Vilcsek Béla: Életmű és recepció I. / Cselényi László – pró és kontra

Cselényi László a magyar, szűkebb értelemben: a szlovákiai magyar irodalom(történet) különleges alakja. Különleges alakja mind életútja, mind költői és írói munkássága, mind irodalmi tevékenységének fogadtatása szempontjából. Cselényi László életével, munkásságával és fogadtatásával kapcsolatosan, úgy tűnik, mostanra teremtődött meg az eddig elért eredmények összegezésére és értékelésére leg-inkább alkalmas értelmezői helyzet.

Megállapítható, hogy az összegezés és értékelés időszerűségét a szerző és kiadója az elmúlt években pontosan érzékelte is, s mindent megtett és megtesz azért, hogy Cselényi László több évtizedes költői és írói munkásságának hozadéka a lehető legteljesebb formában, gondos szerkesztéssel, egységes és szép kivitelben hozzáférhetővé váljon a kortárs olvasó és értelmező számára. Csak remélni lehet, hogy ennek a szerzői és kiadói felismerésnek és erőfeszítésnek az eredményeit és tapasztalatait a szűkebb és tágabb értelemben vett magyar kritikai-értelmezői szakma is előbb-utóbb és megfelelő módon hasznosítani tudja.

A szakmai kihívás mindenesetre óriási, s az életmű különlegességéhez illően egyáltalán nem nevezhető szokványosnak. A feladat teljesítésének egyszerre alapvetően legalább három területre kell irányulnia; a feladat teljesítése csak e három irány együttes érvényesítésével történhet meg. Először is pontosan fel kell tárni a kalandos és gazdag életút jelentős állomásait és főbb mozzanatait, a művek meg-születésének életrajzi hátterét, személyes motivációit, eszmei és esztétikai megfontolásait. Másodszor, ezzel szoros összefüggésben, nagyon alaposan, afféle strukturalista szoros olvasattal és filológiai szigorral el kell végezni az egyes művek és az egyes művek közötti kapcsolódások, átmenetek, átfedések szövegszerű vizsgálatát. Végezetül, az előző két szempont érvényesítésével összhangban, meg kell próbálni magyarázatot adni az egyes művek és a közöttük lévő folytonos mozgások megítélésének változásaira, a fogadtatás hektikusságára és végletességére, s törekedni kell a különféle műmegközelítési módok ma már kétségtelen eredményeinek összefoglalására: életnek és életműnek, életműnek és fogadtatásának az egységes szemléletére. A pálya alakulás- és fogadtatástörténetének különleges volta önmagában is indokolja a közeljövőben olyan átfogó szakmunkák megszületését és megjelentetését, amelyek a lehetőségekhez mérten az eddig megtett változatos életút, a kifejtett sokszínű költői és írói munkásság, valamint a sokféle szemlélet- és közelítésmódot érvényesítő kritikai recepció teljes körű és elfogultságoktól mentes áttekintésére vállalkoznak, s külön-külön és együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy Cselényi László végre elfoglalhassa az őt régóta megillető kiemelt helyet a magyar és a szlovákiai magyar irodalomban és irodalomtörténetben.

A Madách-Posonium az ezredforduló időszakában látta elérkezettnek az időt és kedvezőnek az alkalmat arra, hogy útjára bocsássa Cselényi László életműsorozatát. A kiadó döntését feltételezhetően három fő szempont vezérli. A legfontosabb ezek közül az, hogy a szerző eddigi szépírói tevékenységét a kiadó szakemberei olyan jelentőségűnek ítélik mind a magyar, mind a szlovákiai magyar irodalom tekintetében, hogy az kétségtelenül érdemes és megérett az összkiadásra. A másik, ezzel szorosan összefüggő szempont az, hogy egy ilyen értékválasztást vagy esztétikai állásfoglalást követően egy könyvkiadónak mindent meg kell tennie azért, hogy kitüntetett szerzőjének életművét a lehető legteljesebb mértékben és a lehető leghatékonyabb formában megismertesse az olvasókkal. Végezetül a harmadik, mód-szertaninak vagy szerkesztésinek nevezhető kiadói vagy kiadási szempont az, hogy a vállalt és kitűzött cél valószínűleg úgy érhető el a legeredményesebben, ha az egyes köteteken belül és az egyes kötetek váltakoztatása során is bátran élnek a különböző műfajú, beszédmódbeli és nehézségi fokú szövegek ötvözésének és váltakoztatásának – a szerző alkotás- és alakításmódjától egyébként sem idegen – szerkesztési gyakorlatával. (S véletlenül se riasszák el a lehetséges olvasót azzal, hogy nagyra becsült és kiemelt figyelemben részesített szerzőjüket bezárják valamiféle, sokak számára eleve idegenül hangzó avantgárd, neo- vagy transzavantgárd, modern, utó- vagy posztmodern kalodába.)

