Tandori Dezső: Matáriák (esszépróza)

Ez majdnem úgy hangzik, mint a „patáliák”. (Zajos zűrzavarok, enyhe botrányok és külső jeleik kb.) Holott nem. A patáliáknál inkább a pokol szabadul el, itt – figyelem! – a mennyország. Sok-sok élet-anyag, feljegyzések formájában. Fejemből, füzeteimből. Az író feje legyen üres, ha csak egy zenóni pillanatra is, tehát nem érkezik a „futó” az „1” (egy) teljességébe, mindig 0.99999999… marad a dolog.

Nem jön létre. (Zenónnak utánanézni kéretik, görög filozófusok könyvében etc., akadnak jó ilyenek; vagy matekkönyvekben, pl. Péter Rózsa professzor asszony műve, de nem játék csupán, a végtelennel.)
Az író feje legyen üres, hogy újra megtelhessen. S telésének terméke kerüljön papírra. Nekem ez a papír, másutt írtam már: feljegyzőfüzeteim. Táskámban, a fürdőszoba (khm) közelében, asztalomon, papírhalmokon (2–3 köbméteres halmok, ahol ebédelek pl., meg kártyabajnoki tornáimat játszom, meg másutt; feljegyzőfüzetek), az orrom előtt az írógépem túlján. Van, ami aztán feldolgozható anyag (matéria), de nem szeretek anyagot mondani, mert arra lecsap az apag, s az olyan, mint egy nagy nemzetközi konszern neve. Tehát nem matéria, hanem – nekem, így – matária. Elszabadul a menynyország, aztán, mert nem kell műviesen szerkeszteni a dolgot, a leendő terméket, hanem kb. ahogy jön… ahogy azután jön, hogy erős boldogtalanságomra magamban ezerrel átforgattam már a matáriák javát, éjszaka fel is jegyeztem, ahogy tíz alkalommal is jószerén vaklármára kellett kirohannom a klotyóra (prosztata! csak a nagy baj ne jöjjön; így élek; letört fogaim, csak a nagy baj ne…), hagyom a mondatot, beírom (ahogy madárkámnak három edénybe friss vizet hoztam, magamhoz vettem a füzetecskét):

Életem nagy
része értelmetlen
szenvedésben telik.

És szenvedésektől-félelemben.

Ám ez olyan királynőt-nem-kell szöveg is lehet:
Életem nagy.
Része értelmetlen.
Szenvedésben telik.
Na? A jó ötreg írás!

Mármost, persze, ez itt, az egész, akkor, elmond valamit (közlés stb.), vagy csak írás?
Mindegy, hol tartottam, úgyis ez jön: ha nekiülök írni, tehát ha írok, mégis írok, ld. nem akarok mondani már semmit, semmit nem akarnék mondani senkinek, tehát ha mégis, jön, hogy elszabadul a mennyország. Vagyis: mennyországi szabadság, hogy csak írok, írok, írok. Mert feljegyeztem már egyszer, amit, legföljebb nem olyan jó mégse ez-az, elhagyom.
Felírom, aztán majd meglátom.
Meglátom, mondja Főmedvém.
Ez az, fel van írva, lényeg a lényeg, meglátogatom, aztán meglátjuk.
Volt ilyen mondásom is, ld. egyebütt: „Minek felírni? Nem elég, ha elfelejtem?” Nem egy fölszínes akármi, szlengben.

* * *
Bajok. Bajok jönnek.
„Egyik bajok jönnek, másikak nem jönnek.” Nyelvhelyesség? Igen kétes. Védhető a dolog.
Anyag, anyagok. Mint mondtam. A „Ma…” kezdet üldöz ma.
Filmcímeket látok. Mansfield Park. De lehet Matrix. Mauthner Six. Marlow Way. Egyetlen reggel. Korán keltem, jegyzeteltem. Hülyén rímel. S a tévébe is néztem. Láttam egy filmet arról, hogy a növényeknek érzelmi életük van, emlékezetük stb. Kevés növénykémet így is dédelgetem, most majd még jobban.
Elszabadult mennyországféle?

* *
A növények alusznak is stb. De nem leszek tud. ism. terj. társulat (egyénület).
Összetöredezett, nagy bajjal fenyegető fogaim… fejfájásaim… járásom hatalmas meg-rogyása… szívelégtelenség-félém… Semmit személyesen. 99%-ig nem. Nem tudok sehova se járni, igen, társaságba, ha akarnék se – nem akarnék! –, fogaim miatt nem. Kultúrbotrányok őkelmék. Pár helyen ki kell mentegetőznöm (elég gyalázat, mit kell nekem mentegetőznöm?), hogyan fogalmazzak?
Elderítésem-felhárításom, a belső (benső) letiltotta. Na ilyet ne már. Jegyzeteimet dolgozom fel, a matáriákat, s ez személyes jelenlétek nélküli tevékenység, nem kavarhatom a személyességgel, ottlétekkel, élőbeszéddel. Jobb.

