Szalay Zoltán: Az utolsó látogatás

Tükröket látott mindenhol maga körül, s a tükrökben egy torz arcot: ferde száj, bamba szemek. Elgyötört tekintetét látta visszaverődni a buszok oldalán, a vonatablakban. Miután átlépte az országhatárt, súlyos, rosszízű álomba mélyedt, amiből mintha csak egy alsóbb szintre, egy alsóbb valóságba ébredhetne. Egyetlenegyszer riadt csak fel az avas szagú kupéban: azon kapta magát, hogy kezét beszúrta a mellette ülő középkorú asszony hájpárnái közé.

Finom, meleg hajlék, lágy matéria. Mikor magához tért, a szemben ülő öregasszony hangosan eltüsszentette magát, ő pedig, mint egy jól nevelt kisdiák, kapásból rávágta: egészségére. Senki nem reagált, mintha csak befelé zengett volna a hangja, saját tompuló tudata felé. Egyszer pillantott csupán ki az ablakon, egy élénk kék színű helységnévtábla ötlött a szemébe, rajta egy nyakatekert településnév, ismerősen hangzott ugyan, régi népmesék hangulata ugrott be róla, de a következő pillanatra elfelejtette.
Talán valamivel jobb idő volt itt, mint odaát: amikor átvágott a Südtirolerplatzon, hogy ott lesétáljon a Südbahnhofra vezető aluljáróba, zuhogott, ő pedig sosem hordott magával esernyőt. Kalapját is elhagyta, még évekkel korábban, valószínűleg a Volkstheaterben, ahol akkoriban élvezetes estéket töltött. Azóta sem vett új kalapot. Itt most nem esett, mégis, mintha komorabb és baljóslatúbb lenne az égbolt.

Megszagolta a kezét; először a vonat fanyar dohszagát vélte érezni rajta, majd az avasságon áttört egy másik, sokkal áthatóbb szag. Petra szaga volt, már-már vad-állati nőstényszag. Ahogy mélyen magába szívta a szagot, egy dallam idéződött fel benne. A Mikrokozmosz rendezőjének új filmje volt, ganajtúró bogarakról szólt, s valami lebilincselő, székhez szegező zenét komponáltak hozzá; Petra hívta meg, ő nem tudta volna kifizetni a jegyet. Petra kezdeményezett mindent, ő vonta a kezét is a lába közé. A vastag farmeren keresztül is átvette a szagot a keze, méghozzá nagyon is tartósan. Sajnos, miután a ganajtúró bogarak végeztek a trágyázással, nem volt tovább: őnála annyi pénz sem volt, hogy meghívja Petrát egy kávéra, vagy, hogy fizesse a taxit haza. Az meg kicsit égő lett volna, ha bliccelésre invitálja a villamosra ezt a nagy étvágyú, pazar csajt.

Itt valahogy letompult minden. Az utcán senki, csak az egyik bérház előtt rakodtak valami koszos munkások, egy hatalmas szekrényt cipeltek – fogadni mert volna, hogy ez a szekrény nem fér be itt egyetlen lakásba sem, érthetetlennek tűnt az egész ceremónia. Mióta utoljára itt járt, talán csak a félig leázott plakátok szaporodtak meg a falakon, táblákon, oszlopokon. Tátott szájú öltönyös férfiakat ábrázoltak, a legtöbbjük ugyanazt: ő lehetett a polgármester, homályosan rémlett neki ez az arc. Legalább hetvenöt lehetett már az öreg, de nem kizárt, hogy nyolcvannál is több. Hatalmasra nagyított feje virított mindenünnen, a túlméretezett fejen kicsi pontszemek, aszott száj, apró orr, mintha sivatagosodna el az arca.
Szinte vakon talált oda az épülethez. Volt egy pillanatnyi ideje, hogy szemügyre vegye az arcát a bejárati ajtó üvegében: lesütött tekintet, szétcsúszó vonások – aztán egy suhanás, az arca szétrobbant. Egy kamaszgyerek vágta ki az ajtót, ő pedig rögtön besurrant, még csak arról sem győződve meg, tényleg itt lakik-e még az anyja.

A liftben lila festékkel firkálták össze a kicsi tükröt. Kivehetetlen betűket mázoltak rá, valami J meg E, talán egy W is. Csak néhány hajtincsét látta a tükörben, meg valami sárgás felületet, ami akár a halántéka is lehetett volna.
Lassan nyitotta ki a liftajtót, s a lépcsőház ritkás, savanyú ecetszaga fokozatosan árasztotta el a fülkét. Mikor már megtelt vele, kilépett, s további tétovázás nélkül indult a félemeletről fel a lépcsőkön, a nyolcadikra. A szemközti ajtó résnyire nyitva volt, két sötét foltot látott s némi sárgás homályt: az anyja.