A sorozat 2001-ben  A riporttól a mítoszig címmel megjelent első kötetében így azután minden gond nélkül egyszerre szerepelhetnek műhelynaplók, interjúk és vallomások. A 2002-es Ezredforduló, avagy Az emberélet útjának felén kötetben a nap-lójegyzetek és memoárrészletek hasonlóképpen kiegészülhetnek az 1978-as Krétakor, avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez című, válogatott és új verseket tartalmazó kötet meghatározó verskompozíciójának, az Összefüggések, avagy Az emberélet útjának felén részleteivel. A 2003-as Kő-ország „kvázi-önéletírását” egy kéttételes, szabadverses formájú „szülőföld-montázs” keretezheti, hogy a könyv belsejének egyes lapjai tipográfiailag is két részre tagolódjanak, párhuzamosan kínálva esszészöveget és útirajzot, s egyfajta párhuzamos olvasásra biztassák az olvasót. Az életműsorozat negyedik darabja, a Kiegészítések Hérakleitoszhoz, avagy A nélkülözhetetlen könyvek keretként két különálló versmontázst is tartalmazhat, „főszövegként” pedig a nyitrai tanárképző főiskolán tartott világirodalom-történeti ismeretterjesztő előadások anyagát szerepeltetheti. Az utóbbi egyébként átvétel az 1998-ban Dunaszerdahelyen megjelent A nélkülözhetetlen 100 könyv. Bevezetés a világirodalom tanulmányozásához kötetből. A könyv szerkesztői fülszövegében most már az is egyértelműen megfogalmazódhat, hogy a különféle műfajú, regiszterű és nehézségi fokú szövegek ötvözésének és váltakoztatásának gyakorlata szerző és kiadó együttes és tudatos elhatározásának köszönhető. Mégpedig, úgymond, abból a megfontolásból, hogy „a sorozat többnyire avantgárd hangolású darabjai és szövegei (jelen kötetünkben az első és harmadik ciklus versmontázsai) ne csak az olvasók egyik (modernebb ízlésű) részének feleljenek meg, hanem tartalmazzanak olyan anyagokat is, amelyek könnyebben olvashatók-megközelíthetők. […] Kiadványunk ilyen módon szem előtt tartja az eladhatóság követelményét is, hisz nemcsak a kísérletező irodalom iránt fogékony szűk rétegekhez szól, hanem azokhoz is, akik szeretnék megérteni a modern irodalmat: az olvasónaplók lépcsőket építenek az avantgárd szövegekhez.”

Az életműsorozat ötödik darabja, a 2005-ös Danubiana, avagy Akik soha nem látták a tengert, ennek a megfontolásnak a jegyében, a személyes Duna-mítoszt nagy ívű verskompozícióval, árvízi témájú versekkel és tudósításokkal, szövegmontázzsal és művészportrékkal egyszerre és együtt idézi és teremti meg. Egyúttal a közvetlen folytatását is jelenti a harmadik, a Kő-ország című kötetnek, s jelzi a lírai mellett egy prózai önéletírás vagy összegezés formálódását is. A sorozat 2006-os, A fű történelme című darabja ebből a szempontból sokkal egyneműbb, hi-szen kivétel nélkül műfordításokat és úgynevezett átköltéseket tartalmaz. Voltaképpen nem más ez, mint a két évtizeddel korábban közreadott, öt ciklusból álló műfordítás-gyűjtemény, A pitypang mítosza  két újabb ciklussal való bővítése. A lefordított és átköltött szerzők és művek mennyisége, idő- és térbeli, valamint műfaji kiterjedtsége azonban annak bizonyítéka, hogy a Cselényi-életművel és -írásmóddal kapcsolatban oly gyakran emlegetett sokszólamúság nem feltétlenül csak a szerző saját nevéhez és életéhez kötődő önálló alkotásokra érvényes. A Cselényi-féle sokszólamúság nemcsak a magyar vagy a szlovákiai magyar irodalom, hanem a világirodalom horizontjáról nézve is eredményesen értelmezhető. A műfordításkötetet két esztendővel követően a Madách-Posonium – némiképp meglepő módon: egy másik, a Magyar Antaeus Könyvek sorozatába illesztve, de ugyanúgy Cselényi Lászlónak és az életmű-sorozat szerkesztőjének, Tőzsér Árpádnak az összeállításában –, A Kezdet és az Egész címmel válogatást jelentet meg a költő saját verseiből, fél évszázados költői jubileuma alkalmából. A válogatás végén, egy lapalji jegyzetben, a szerző szükségesnek tartja felhívni a figyelmet arra, hogy a kötetben, eredeti vagy módosított formában vendégszövegeket alkalmaz, melyek „értelemszerűen nem véletlenül térnek újra meg újra vissza, hanem szándékosan épülnek be (a zeneművek mintájára) a későbbi, öszszetettebb kompozíciókba”. Konkrétan meg is nevezi azokat, akiktől a vendégszövegeket kölcsönzi. Ők a következők: Hérakleitosz, Arisztotelész, Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Spinoza, Hegel, Husserl, Wittgenstein, Heidegger, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Joyce, Kassák Lajos, Lukács György, Fábry Zoltán, Hamvas Béla, Adorno, József Attila, Beckett, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor, Milan Rúfus, Juhász Ferenc, Jacques Derrida, Nagy Pál és Papp Tibor. Így, ebben a sorrendben. Van közöttük költő és író, zenész és zeneesztéta, filozófus és irodalomtörténész, magyar és külföldi, klasszikus és (poszt)modern, ókori és kortárs. Cselényi László eszmélkedésének és költővé válásának meghatározó és rendre megidézett alakjai. (Ezért is ígérkezik különösen izgalmasnak az életműkiadás következő darabja, mely jórészt éppen az említett szerzőkről, az elmúlt évtizedek során vezetett személyes műhelynapló feljegyzéseit tartalmazza, s amely a tervek szerint Kereszt és hegedű, avagy Az azonosság zavarai címmel jelenik majd meg a közeljövőben.) A „névsor” tagjainak rend-szeres, közvetlen vagy közvetett megidézése és a saját gondolkodás- és alakításmóddá történő átlényegítése mindenesetre jelzi, hogy Cselényi László sokszólamúsága nemcsak a magyar vagy szlovákiai magyar irodalom, nem is csak a világirodalom, hanem egy annál is szélesebb, idő- és térbeli korlátokat nem ismerő, folytonosan megújuló és folytonos megújulást követelő kultúr- és eszmetörténeti távlatból is értelmezhető. Igaza lehet Mekis D. Jánosnak, amikor a Félszázad, szövegfolyam, Cselényi László címmel írott utószavában a válogatáskötet legfőbb tanulságaként tömören úgy fogalmaz: „véglegesség helyett folytonosság”. Indokolásként pedig annyit mond: „A »megírhatatlan költemény« work in progress-e lezárhatatlan folyamat. A befogadói oldalon is. A retrospekció és a folytatás, kiegészítés dinamikája, mely a legjobb hagyományokat folytatja, az újrarendezés–továbbírás a partitúra-olvasás mai s jövőbeni lehetőségei előtt is (újra) megnyitja az utat.”
