Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén

III. A „világforradalom” hozadéka
Történelmi közhellyé vált: „A nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül.” Ez a mondás az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukása után, az ún. Bach-korszakban kapott szárnyra. Tizennyolc évnek kellett eltelnie, hogy szinte egy csapásra mindkettő fordított előjelet kapjon. Persze nem Kossuthék javára.

A bukás utáni megalázó helyzetet sem ők, sem a pórul járt nemzetiségek, de még a kiegyezésből kihagyott csehek sem voltak hajlandók elfogadni. Kossuthék „újból felvették a párbeszéd fonalát – írja Kovács Endre. – Miben hittek? Amiben minden bukott forradalmár, amiben az emigránsok hisznek minden időben. Abban hittek, hogy a Világos nyomán bekövetkezett állapotoknak hamarosan véget vet egy új nemzetközi háború… […] A háború majd felforgatja a kialakult rendet… … ha a Habsburg hatalom külső háborúba keveredik, akkor ütött az óra, az elnyomott népek közös erővel kivívhatják szabadságukat” (Kovács Endre: Szemben a történelemmel. A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Magvető Könyvkiadó, 1977, 370.).

A háborúra csekély hatvanöt esztendőt kellett várni, ám ez idő alatt a dolgok a visszájukra fordultak. Ezek azok az évek, amelyeket a magyar történelemben boldog békeidőkként emlegetnek, viszont a Monarchia a nemzetiségeire, tán helyesebb, ha azt mondjuk: az újonnan létrejött nemzetekre, mint utaltunk rá, már nem nyomás, hanem kemény elnyomás nehezedett, amiről leginkább az 1907-ben elfogadott Apponyi-féle XXVIII. t. c. tanúskodik. Ez többek között azt is megköveteli, „…hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam végeztével gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki tudja fejezni” (490.). A megfélemlítő intézkedések közé tartozik a Felvidéken a szlovák középiskolák bezárása, a Matica slovenská feloszlatása és a szerencsétlen černovai csendőrsortűz. Ez utóbbi volt az, ami többeket felháborított, főleg Nyugat-Európában, és olyan befolyásos barátokhoz juttatta Masarykot és barátait, mint Seton-Watson, brit publicista-történész és a francia Ernst Denis szlavista professzor, akik mindvégig kitartottak mellettük, és segítettek nekik diadalra vinni az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolására és egy merőben új államforma, a Csehszlovák Köztársaság létrehozására vonatkozó terveiket is. Hogy ez miként zajlott le, hiteles képet ad róla maga T. G. Masaryk A világforradalom 1914–1918 (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990) című „följegyzéseiben”. Ha figyelmesen áttanulmányozzuk a kötetét, igen sok ellentmondást, de még annál is több cselszövést találunk benne. Mondanivalóját így kezdi: „Már a második balkáni háború óta dédelgettem magamban azt a tervet, hogy összebékítem a szerbeket és a bolgárokat, mert a közeli jövőben nagyobb háborút vártam, és tartottam a két nemzet ellenségeskedésétől” (7.). A következő oldalon már rácáfol: „Az ultimátum óta állandó feszültségben éltem, és reménykedtem, hogy mégsem lesz háború” (8). Később pedig többször is amiatt aggódott, hogy a háborúban álló felek sietve békét kötnek, és nekik nem lesz lehetőségük megvalósítani a programjukat. Egyetlen szóval sem említi, hogy ez mennyi ártatlan ember életét követelte meg.

Masaryk, mint országgyűlési képviselő, élve mentelmi jogával, a háború kitörése után bátran utazgathatott, még az „ellenséges” antant országokba is ellátogathatott, ahol megkezdte négy évig tartó, Monarchia-ellenes ármánykodását. Ebben két igen megbízható társa akadt: Eduard Beneš cseh politikus (aki a magánéletben a veje lett) és a szlovák Milan Rastislav Štefánik, mint a francia hadsereg főtisztje, végül tábornoka. Kezdetben volt egy további társuk is, Josef Dürich agrárpárti képviselő személyében, aki 1916-ban még a Csehszlovák Nemzeti Tanács elnöke volt, de aztán, mivel külön utakon kezdett el járni, kénytelenek voltak elhatárolódni tőle. Masaryk, Beneš és Štefánik nemcsak a világban szétszórt cseh és szlovák emigránsok munkáját hangolták össze sikeresen, hanem az otthoni Ausztria-ellenes csoportét is, amelynek nem átallották a Maffia nevet adni. (E név és a benne tevékenykedőké is, akiket időnként letartóztattak és elítéltek, többször is megjelenik az emlékiratban.)