Nehéz volt kimérni a lépteket: túl hosszúkat sem akart lépni, ahogy túl rövideket sem, s csaknem összegabalyodtak a lábai az ajtó előtt. Mielőtt elesett volna, megkapaszkodott az ajtóban. A névtáblára pillantott: a név idegenül hatott, mintha egy külföldi filmből kölcsönözték volna. Elhangzott egy-két üdvözlő szó, s megtörtént az első, tartózkodó érintés: kemény bőr, érdes felület, szappanszag. A szőnyegből felcsapó por ingerelte a nyálkahártyáját, és befelé köhögött, míg kifelé fél-szeg kis szavakat mondott, mintha most gyakorolná a beszédet ezen a nyelven. Olyan kicsi szavak voltak, hogy nagyítóval is alig lehetett őket megtalálni az elő-szoba padlóján, ahova lepotyogtak. Kinyújtotta a kezét, hogy oda potyogjanak, de a szavacskák kifolytak az ujjai között, akár a homokszemek.
Oldalt a fürdőszoba nyílik az előszobából, oda be lehet vonulni menekülésképp: fél szemét állandóan az ajtaján tartotta. Az előszoba másik oldalán egy zöldes színű régi szekrény: valami belehasított az oldalába, ahogy odanézett. Az anyja már nem téblábolt ott előtte: fojtott mormolása bentről, a talpalatnyi kis konyha irányából hallatszott. Kávét tett fel, csészéket, tejet, cukrot, kekszet készített. Vetett rá egy pillantást hátulról: izmos a combja, mint egy gazellának, pedig alacsony, tömzsi, sosem volt jó alakja. Most mégis edzettnek tűnik, vajon mitől. Talán sokat lépcsőzik? Nem úgy tűnt, mintha gyakran járna vásárolni, a lakásban minden berendezési tárgy legalább húszévesnek látszott. Az anyja sosem szeretett csatangolni a városban. Bár talán most, hogy alig vannak fiatalok errefelé, szívesebben mozdul ki.
Egyfolytában mormogott valamit. Csak percek múltán döbbent rá, hogy nem is az anyját hallja, hanem a tévé megy: egy aprócska készülék, a falra felszerelve, rózsaszín és zöld fényben vibrál. Valami sorozat megy, egy festett barna nőcske meg egy jólfésült kigyúrt pasas veszekednek meg smárolnak felváltva. Az anyja ezt kommentálja. Tízezret fizetett ki neki, hogy végre békén hagyja, dünnyögte száraz hangján. Na tessék, még csak ez kellett, épp ez a téma. Az anyja persze méltatlankodik, sosem értette, hogy lehet valakitől nagyobb tételben pénzt kérni. Egyszer csak hátrafordul: szúrós szemmel néz, megmerevedve. Mintha azt mondaná: szemmel tartalak. Pedig nem tett semmit, csak állt, és bámulta mozdulatlanul. Most egymással szemben állnak majd egy percig. Aztán az anyja visszafordul, hogy leforrázza a kávét, de most már féloldalasan áll, nem akarja szem elől téveszteni.
Leültette, de nem engedte, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Motyogott egyfolytában, s az arcát kémlelte, mintha valami különösen visszataszító lenne rajta. Ő a tévéképernyőbe bámulva próbálta kivenni saját arcvonásait, de csak elmosódott rózsaszín-zöld hömpölygést látott. A kisasztalon, amelynél ültek, volt egy aprócska kézitükör, de maszatos volt, s talán karcolt is: nem látta benne az arcát, csak valami roncsolt masszát. Az anyja szavai szerteszét repdestek a kis lakásban, szerteszét pattogtak és zúgtak. Az anyja azt dünnyögte, jól tudja, a múlt héten is, és hogy ne higgye, hogy nem fedezte fel. Látta a kis nőcskével is, a szőkével, akinek a mellét… És még ott is fogdosta, hiába tagadja. Látta az áruháznál is, a pékség mellett is. Sétál arra, és itt is. Hallotta. Ahogy a cipője, a csempén. És ahogy a zárban, az a matatás. Éjjel is, és a léptei. A szekrényben, a fiókokban, a sistergés, ahogy keres. És a bankban, mondták. A kódokat, minél gyorsabban. A zárat csak múlt héten, mert azt hitte, mégsem. Hogy már nem. Bízik benne, mindig bízott benne, és most. Még a párnatartóban is, pedig ott már régóta nem tart semmit. Megtalálta a nyomait. Tudja, hogy a nőcske miatt. Az hergeli. Hogy a saját anyját se tisztelje. Mindent a nőcske miatt. Az egyetlen fia. De neki mindegy. Neki már teljesen. Próbálkozzon, ameddig csak akar. Zargassa, álmában is, éjjel-nappal. S aztán persze állítson be, s csókolja meg. Simogassa meg az arcát. Csak ne tudná, hogy előtte annak a nőcskének simogatta.