Az életmű alakulás- és fogadtatástörténete szempontjából nagyon fontos „kitérő” után az életmű-sorozat 2010-ben folytatódik. A sorozat hetedik darabja, Az Értől a Csendes-óceánig, avagy Kő-országból is látni a tengert az 1964-től készített, különböző műfajú rövidprózai írásokat tartalmazza. A szerző „személyes irodalomtörténetének” élére – Prológus helyett –egy „ezredfordulós esszét” illeszt, melyben határozottan leszögezi, nem másról kíván szólni, mint „az elmúlt fél évszázadról, s még inkább az elkövetkező időszakról. A mai szétszabdalt világban ugyanis annyi az út, az ösvény és a labirintus, hogy ember legyen a talpán, aki ebben el tud igazodni. A német fasizmus és az orosz bolsevizmus bukása után, ma más égtájak felől fenyegeti a világot a veszedelem. S micsoda megdöbbentő tapasztalat, hogy alig tíz esztendő kellett csupán, hogy elfeledjük az előbbi hengert, s itt érezzük a nya-kunkon az újat. Nevezetesen a globalizáció, a világbankok és a multi (csak multi?) milliomosok hengerét. Ma, alig tíz esztendő szabadság(?) után, napnál világosabb (s különösen az olyan kis országok, mint Magyarország vagy Szlovákia számára), hogy milyen veszedelem, milyen henger a globalizáció és a világtőke uralma. S nemcsak a mi számunkra az, hanem voltaképpen az egész világ (a nagytőkén kívüli világ) számára. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az elmúlt évek felfigyeltető, antiglobalizációs megmozdulásai, mint amilyen legutóbb épp Prágában (jellemzően a »bársonyos« forradalom városában), napjainkban meg Salzburgban volt. Rendőrök tízezrei persze itt is, ott is szétverték a lázongókat, s szétverik nyilván a jövőben is, ahogy szétverték Spartacus és Krisztus, Husz János és Dózsa, Rákóczi és Kossuth forradalmát.” Helyben vagyunk. Ez máris a megszokott „cselényis” hangütés és hevület. Történelmi tapasztalat és aktuálpolitikai indulat, a kisebbségiség büszke tudata és a globalitás fenyegető érzete, a tisztánlátás keserűsége és valami semmivel nem indokolható bizakodás. Mi nyújthat célt, mi adhat reményt egy ilyen lehetetlennek és reménytelennek látszó helyzetben? Az is ott van az esszé végén: „A cél mégsem lehet más előttünk, mint ez a délibáb: a Lenin-fiúk, horogkeresztesek, bankárok és multikapitalisták nélküli harmadik út.” S hogy mit takarhat valójában, Cselényi László értelmezésében az a bizonyos harmadik út? Több mint fél évszázados tevékenysége a válasz erre az alapvető kérdésre. Cselényi László „harmadik útja”, nagy bizonyossággal nem más, mint maga az írás. A szöveg íródása. Az általa és vele kapcsolatosan sokat emlegetett „work in progress”.

Cselényi László „harmadikutasságának” – ennek felmutatása az életmű-sorozat egyik legnagyobb érdeme és újdonsága – van ugyanis egy nagyon hangsúlyos, eddig talán nem kellő figyelemben részesített vonulata is: a szerzőnek a saját élet-útját és eszmélkedését, pályaalakulását és poétikáját, elutasítását és elismerését kísérő személyes megjegyzései, kommentárjai, feljegyzései, nyilatkozatai. Az életműnek ez a másik, prózai vonulata szorosan kapcsolódik az előzőhöz, a lírai vonu-lathoz, s ahhoz nagyon hasonló szerkesztési és alakítástechnikai elvet is követ: spirálszerűen építkezik, amolyan rendhagyó montázst képez. Cselényi László prózai szövegeinek is megvan a maguk folytonos önmozgásuk, megvan a maguk saját(os) belső rendjük, belső rend szerinti íródásuk. A szerzőnek – saját bevallása szerint – van körülbelül hatezer verssornyi mondandója; verseskötetei ennek a hatezer sornak a különféle variációi. A variációk száma a végtelenségig bővíthető lenne, de az ilyesfajta bővítés egy idő után magának az alkotónak a számára válik érdektelenné. 1989 után ezért is hagy fel a versírással, hogy sajátos avantgárd, neo- vagy posztavantgárd költészetének eredményeit végül még egyszer és utoljára egy nagy ívű szintézisműben, az Aleatóriában összegezze. Pályáján körülbelül ettől az időtől fogva kerül előtérbe a prózaformában történő számvetés igénye; egy hasonlóan nagyszabású szintézismű megírásának a terve. Az Értől a Csendes-óceánig… kötetében pontosan végig is követhető e terv (egy másik „Nagy Mű”) formálásának kísérlete és folyamata. A kezdeti elképzelés egy trilógia megteremtése, melynek első kötete az úgynevezett gömöri, a második az úgynevezett pozsonyi vagy dunatáji problematika – a szerző meghatározását idézve – „szöveggé szublimálása”, a harmadik pedig a párizsi út és, úgymond, „az