Átmentem a Raffael Loggiáiba, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták – idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni.” Szabó Ferenc hívta fel a figyelmünket Csontváry római tartózkodásával kapcsolatban egy  érdekes eseményre: ,,Meggyőződtem arról a Collegie Austro Hungaricoban (sic!), hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott.” A mondat Csontváry Kosztka Tivadar élet-rajzi vázlatából való. Ebből a rövid néhány szóból tudjuk meg egyáltalán, hogy a két rendkívüli ember valaha is találkozott. Prohászka naplójában ugyanis ezzel kapcsolatban semmilyen adat sem található. Pontosítva a történetet, az bizonyosra vehető, hogy 1881 húsvétszombatján Csontváry – több sikertelen próbálkozás után – végül is a Collegium Germanicumba kért bebocsátást, miután az otthon megadott címek közül senkit sem talált meg: a san Pietro német gyóntatója sem volt otthon, a magyarok zarándokháza nem volt nyitva, az egri papismerőse sem tartózkodott Rómában. Utolsó reménye az volt, hogy a jezsuiták kollégiumában megtalálja azt a magyar kispapot, akivel szót válthat. A tragikus sorsú festőművész épp ezekben a hónapokban járta be a világot, hogy a ,,láthatatlan szellem meghívottjaként” egy új, eddig soha nem látott élő perspektívát csináljon, olyat, amilyet még Raffaello sem tudott alkotni. Rómába is azért jött, hogy szemtől szembe láthassa őt… Útközben tudatosan koplalt, bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a megjegyzése, hogy a szerény, félénk ,,Prohászka nevű kispap” még egy tányér levessel is megkínálta… Alighanem soha nem látták később egymást, de nekünk óriási kincset jelent a két római zarándok találkozása!1

Szeged, 1879

Szegeden Csontváry személyesen vett részt az 1879-es árvíz mentési munkálataiban. A városba az árvíz katasztrófájának a híre hozta, a konkrét segíteni akarás. „Soraiból nem csak a tragédia reá gyakorolt megrendítő hatása, de gyakorlatias helyzetfelismerő képessége, s nem kevésbé az egész életét meghatározó, az emberiség iránt érzett felelősségvállalása is kitűnik – írja róla Ibos Éva. – A rá bízott önkéntes egyetemisták csoportját például az első éjszaka a nagy vihar miatt biztonságos területen hagyja, s a maga testi épségére nem ügyelve (két legény kíséretében ugyan, de a diákok nélkül) kel át »a háborgó tengeren«. A katasztrófa színhelyén döbbenten észlelte az emberek kiszolgáltatottságát, esendőségét, s az ár mindent felemészteni képes erejét. »Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók elpusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg?«”2
Érdemes itt röviden idéznünk egy másik szemtanút, Miszáth Kálmánt, hogy ő mit írt Szeged vésznapjairól:

„Az állatok ösztönszerüleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn esti 8 órakor az »Újvilágba« mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bőditette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyeritett föl keservesen. »Manci« veszedelmet érez, monda a gazdája, pokrócot terítve rá. S egy fél óra mulva rá, kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végig süvített a Széchenyi tér fái közt s hatalmasan meg-rázta azokat. Majd egy borzalmas hir szállott szárnyra, sebesebben a szélnél. – Át-szakadt a töltés! Vége mindennek! Futó emberek lábdobogása vegyült az orkán süvitésébe. Némán szaladtak az utcákon, ki föl, ki le, a város alsó végéből menekültek a fölső végbe és viszont. Aggok, asszonyok, gyermekek, mely utóbbiak közül is nagy batyukat cipeltek némelyek, gyakran lerogyva az uton, meg ismét fölkelve. A városházhoz siettem. […] Kalmárral beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egy-szerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja. Mindenki odanézett. Nagy János nevű fiatal ember rohant be lihegve, övig sárosán, vizesen. – Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.