Alig bírt magához térni: nem akarta elhinni, amit hall, csak úgy kapkodta a fejét a hangok után. Mintha a falakból jöttek volna, a falak úgy árasztották a hangokat, akár valami darázsfészek a frissen kikelt darazsak hadát. Szürke, üres tekintettel meredt előre az anyja, a kávé is szürke volt a csészében előttük. Ő megmozdította a karját, csak hogy megbizonyosodjon róla, még a sajátja ez a test. Valami szorítást érzett. A kisasztalon bekeretezett fénykép, rajta egy kislány, mellette babakocsi. Fekete-fehér kép, de ő látja rajta a színeket, a babakocsi téglapiros, és szédületesen hatalmas. Ahogy mozog, mintha a világot tartó erők ringatóznának békésen, de fojtott fenyegetéssel. A kislány arcán fátyolos mosoly: visszafogottság, megjelenésében, kiállásában azonban rátermettség, talpraesettség. Mellette a földön alacsony téglarakás; mögötte, a háttérben elősejlik valami egy építkezés színfalaiból. Látja azt a finomszürke port, amely mindenen rajta ül, s látja azokat a suta cincéreket, amelyek a csorba szélű téglákon kergetőznek. A kislány hunyorít kicsit, beletűz a szemébe a nap. Fehér az arca, s fehér a ruhája is, szoknyája a térde alá ér. Az alkata törékeny, mégsem tűnik kiszolgáltatottnak. Nagyon is jó helyen van ott, ahol van. Benne a keretben, üveg mögött. Soká nézi, a végén elhomályosul a szeme.

Máshova pillant: az egyik régi, olcsó, szúrágta szekrényke tetején újabb fény-képek. Azokon is jórészt az anyja, mintha örömét lelné negyven évvel korábbi saját maga szemlélésében. Együtt van éjjel-nappal ezzel a törékeny, de rátermett kísértettel. Egy ház előtt áll, egy fiatal hárs mellett, a kép sarkában egy férfi, oldalvást állva, meg egy másik figura, akinek csak a jobb lába látszik. A nő nyíltan és kihívóan mosolyog, nyitott szájjal. Fekete-fehér kép, de milyen élénkzöldek annak a hársnak a levelei. Egy muskátli néhány levele is belekandikál, a jobb oldalon, egy ablakból. S az ablakban még egy alak tükörképe látszik, egy férfi arca, egész jól kivehető vonásokkal, ferde száj, bamba szem. Megborzongva kapja félre a fejét.

Tántorogva áll fel. Az anyja elhallgat, gyanakvóan figyeli minden mozdulatát. Maga is alig hiszi el, de hangosan, tagoltan, érthetően azt mondja, kimegy a mosdóba. Mikor kinyitja a fürdőszobaajtót, visszanéz az anyjára, aki továbbra is élénken figyeli. Végül nem mond semmit, csak vet egy pillantást az előszobára. Most veszi csak észre, hogy elszórtan koromnyomok borítják a bútort mindenfelé. A nagy zöld szekrény, a kis cipőtartó, az ajtók, az ajtófélfák. A fogason nagy, nehéz kabát lóg, amelyből áporodott füstszag árad. Az anyjára pillant, majd belép a fürdőbe, és behúzza maga mögött az ajtót.

A mosdóra gumicső van húzva, ami háromfelé ágazik. Egyik ága a vécébe vezet, a másik a kádba, a harmadik a mosdótálba. Lassan folyik a víz, egy örökkévalóság, mire leöblítheti az arcát. Most érzi csak, mennyire ég a szeme. A fürdő-szobatükör barna foltoktól sötétlik, ahogy belepillant, hátrahőköl: arca hatalmas, szája majdnem függőleges vonal, szeme kicsi és üres. A kád végében kis körtükör, annyira kicsi, hogy nem látja benne az arcát, csak a fürdőszoba tükröződik vissza, a nedvesen csillogó világoskék csempék. Hugyozni próbál, de nem jön semmi, bágyadtan húzogatja a bőrt a péniszén, egy pillanatra maszturbálni támad kedve, aztán megborzong. A vécéülőkén s köröskörül mindenhol koromfoltokat fedez fel, fekete maszatot, a falon, az ajtón. Felhúzza a nadrágját, szinte kitépi az ajtót, s ráront az anyjára. Majdnem kitör, de végül lecsillapodik, mikor látja, hogy az anyja szeme mintha megszelídült volna.

