Száz Pál: Ismerős arcok (Darvasi Ferenc: Elválik)

„…a kilátástalanságot, azt kéne megírnia valakinek. Az anyagi és a szellemi nyomort, de nem ám felülről rátekintve.” – Ezt mondja Darvasi első kötetének utolsó novellájában a pincér a főszereplőnek, miután megtudja, hogy író. „Őt az ilyesmi nem kimondottan érdekelte. Társadalmi problémákról fecsegni, arra találták ki a szociológiát.

Egy művésznek nem ez a feladata. Egzisztenciális kérdések, ontológia: annál inkább” – gondolja az író, akiről a kötet végén már biztosan tudjuk: minden látszat ellenére sem azonos Darvasi Ferenccel.
Igen, ebben az (ön)ironikus gesztusban válik érthetővé: mennyire különböznek az elefántcsonttorony kérdései az aszfalt, a sínek, a vagonok, a kocsmák, a hálószoba kérdéseitől. Ez a novella arról szól, hogy a fiatal író találkozik a Valósággal (így, nagy vével). Az irónia – ami azért, lássuk be, sok fájó pontra tapint rá – mögött talán egy exp-resszionista kiáltvány néhány pontja sejlik… de nem, Darvasi nem esik túlzásokba. Igyekszik objektumát objektíven kezelni, annak tudatában, hogy a művészet köszönőviszonyban sincs a valódi objektivitással. Nem könnyű fel-adat. Az sem, hogy a kötet végére a pincérnek legyen igaza, és ne az írónak.

Darvasi olyan figurák történetét írja meg, akiket minden nap látunk a villamosmegállóban, akikkel gyakran találkozunk a vonaton, esetleg az egyetemi könyvtárban, vagy egy olyan helyen, ahol lehet inni, és mi valahogy odakeveredtünk. Elsőre azt mondhatnánk: a hétköznapi ember mindennapi történetei és gondolatai ezek; de nem, másról van szó: az ismeretlen emberről, akinek nem ismerem sem a történetét, se a gondolatait – mivel túl messze van tőlem, pedig itt áll mellettem a villamosmegállóban, ül a vonaton, hozza ki a kávém. A periféria, a külvárosok, a párkapcsolati problémák, az elidegenedés, a család, a primitivitás, a kényszer, az emberi ostobaság, a közöny, a kirekesztés, a focipálya, a kocsmák, a vagonok, a sínek, sínek, sínek.
Ez látható a kötet borítóján (Darvasi Andrea fotója), egymásból elágazó sínek váltókkal, felülnézetből. És hó mindenhol – szinte érezzük, ahogy a fagyott acélhoz ragad az ajkunk. És az elágazás. Mindenből az elágazást látjuk, a változást, az elválást – még a cím is! – és a hogyan tovább jövőben megoldandó kérdéseit. Ez a kötet, ha valamiben, akkor abban mesteri, ahogyan a novellákban kibomlik a dráma. Egyszer csak megtörténik a tragédia. Tudtuk, hogy meg fog, már régen, nem meglepő, nem is érdekes: ami érdekes, az a változás; nem mindig felismerés (anagnorisis), de mindig változás (metamorfózis). A változás persze mindig a halál és egyben az új kezdet is, akár konkrét, akár metaforikus értelemben. Ezeket az elválásokat olvassuk: a sehonnan jövő sínpár a ki-tudja-hova irányába tart tovább.
Ha a kötetborítóképnél nagyobb felülnézetből figyelünk, több ilyen elágazást látunk: a történetek úgy érintik egymást, ágaznak egymásba és egymásból, haladnak párhuzamosan egy ideig, mint a sínek. Olyan térképet látunk, ahol sok a fehér folt, de a szálaknak közük van egymáshoz. Pályaudvar – ahonnan kifutnak, illetve ahová befutnak a sínek – nincs a térképen, ez inkább a külvárosi sínhálózat lehet, ahol sok a párhuzamos, a váltó vagy a vakvágány. Ezek a figurák ugyanabban a közegben élnek, történetük csak egy vékony szelet a nagy történetből. Egy-egy pillanat, említés erejéig többször felbukkan Serfőző Gabi, a Retúr nevű állomás melletti kocsma, Máté, vagy a Wallesz Luca irodalmi szalon – ezek mintha linkként működnének. Hálózatszerkezetben olvasódik a novelláskötet, direkt nem mondom, hogy a regény felé mutat, nem, novellafüzér ez, méghozzá olyan jó novellákkal, hogy a már rég unalmas regénykomplexusunk sem mutatkozik. Ez a hálózat laza, de annyira, hogy épp elég legyen. A szereplők ugyanis nincsenek közvetlen kapcsolatban egymással: elmennek egymás mellett, pedig ugyanabban a világban élnek. A csoda akkor születik meg, amikor az olvasó is bekerül a hálózatba, hiszen ő is járt már a Retúrban, az egyetemen, vagy utazott azzal a kalauzzal, látta azt az öreget a focipályán, és Serfőző Gabi is feltűnt neki. Csak épp ő is elment mellettük.

