Vörös István: Az ellopott barát (részlet egy verses ifjúsági regényből)

1*
A csodákkal teli űr  
Az énekes felfigyelt a szokatlan külsejű
lényekre és a nyomukba eredt.

[…]

Megszólaltatta a csodákkal teli űrt.

2
A világ legnagyobb énekese  
Inkább azt mondd el, hová jutottunk,
mi ez a hely? – Ez nem hely – dalolta –,
ez nem idő, ez a világ, ez az élet,
az örök, a változatlan. – És hagyta,
hogy a fény, az egyszerű napfény
átcsorogjon karmos ujjai között,

hagyta, hogy az árnyéka a homokban
külön életre keljen, a tükörképe a vízben
úszni kezdjen. – Jöjjetek, mutatom,
három utas és három angyal,
hogy milyen a világ, nem is kérdés,
hogy ti a képzeletem termékei vagytok,

újabb bizonyíték, hogy én vagyok
a világ legnagyobb énekese, nagyobb,
mint akik majd utánam jönnek, én
is hárman, ti is hárman, ők is hárman,
most megtanítom nektek, ki vagyok én,
mi a világ, mi a valóság, ébredjetek!

3
Repülés szárnyas hüllőkkel  
Lila ormány moccant, gömböc pattant,
denevérszárny rezzent. Elhitték, hogy
ők csak a képzelet játékai? Nem hitték?
A szemüknek se nagyon hittek, kitárult
előttük a krétakori tengerpart. Csimu
legnagyobb örömére és ámulatára

a levegő tele volt nagy,
bőrszárnyú lényekkel,
fölugrott közéjük, mint aki fölfelé esik,
mindig csak fölfelé, kacagás fogadta,
szárnyak csattogása, ahogy csak has
alatt összecsapott szárnybőr csattan,
hosszú, csőrszerű szájak kelepeltek bele

a sárga és kék levegőbe, napfénnyel volt tele
a lelkük ezeknek a lelkes lényeknek,
fénnyel és széllel beszéltek.
Maradj közöttünk,
mondták Csimunak, aki szerette volna
megfogadni a szavukat. Egyre följebb emelkedtek,
ahol a fény már zörög, mint a csont.

4
Hallani és látni  
Voltak még, igen voltak még a vízben
sellők, nekik nem maradt fenn nyomuk,
mert nem volt a fényen, bőrön, látványon
és a szón kívül más anyaguk,
maguk voltak
a beszéd, a tenger beszéde, a hullámok
hallgatása. Valami, amit az lát, aki épp

vízbe fullad,
mert a repüléstől megszédülve
tengerbe esett, de a halál nem feketén
veszi körül, hanem csak úgy, mint egy
könnyű álom. A sellők kiültek a partra,
és a világ legnagyobb énekesét,
ezt a tollas
dínót, istenek ivadékát vokállal kísérték.
Bandu és Lilián gurultak a nevetéstől,
a sellők laposak voltak, mint a rája,
a világra nem hasonlítottak, de tükröt
tartott neki a vizes hátuk, Csimu
föléjük repült, és életében először
meglátta magát. Látott. És látott. És látott.

5
Kontinensvándorlás
És most vonuljanak föl
a szárazföldi állatok! – parancsolta
a világ legnagyobb énekese,
de ehelyett kiürült a part.
A sellők visszacsusszantak
a mélybe, az ég üres lett.

Valaki jön – mondta Bandu.
Ki jöhetne? – kérdezte az énekes.
Olyan, akit hívtál – mondta Lilián,
lila ormányát az ég, a föld, majd
az égtájak felé fordította. Valaki-
szagot érzek. Jövésszagot érzek.

És jött. Nagyobb volt, mint egy sziget,
mely a szárazföldre kirohan.
Zöld arcában kicsi szem, kicsi
szemében nagy érzések, szeme
alatt sárga kosz. A futása, mint
a tenger, ha a szárazföldre kirohan.

6
Az éhség
A ragadozók élete mindig nehéz.
Az éhséget hordják magukban,
őket az eszi, tőle függenek, a szolgái.
És mivel az éhség nagy úr,
hatalmas szolgákat épít magának.
Az éhség teremtette a világot.

Aztán a felét meg is ette,
a kievett területeket öntötte el a víz,
és lett tenger, és a tengerben
éhes állatok, akik a szárazföldre
ették magukat. A zöld arcú
szörny az ő fia volt. Az éhségé.