Masaryk könyvének mindjárt az elején, a 12. oldalon felbukkan „Voska úr” neve. Hogy ki volt ez az ember, azt is kibeszéli a politikus. Egy minden hájjal megkent „amerikai cseh vállalkozó, az amerikai hadsereg hírszerző tisztje” (12.), később nemzetközi spion, aki mintegy nyolcvan fős kémhálózatot működtetett, és a cseh emigrációnak is a kezére játszott. „A hírek az üldözésekről szóltak, különösen a délszláv vezetőkéről…, és végül voltak katonai jellegűek is. A híreket Voska úr Londonba érkezése után, 1914. augusztus 2-án adta át Mr. H. W. Steednek, a Times világ-lap külügyi rovatvezetőjének, aki még aznap továbbította a címzetteknek, többek között az orosz nagykövetségnek is. Arra is megkértem Mr. Steedet, hogy küldjenek utasítást Oroszországba: fogadják be katonaszökevényeinket, és ne akadályozzák átállásukat. […] Steed az üzenetet átadta Benckendorff nagykövetnek, aki visszaüzente nekem, hogy katonáink a Hej,  Slovane! éneklésével jelezzék nemzetiségüket.

A megbízást Voska úr ügyesen teljesítette; azonnal megszervezte a futárhálózatot is a semleges államok polgáraiból és a mi külföldön élő és rendszeresen hazalátogató embereinkből. Így rendszeres kapcsolatot teremtettünk az antantállamokkal” (12.). De nemcsak azokkal. Ugyanis nem volt olyan vezető politikus, kormány- vagy államfő, akinek Masaryk ne férkőzött volna a bizalmába, Woodrow Wilson amerikai elnöktől kezdve – aki többször is személyesen fogadta –, a Vatikánon, az orosz cáron, majd a bolsevik vezetőkön keresztül a japán miniszterelnökig. Közben, vagyis négy esztendő leforgása alatt számtalan memorandummal ostromolta őket, hogy mindegyiküket meggyőzze népe küzdelmeinek igazságáról, elnyomásának megannyi „tényéről”. II. Miklós cárral Štefánik találkozott. Ő teremtett kapcsolatot a Vatikánnal, és ami természetes, neki volt a legnagyobb tekintélye a francia kormány előtt is.
Legfőbb feladatuknak tűzték ki a saját hadsereg megteremtését, amihez pénz kellett, mégpedig rengeteg pénz, s annak megszerzésére minden lehetőséget meg-ragadtak. „Egy krajcárért többet megtettünk, mint amennyit az osztrák és a német diplomácia százezrekért: ilyen olcsó külföldi forradalmi propaganda talán még sohasem volt. De nem akarom megjátszani a »szerényt« – ilyen átgondolt politikai akcióterv  sem volt sok” (102.). Ezután Masaryk pontos számvetést tesz. Kimutatja, hogy 1914 és 1918 között Amerikától évenként 674 884 dollárt kaptak. Ezen kívül, amíg ő Oroszországban tartózkodott, becslése szerint 300 000 dollárt Beneš doktor vett át. Azt is közli, mekkora volt a hadseregük. Az oroszországi haderő 92 000, a franciaországi 12 000 és az olaszországi 24 000 főből állt. Ehhez hozzáadja még az 54 000 olaszországi népfelkelőt, tehát összesen 182 ezer fegyveres állt a rendelkezésükre. Nem lehet tudni, valósak-e ezek a számok. Veszteségeik: az Orosz-Szibériában, Franciaországban és Olaszországban elesettek és elhunytak száma 4 500. Nem tünteti fel, melyik mennyi volt. Azt is mondhatnánk, háborúban ekkora veszteség természetes, és aránylag nem sok. Csakhogy a csehszlovák légiók mindössze háromszor vettek részt ütközetben: 1917. július 2-án Zborownál (a sokat emlegetett győztes csatában) a cári seregek mellett, a központi hatalmak ellen, 1918. március 3-án Bahmacsnál már a szovjet–orosz csapatok oldalán, szintén a központi hatalmak ellen, majd május 14-én Cseljabinszkban, feladva korábbi „semlegességüket”, a szovjet–orosz katonai alakulatokkal fordultak szembe. Később már többször is beavatkoztak az oroszországi belviszályokba. Ismert dolog, hogy hosszú ideig ellenőrzésük alatt tartották a transzszibériai vasútvonalat.

Hogy a cseh(-szlovák) légiónak valami köze lett volna a cári család bolsevikok általi lemészárlásához, Masaryk határozottan tagadja. Egyetlen szóval sem említi, hogy mekkora erőkkel közeledtek – a cár és hozzátartozói fogva tartásának helyéhez – Jekatyerinburghoz, csupán annyit említ meg, hogy katonáik csak később foglalták el a várost.