A novellák mesteriek, szépen adagolnak, van csattanó is, és a nyelv önmagát teremti. Darvasi igyekszik objektív lenni, valóságosnak mutatni a valóságot. Mozaikszerkesztés, nézőpont- és narrációváltások, takarékosság – valamiféle minimalizmus? hiperrealizmus? A magyar rövidpróza klasszikus, inkább realista hagyományára épít: Mándyn át sejlik fel Móricz és Kosztolányi novellisztikája, de éppúgy eszünkbe juthat Tóth Krisztina is a mából. És néhol felsejlik – a méltatlanul elfeledett, pedig! – Szép Ernő, leginkább az Irodalmi kapcsolatok című írásban, amelyben még a szobrával is statisztál. Tényleg semmi túlzás: sem túlstilizálás, sem túlzott alulretorizáltság, sem fantasztikum, sem zsurnálbanalitás, sem avantgárd gesztusok, sem líraiaskodás, sem túl sok titok, sem túlbeszéltség – ezek a novellák olyan semmilyenek, hogy minden bennük van. Arany középút. Az a legizgalmasabb, hogy mikor és hogyan tudjuk meg a dolgokat – hogy hogyan derülnek ki. Darvasi játszik az olvasóval, el-elhúzza Ariadné mézesmadzagját, éppen annyit mond és éppen annyit hallgat, hogy az elég legyen, úgy késleltet, hogy a türelmünk nem fogyatkozik, úgy villant fel, hogy épp csak észrevegyük.

A kötetben találunk klasszikusabb novellaformával elbeszélt történetet (pl. Irány az élet; Jó éjt!; Ünnepi beszéd; Melanzs), de sok esetben monológot is (pl. Picurka; Munkaügy; Másik ember; Az embergyűlölő), ami jóval izgalmasabb. A szereplők úgy mesélik saját történetüket valamiféle konkrétnak tételezett, de nem mindig világos helyzetből a Te-nek, hogy mi – azaz a Te (közénk tartozik a „Szerző” is, még ha meg is halt – nem mindig értjük világosan, miről is van szó. Ezt az elbizonytalanítást a Munkaügy című írásban Darvasi az őrületig fokozza: nagyanya elbeszéli, mit mondott nagyapa, többszörös keretezések és váltások bukkannak fel.

A beszélt nyelv nem kérkedik magával (ez talán már tényleg nem divatos), de árad, sokszor asszociációs kisülésekkel és váltásokkal. Aztán általában megtudjuk. Na nem mindent, annyit, amennyi szükséges, és éppen a késő előtt egy pillanattal kerül az utolsó kocka is a helyére. Összerakjuk. Átgondolt konstrukciók, amelyek önmagukat tagadják, a tárgyukat affirmálják: üveg, lencse, amin keresztül látunk. Ez az élet, gondolhatnánk, ez a valóság.
Mindezen túl még felbukkan a metafikció is, mint lehetőség. Nem csupán az idézett utolsó novellában, de például Az embergyűlölő című novella Írójánál, aki Heléna történetét szeretné megírni, talán a Fordított nap Helénájáét. Ezek az elemek azonban ritkák, és túl kevesek ahhoz, hogy egy lehetséges metafikciós olvasatot alakítsanak ki – ami persze nem baj.

Röviden – ahogy mondani szokás: jól van megírva. A többi alighanem már ízlésbeli kérdés. Nekem mondjuk hiány-érzetem maradt. Nem értem, mit akar tőlem ez a könyv: a valóság vagy nem létezik, vagy végtelen sok van belőle. Az élet kérdései nem kell, hogy a lét kérdései („Egzisztenciális kérdések, ontológia”) legyenek. Horizontálisan kielégít ez a hálózat, de vertikálisan… Sajnos, egy vagyok azok közül, akik elmennek a Másik mellett. Éppen ezért nem tudom, hogy ezek a szövegek hitelesen ábrázolják-e a Másikat. Nem azt mondom, hogy szociológiai indíttatásúak a szövegek („társadalmi problémák-ról fecsegni”), erről szó nincs. Csak épp a valóságon túli valóságot nem találom. Az élet kérdéseit igen, de nem jutok el a paradoxonig, avagy azokig a bizonyos megválaszolhatatlan kérdésekig. Az Irány az élet festője így foglalja öszsze esztétikáját: „Azzal kísérletezem évek óta, hogy az elemelt találkozzon a valóságossal. Életidegen színvilág, minél ismerősebbnek tűnő arcokkal.” Nos, nekem az ismerős arcok mögötti életidegen színvilág hiányzik.
(Palatinus, Budapest, 2012)
SZÁZ PÁL