[…] E pillanatban megkondult a harang a rókus-városi toronyban. Velőt megrázó vészkongása utat hasított magának a vihar zugásán. Érc nyelve tulkiáltott mindent.[…] Mint a kigyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat, elfoglalva a völgyezeteket, aztán a dombokat. Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az ut… De mikor aztán elkezdtek az uton hordók hemperegni, lábak nélkül lovak és borjuk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl. – Az ott a viz! Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos és sebesebben, mint az aggodalom. És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett előle kitérni sehol.
A hajnal nem találta meg többé Szegedet […] csak romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak. A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót. Irtóztató volt e meztelen kép.”3
Térjünk vissza a hasonló élményeket átélő és megfogalmazó Csontváryhoz, kinek életében „az itt szerzett élményei s megbetegedése fontos szerepet játszottak további sorsának szellemi és művészeti kialakulásában”. Szegedről betegen és kedvetlenül tér vissza Pestre, majd Iglóra, s ahogy írja, ott, abban „a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke …itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet, amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet. […] A szegedi rémes napok lassan elmosódnak lelkemben, s én visszavágyom gyönyörködni a természetben.”

Gács

„Gácson majd’ tíz esztendőt töltött Kosztka Mihály Tivadar patikusként 1884 és 1893 között, ugyanis ez a tevékenység, illetve időintervallum volt hivatott megalapozni a későbbi művészlét financiális tőkéjét. Itt már festett is, az iskolai szertár kitömött madarait állította be modellként, ezek a festményei lettek első művei.” (Ibos Éva)

Ha jól emlékszem, ez az ajtóba vágott kis ablak is „játszott” a Csontváry-filmben. Az egyik éjjel egy szép-szomorú ifjú asszony kért gyógyszert az álmatlanságra. A dokumentumok és egy, Csontváryval kapcsolatos per alapján nagy valószínűséggel a pálinkát ívók kopogtatása sincs kizárva.
Nem emlékszem már, hogy kivel jártam a nógrádi Gácson, de helyismerete és nyelvtudása kellett legyen, mert tudta, hogy hol is áll az az épület, ahol Csontváry önéletrajza szerint 10, újabb kutatás szerint 7 évig patikát működtetett. Ezekről az évekről nagyon keveset tudunk, pedig egy évtizedig élt itt Csontváry. Életrajzában épp csak megemlítik. Mezei Ottó, aki a korabeli újságokat átnézte, a képet jelentősen bővítette, bár az életrajzi szálak még mindig elég kuszák.
Kosztka Tivadar, ha jól olvasom a különböző véleményeket, az engedély nélküli pálinkamérés miatt különbözött össze a grófi családdal, s ezért 1897-ben hivatalosan elmarasztalták és kártérítésre ítélték. Mezei Ottó úgy véli, hogy az ellene indított eljárás végső soron ürügy volt: a Forgáchok, a falu elöljárói s a plébános is meg akartak szabadulni a kellemetlen patikustól. Kosztka Tivadar több cikket is írt Gács nem is akármilyen felvirágoztatása és a közművelődési viszonyok megjavítása érdekében. Ezek közül az iszákosság többszöri felemlegetésével felháborodást váltott ki a falusiakból, a plébánossal pedig az iskola kibővítése kapcsán, a leányiskola felállítása miatt tűzött össze. Cikkében azt követelte, hogy ne a káplánra, hanem képesített tanítóra bízzák az oktatást. És ha ez pénzbe kerül, akkor ő ebben hajlandó adományokkal segíteni. „A körültekintő írásnak meg is lett a foganatja, a plébános a felavatásra kerülő iskolában képesített tanítónőt alkalmazott.” A másik javaslata, az állami óvodarendszer megszervezése is úttörő jelentőségű volt akkor és ott. Ennek bevezetését érdekes módon felkarolta a plébános, aki ekkor küzdőtársnak mutatkozott. De a béke nem tarthatott sokáig, mert a gróf családjával újra öszszetűzött, amely az 1887-es perhez vezetett. De ezután, megmagyarázhatatlanul, még évekig ott élt a városban.
Azt is a lapokból tudjuk, hogy 1891-ben nyilvános árverést hirdettek a per kártérítési összegének kiegyenlítése miatt, de erre nem került sor. Hanem (ehelyett?) bérbe adja a patikát, és elhagyja Gácsot. „Úgy tudjuk, hogy 1893 és 1895 között a korábban elkezdett s 1879-ben félbehagyott jogi tanulmányait fejezte be a budapesti egyetemen.” Az Önéletrajzában viszont erről nem ír, hanem csak azt említi meg, hogy egyik barátja tanácsára 1894-ben Münchenbe utazott, és ott a Hollósy-féle festőiskolába lépett. Mert már régóta festőnek készült, hisz egy hang Iglón megsúgta neki, hogy ő lesz a világ legnagyobb napút-festője.