Nem is látott az éhségtől, nem
is kérdezett semmit, kinyitotta az
éhség kapuját, melyen át belépni
adatott volna Bandunak és Liliánnak
és Csimunak, de az énekes beleénekelt
a pokolba, és a szörny félni kezdett.

7
A térdelő ragadozó
Milyen egy szörny, ha fél?
Egész más, mint egy jámbor
növényevő, aki a gyávaságból
merít erőt magának. A szörny
nem lehet gyáva, így a félelemmel
teljesen magára marad.

Az énekes beleénekelt
a nála jóval nagyobb szájba,
és a szájban visszhang támadt,
megtelt énekkel, mint régen,
mikor még az anyja etette
véres hússal. És megérezte

az ének ízét a szörny, azt hitte,
maga énekel, ettől egyszer csak nem
tudta, ki ő, bár eddig fogalma se volt
róla, most mégis megingott,
rájött, hogy fél, érezte az ének vérét
és húsát, és térdre rogyott a porban.

8
Lányrablás  
Mikor egy sárkány térdre rogy,
a földet bejárja a jóság szelleme.
Mért kéne egy ragadozónak
jónak lenni? Ő nem bocsáthat
meg senkinek, mert amit csinál,
nem büntetés, de nem is jutalom.

Mindenki meglepődött a gonosz
összeomlásán. Eddig nem is tartották
őt gonosznak a gyíkőzek és gyíklovak,
csak annyit tudtak róla, úr.
Hogy most mi? Vesztett hatalom
hamuja, rémületes hangszórója

a művész énekének, szinte emberré,
majdnem angyallá változott semmi,
aki nem érti már magát, bár eddig
ezt nem bánta legalább. Most bosszút
szomjazott azért, hogy valaki lett,
lecsapott Bandura, és elrabolta őt.

9
Az elveszett levél  
Három szökevény a Panda
csillagképből, a Földre jöttek,
hogy megtanulják elveszteni
egymást. Ment rögtön. Nem
is kellett sok gyakorlás hozzá.
A szörny a fogai közé kapta Bandut,

nem harapott rá, nem ölte meg,
ami nagyon meglepte volna
mindannyiukat, mert odahaza
nem volt szokás a másik leölése.
Mindenkinek voltak levelei,
amivel a nap fényét ihatták.

Most Bandué letörve hevert
a földön, a lábnyom mellett,
mely elfelé vitt a tengertől, a
többiektől, el az ismertből,
el még az ismeretlenből is.
El. El. El. De hová?

10
Csörtetés  
Csörtettek erdőn át, de az erdő,
az akkori erdő olyan barátságtalan
volt, hogy Bandu behúzódott inkább
a szörny szájának melegébe, mintha
a kölyke lenne, nem az áldozata és rabja.
Csupa tüske, csupa kemény, szúrós levél,

csupa izgalom, csupa ődöngő óriásrovar,
csupa fullánk, csupa mérges levélhegy,
csupa félelem, csupa árnyék, csupa
zúgás, égető hang, ijesztő bűz, borzongató
fényszilánk, élettelen és éles, nem ilyet
ismertek odahaza, csupa menekülés

körülöttük az erdő, csupa ijedt forradás,
régi vadászatok nyoma hátakon, horzsolt
bőrű testek, párolgó óriásgyík-ürülék,
fölcsapó sár, egy gömbölyded,
buzogányfarkú
állatnak leintett a fogak korlátja mögül,
de ő, micsoda szégyen, nem intett vissza.

11
A fogak kortlája  
A fogak korlátja ez, amin átléptél,
ó, vigyázz, idegen, nem tudod, mire való
a száj itt, mire való a fog, mire a nyelőcső,
mire a gyomor, a fogak korlátján át beléptél,
mit beléptél, beültél,
sőt egyenesen befeküdtél
a vörösbársonyfotelba, egy véres nyelvre,

olyan helyre, ahova egyben nem jut földi
halandó, megtámasztod fejed
a fehér kövön,
egy már-már kimozduló fogon, heversz
és nevetsz, a szagot kintről érzed
vészesebbnek,
lábad, azt a kis rövid lábat, puha párnák
közt egy torokba lógatod, de nem hiszed,

hogy ez a csúszda a pokolba vezetne,
az itteniek pokla ez, nem a te poklod,
neked nincs is poklod, nem ismeritek
a túlvilágot, vagy ott laktok épp, lábatok
mindig oda lóg, oda bök, ti vagytok
az ég, egyszer úgyis a föld nyel el.

 

* Részlet a Fénylovasok című verses ifjúsági regény második részéből. – V. I.