erre vonatkozó virtuális, gondolati, irodalmi kalandozásaim” feldolgozása. Az első két könyv anyaga alkotja lényegében véve az életmű-sorozat negyedik, illetve ötödik darabját (Kő-ország; Danubiana…). A két könyv elkészülte után – elsősorban az újabb franciaországi utazás meghiúsulásának, ugyanakkor egy amerikai út megvalósulásának a következtében – fogalmazódik meg egy, az Aleatóriához hasonló szerkezetű, „négyszólamú” prózai szintézismű megírásának a terve. Ennek a tervnek a részleges megvalósítása-megvalósulása Az Értől a Csendes-óceánig… kötet, mely – ismételten: időben és térben, műfajban és hangvételben merészen kalandozva – elvezet az „értől” (a szűkebb világtól) az „óceánig” (a tágabb világig). „Nekem nemcsak az Ady-vers nyomán – nyilatkozza 2009-ben a szerző –, hanem már eredetileg is az volt az elképzelésem, hogy Gömörtől a Csendes-óceánig fogom át a következő kötetem anyagát. A magam mítosz-világát. Az »érben« nemcsak Gömör van benne, hanem minden, ami a mi kis világunkat jelenti, tehát a legmélyebb vagy legtávolibb ponttól kezdve egé-szen a nagy vízig. A Csendes-óceán már maga is szimbólum, a legnagyobb víz, vagy ha úgy tetszik, természeti határtalanság, határ nélküliség.” Az elkészült kötet, ennek megfelelően, négy fő részből („szólamból”) áll. Az első részbe (A Harmadik út) a Pozsonyhoz és Prágához kötődő írások kerülnek, s az ennyiben az életmű-sorozat második, illetve ötödik darabja (Ezredforduló…; Danubiana…) folytatásának, illetőleg újraírásának tekinthető. Az első szólam utolsó részletének címe: Hová tűntek a 60-as évek?, s a kérdésre a választ a második rész  (Vándorünnep) párizsi beszámolói adják meg (ha a második párizsi út kényszerű elmaradása miatt töredékes formában is). A harmadik rész vagy szólam (Doleo ergo sum) afféle műhelynapló, klasszikus és kortárs, magyar és szlovák írókról és művekről, a végén két nagy ívű áttekintéssel a legújabb zenei és vizuális műfajokról és képviselőikről (A művészet átalakulása). Végezetül önálló ciklust alkotnak a szerzőnek az utóbbi években adott nyilatkozatai (Kő-országból is látni a tengert), melyek egyszerre jelentik az egész életútra való visszatekintést és a további írói tervek felvázolását, s jól kiegé-szítik az életmű-sorozat nyitó darabjának (A riporttól a mítoszig) vallomássorát (Az én számomra Párizs volt a mérce). Ismételten véglegesség és folytonosság, lezárás és folytathatóság együttese tehát, amit a spirál- vagy montázsszerű építkezés úgy szolgál, hogy valamiféle belső időritmust követve, a lehető legtermészetesebb módon bontja meg és tartja mégis egyben a kronológiát. Az első fejezetbe a 2001 és 2006 közötti írások kerülnek (Napló és memoár alcímmel), a másodikba az 1964 és 1969 közöttiek (Útirajzok a hatvanas évekből), a harmadikba az 1989 és 2009 között íródottak (Műhely és vallomások), végül az utolsóba az 1992 és 2009 között írottak, illetve mondottak (Arcképek írásban és önarcképek szóban). Alkotói léthelyzetének bizonyosságait és bizonytalanságait ez esetben is az író látja a legpontosabban, amikor – Epilógus helyett – könyvéhez illesztett magyarázatában (Józan reggel) költői és írói pályájának alakulástörténetét a következőképpen összegzi: „Igen ám, de az Aleatória végül is megírhatatlan, töredék mivoltában is csak befejezett lett a jubileumra, hatvanadik születésnapomra jelent meg, vagyis éppen a nyugdíjas korom kezdetére, s ha már befejeztem a befejezhetetlen Készülő Művet, mi legyen ezután? Nézzem csak a napot nyugdíjas koromban? Így jött a kézenfekvő ötlet: az Önéletírás. Ráadásul a költészetben kipróbált ötletet kipróbálni prózában is. Az persze, három-négy évtizednyi hiábavaló kísérletezés után világos volt, hogy a Költemény prózában is megírhatatlan manapság, a harmadik évezredben, itt is legföljebb lehetőségeket, töredékeket készíthetek az Elképzelt Memoárhoz. Így kísérletezek évek óta Napló és memoár cím alatt futó szövegeimmel, s így jött létre, első nekifutásnak Kő-ország című kötetem.” Az életműsorozatban eddig közzétett (rövid)prózai szövegek ismeretében nagy biztonsággal állítható, hogy a sokáig megírhatatlannak hitt és azután mégis megírt Költemény, az Aleatória mintájára és azzal összhangban, az eddigi prózai szövegkísérletek felhasználásával, minden bizonnyal megírható vagy összeállítható lenne a régóta áhított, de ugyancsak mind ez idáig megírhatatlannak hitt  Memoár is.

(Befejezése a  következő számunkban)