Taormina

Csontváry leveleit s önéletrajzát újraolvasva, arra figyeltem fel, hogy ezekben az egyik kulcsszó a visszavágyni, visszakívánkozni. Minden vágya és vágyódása egy különös iglói hangra vezethető vissza. Ez a hang megsúgta neki és elhitette vele, hogy ő lesz „a világ legnagyobb napút festője”. Attól kezdve állandóan úton volt, s mindenütt a fényt s az erőt kereste, mígnem egyszer Kairóban a naplemente tanulmányozása közben ráakadt „a sokat keresett napút színeinek világító fokozatára”. Magát a témát, a motívumát három helyen – a Tátrában, Szíriában és Szicíliában – érezte meg, vette észre, és nem nyugodott addig, míg sikerrel nem ábrázolta.
A Tátrából Nápoly érintésével ment Szicíliába. Aki eljut ide, nyomban meg-érti, hogy miért itt állapodott meg Csontváry. Ezt önéletrajzában így magyarázza: „…mert a taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt, nagyobbat a tátrai vízesésnél, hosszabb tanulmányozás miatt évi lakást béreltem ki, de kisebb részletek megfestése után – [mivel] a rajz arányában megállapodni, a rendkívüli világító erőt kihozni nem tudtam –, nyáron visszakívánkoztam a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására.
De hiába tanulmányoztam – a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam.
Visszavágytam Taorminába, s amikor ott is arról győződtem meg, hogy egy két méter hosszúságú, napkeltében készült festménnyel célt nem érek s ezzel a világ elébe nem léphetek: a vászon megsemmisítésével szembekerültem a pozitívummal, és kértem a további felvilágosítást: e szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli utazásra kell indulnom, a háborgó tengeren bolyonganom…”
Ezért harmadszor is visszatért Taorminába: ismét a Kárpátoktól indult – mindig a magas hegyektől indul a tenger és a sivatag felé! –, és Athén érintésével érkezett, sietett ide. Tudta, érezte, hogy vár reá egy olyan naplemente, amely alapján elkészülhet a világ legszínesebb napút-festménye. Ismét Csontváryt idézem: „Itt sem kellett gondolkoznom sokáig a kivitelre nézve, mindennel tisztában voltam – nem maradt egyéb, mint a vászon sürgős megrendelése. Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, amikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésben…”
Nincs magyar ember, akinek Taorminában ne Csontváry jutna az eszébe. Ez történt velem is, pedig kínosan vigyáztam, hogy amíg ott vagyok, ne az ő nyomába járjak: hisz fotózni mentem, tehát valami más képre vágytam. Ezért indulás előtt sem a Csontváry-könyveket, sem a nagy kiállítást nem néztem meg. És mégis, és folyton, az ő rabja voltam: bármit is csináltam, azt láttam, amire ő kényszerített. A megismerés és a felismerés – a dolgok lényegének meglátása – az övé volt; mást sem nézni, sem látni nem engedett. Monumentális képe, amely egyszerre látvány és látomás, mindig arra a helyre vonzott, ahol ő állt és festett. (Mint Huszárik Zoltánt, aki – tudatosan – ugyanazon a helyen vette fel a Csontváry-filmjének emlékezetes jelenetét.)
Kétszer fél napot töltöttem el ott, többször is körbejártam az épületet, de hiába volt minden. Mindig a festmény tengelyének középpontjában álltam meg a gépemmel, és nagyon-nagyon kicsinek éreztem magam. Évek teltek el azóta, és most, hogy nézem a régi képeket, ugyanúgy visszavágyódom, visszakívánkozom ide, mint Csontváry.

JEGYZETEK

1 Prohászka és Csontváry római találkozásáról Szabó Ferenc SJ: Csontváry, a ,,Magányos Cédrus’’.
In Jelek az éjszakában, Róma, 1983, 351–356. Távlatok
2 Ibos Éva: Víz és tűz. In Tiszatáj, 2011. 12. 128–129.
3 A legborzasztóbb éj. In Szeged pusztulása. Szeged, 1879. 47–54.)