* *
Egy feljegyzés, tudományos (a tévéből): újabb csodás információközlési lehetőségek, rugalmasság a szinte abszolútban, az információlehetőségekben; na, azért nem abszolút mindenről van információ, szerintem a fogadást, az információbefogadást ahhoz szabják, amennyi információ jöhet, madárkám és medvéim az információt ismerik jobban, értsd: elaludni; rettenetesen alszom az éji 7–8 kirohangálás miatt, írtam. Minek nekem az információk, írtam fel.

* *
Sok-sok-sok festőalbumot nézek, erre az egyre költök, ilyenekre. Bizarr helyeken, pl. egy angol tájképfestő albumában lelek napjaim nekem-legfontosabb referenciájára: „Ha bármi külön van, megzavar abban, ami velem valóságosan van. Ha megszakítják folyamato(sságo)mat…” Stb. Nézzünk oda, s ezt csak úgy lapozgatósan, este (7 óra 25 perckor, 5 perccel ágybabújás előtt… igaz, alvás csak fél kilencre lesz stb., de nem ez a téma, ez itt nem matária. Hanemhogy ez az Ivon Hitchens ilyeneket mond, érez! Jókat is fest, jegyzem fel. Ám Déry Napok hordaléka ebből ne legyen itt.
A Matária mág?
A Matária az egy ária? Kérdi Főmedvém. Madárkám nem kérdez, zenét hallgat, dalolgat, ám elsősorban kaját kell neki vinnem, nem irkálnom itt összevissza. Fölírom még ezt a csudát-aforizmát, megyek. Nem aforizma, de egy csuda, Fél beteg lábát csodásan használó (kalitkaéletű, társas, velünk igencsak boldog, jól meglévő verébkém a csoda, ó, éljen örökké, jegyzem fel) (ezt naponta tizenhétszer-huszonötször). Ma ez, hát.

* *
Egy klasszikus („klasszikus”) matéria.
Felírom:

Ez jószerén nyár
végéig is elég.
Ám eme nyár eleje
is
hol van még!

Versike, hm. Lehetne címe:

EMENYÁR
Elképzelem, min egy Monet útfelén, az emenyárfákat, az emenyárokat. Árok, mellette sorakoznak az emenyárok. Medvém felkapja azonnal (anyám mondása, az ő vidékükről):
Felkapta, mint tyúk a taknyot.
Láttató kifejezés, porral.
Mármost.
Írogatom ezeket itt, 2012 nyara végéig is elég lehet 7 darab. Szeretnék jelen lenni? Nem. Az lenne jó, ha kimondottam másoknak, ottani társaknak jelen volna valami szerény akármi, ami így én vagyok.
Ha elszabadul, nagy ijedelmemre, igaz, a mennyország.

* * *
Egyszer-egyszert nem ismerek, mondom. Kit, mit nem ismersz egyszer-egy-szer?, kérdezi Főmedvém.  Még jó, hogy nem ezt hallotta: „Egyszeregyet.” Kussolna, mert azt ő nem.
Nem értem, mondom Főmedvémnek. Medvéim (fa, kóc, posztó, kő stb.) ugyan-ily madárkákkal a szoba minden zugában. Sokukat megsimogatom. „Kukat”, ez nekik nagyon tetszik. A kuka és a „kukac” között helyezkedünk el. Na, mi aztán már nem!, háborognak.
Gyermekeknek? Nem csak.
Na, ezt szeretném, ha itt jelen volna (ha már Tóth Laci megpendítette nekem, mi lenne, ha…), tehát, mi lenne, ha, akkor már tényleg legyen is ha, és semmi ha-és-azonban.
Mondom, nem értelek, Főmedvém. Pedig te mindig olyan értelmes szoktál lenni, így ő.
Haha, beugrom. Mondom: Nem egyszeregyet (ó, azt hagyjuk, mondja is őt), nem egyszer-egyszer nem értek, azaz ismerek, hanem olyat nem ismerek, azt nem ismerem, hogy egyszer-egyszer. Ha már, akkor mindig. Üldöz a ha.      
Aha, így ő.
Tudod, Hamletnél van ez, látszikot nem ismerek. Látszik, ott nem ismerek. Látom arcán, kis ábrázatán, hogy ilyeneket letol, de nem mer már.
A Hamlet, a Hamlet-kötetem. Ott a filozófiai lényegek megvoltak tíz-tizenöt szövegecskében. Meg, és mégse. Ha én azt elmondani tudnám, ha, mik nem voltak meg mégse még. Miben kellett bő negyven-negyvenhárom évet megélnem azóta, hogy a modulációs matériák jobban kiadják azt, ami…
Ami miatt boldogan publikálok itt, ha már megkértek.

Mindig jó megmondani valamit. Hogy mi lenne, ha. Mert bennem csak az volt, most annyira személytelenbe megyek át, hogy személyes írás abba nem fér. De sebaj. Viszszamegyek, is, személyesbe úgy, hogy sakkozom megint, sétálok, fogyni próbálok. Addig: gyere, matéria. Jöjj ki a mennyből. Segítsen angyal.