Beszélni kezd, lágy hangon, türelmesen, de nem úgy, mint egy gyerekhez, inkább, mint egy baráthoz. Az anyja hallgatja, nézi az arcát. Azt mondja az anyjának, ne engedje be a pasast, emlékezzen, évekkel korábban már pórul járt vele, abból a semmirekellőből azóta sem lett jobb ember, ő az, aki itt garázdálkodik a lakásban, ő az, aki zargatja. Meg kell tőle szabadulnia, ugye tudja, hisz hányszor megígérte már, megígérte, hogy ide az a koszos kéménypucoló többé be nem teszi a lábát, hiszen még nőket is felhozott ide, mikor tudta, hogy üres a lakás, nem szabadott volna kulcsot adni neki, nem szabadott volna elhinni egyetlen szavát sem. S ne haragudjon rá, mondta, lesütött szemmel, és a meleghullámok, melyek átjárták a testét, csaknem leterítették, ne haragudjon, amiért ennyi ideig, ennyi évig, ez megváltozik, most már más lesz, de most még segítségre van szüksége, most az egyszer, most utoljára segítse ki, mert ha nem, akkor nagy bajba kerülhet, mert már arra, hogy meg-látogathassa, arra is kölcsön kellett kérnie, s nem a barátaitól, mert barátai már nincsenek, csalódott mindenkiben, hanem olyanoktól, akik nagyon sürgősen visszakérik, s akikkel nem nagyon lehet vacakolni. Igazán nem sok, de most ki kell hogy segítse, s aztán minden megváltozik, minden jóra fordul.

Az ő szavai nem pattogtok szerteszét a lakásban, mint az anyjáéi, ezek nehéz, lomha szavak voltak, alighogy kiejtette őket a száján, úgy vágódtak a földre, mint a féltégla. Az anyja csak bámulta, az arca egyre komorabb, egyre sárgább lett. Nem tudta, hogy az anyja moccant meg, vagy ő maga kezdett-e el szédülni, de hirtelen ringatózás ragadta magával. Mintha abban a szédítően hatalmas babakocsiban feküdne, benne a nagy pirosságnak a mélyén. Az anyja felállt, és távolodni kezdett, majd becsapta maga mögött a fürdőszobaajtót, ő pedig támolyogva követte, az elő-szobába, s ott állt a nagy zöld szekrény előtt. Most már nem is olyan nagy, régebben mennyivel óriásibbnak tűnt, s mennyire titokzatosnak: mindig valami kincs került elő belőle, mindig onnan bújtak elő a legkülönfélébb meglepetések, társasjátékok vagy távirányítós autók, később meg, persze, a pénzecskék. Meg sem fordult a fejében, hogy ő valaha is kinyithatja azt a szekrényt, hiszen nem is engedelmeskedett volna az ajtaja az ő akaratának. Most azonban könnyedén kitárult, s mintha valami hideg szél csapott volna ki belőle. Hirtelen zenét hallott, elsőre azt hitte, odabentről, a szekrény feneketlen mélyéről zeng a muzsika; aztán oldalra pillantott, s az ablakon keresztül megpillantott a szemben lévő bérház egyik ablakában egy sötét sziluettet, egy hegedűs férfi alakját. A hang megszakadt, a férfi leengedte a redőnyt, az alak eltűnt, majd újra felcsendült a zene, pergőn, mintha az ő pulzusa ritmusára szólna. Kapkodva túrta szét a szekrényben az egérrágta dobozkákat, az elsárgult magazinok kötegeit, az elnyűtt hálóingeket, mígnem a kezébe akadt valami bársonyos, amit olyan szenvedéllyel markolt meg, mintha egy finom női feneket markolna. Kitárta a markát a fény felé; odakint már eltűnt az a halvány napfény is, a nappaliban hunyorgó lámpa szerény megvilágításában azonban jól látta, mennyire kevéske, amit a markában tart. Felnyögött, mint egy beteg kutya, s olyan erővel csapta be a szekrényajtót, hogy az beszakadt a szekrénybe, nekiütődve közben a térdének. Elkáromkodta magát, majd sántítva bukott ki a lakásból, lebukdácsolt a lépcsőkön, s bevetődött a liftbe. A zsebét tapogatta, mintha valamit elhagyott volna, s az összefirkált tükörben kereste az arcát. Egyre mélyebbre süppedt valami ragacsos álomanyagba.