Masaryk rengeteg olyan mellékesnek tűnő saját feljegyzést közöl – amelyek megvilágítják a jellemét is –, összevetve őket, általuk meglepő kulisszatitkokat hoz nyilvánosságra. Könyvében több alkalommal is hivatkozik a tisztességre, amit így summáz: „…igyekeztünk tőkét kovácsolni mindabból, amiből csak lehetett, a tisztesség keretei között” (139.). Hogy milyen volt ez a tisztesség, arra Masaryk több példát is felsorakoztat. Íme, az egyik: „A politikában mindig úgy figyeltem és tanulmányoztam az embereket, ahogyan a modern költészetben és a regényben tanulmányoztam és bíráltam a jellemeket. A politikai szervezésnek feltétele, hogy ismerjük az embereket, jól válogassuk meg őket, és a megfelelő feladatokat bízzuk rájuk. Hamar elsajátítottam az emberek ilyen, szinte monografikus megfigyelésének a módját; így figyeltem azokat, akikkel kapcsolatban voltam, akik a közélet homlokterében álltak. Minden lehetséges adatot megszereztem a barátaimról és az ellenségeimről; kikutattam valamennyi aktív politikai személyiség életrajzát, öszszegyűjtöttem a róluk szóló híreket. Mielőtt bizonyos politikusokkal, államférfiakkal kapcsolatba kerültem volna, elolvastam írásaikat vagy beszédeiket, minden lehetséges módon tájékozódtam róluk” (352–353.). Később az ilyesmit káderezésnek nevezték, a barátokról és a politikai ellenfelekről – szerinte ellenségekről – megfigyelés, még inkább megfigyeltetés alapján (mert Voskának mint „kémelhárítónak” a keze benne kellett legyen) adatokat gyűjteni viszont demokratikus államokban bizony bűncselekménynek számított már akkor is. De hát lelke rajta. Hagyjuk, hadd folytassa tovább. „Autonóm hadseregünk volt, amely azonban mégiscsak a francia hadsereg része volt; anyagilag Franciaországtól és az antanttól függtünk. Megegyeztünk ugyan, hogy csak kölcsönt kapunk, melyet államunk majd visszafizet, de az adott pillanatban gyakorlatilag függőségben voltunk. Mindezek ellenére is keresztülvittem akaratomat, s elindultunk a Franciaország felé vezető úton” (215.). Nem hallgatja el, hogy akaratának keresztülviteléhez egy úgyszintén tisztességes személy is nagyban hozzájárult: „Sztálin komisszár március 26-án táviratot küldött Moszkvából a helyi szovjetnek, s közölte velük, hogy a csehszlovákok nem harci egységként utaznak, hanem szabad polgárokként, s a fegyverek, amik náluk vannak, az ellenforradalmárokkal szembeni önvédelmet szolgálják: »a népi komisszárok szovjetje orosz földön minden segítséget meg kíván adni nekik«” (226.). Masaryk könyvének címe: A világforradalom. Az előbb ellenforradalmárokat említett, de hogy szerinte kik a forradalmárok, azt nem árulja el. No, de menjünk tovább: „Az Oroszországban működő szövetséges képviseletekhez való viszonyunk részletes leírását átengedem Beneš doktornak, taglalja majd ő. A tény, hogy megvolt a hadseregünk, és hogy Oroszországban mi voltunk az egyetlen nagyobb politikai és katonai szervezet, súlyt adott nekünk, haderőnk léte jelentősen befolyásolta az elismerésünkről folyó tárgyalásokat” (215.). Nem nehéz kitalálni, hogy hol és mikor zajlottak le a tárgyalások. Arról pedig nem szól a hír, hogy a franciáktól kapott kölcsönt mikor és hogyan fizették vissza. További dilemma, vajon a politikai játszmák beleférnek-e a tisztesség kereteibe, hiszen azt is elárulta, milyen módszerrel sikerült a nagyhatalmak vezető politikusait csúsztatásokkal, féligazságokkal saját oldalukra állítaniuk. S vajon mennyire volt tisztességes az új csehszlovák állam határainak kijelölése? E témában Masaryk úgy tesz, mintha semmi köze sem lett volna a dologhoz, csakhogy lépten-nyomon leleplezi magát. Kezdi azzal, hogy idézi Nyikolaj Nyikolajevics, orosz nagyherceg Ausztria–Magyarország feldarabolására vonatkozó felhívását, amit állítólag a Ruszkoje Szlovoból vett át a Kijevben megjelenő Čechoslovan 1914. szeptember 20-i száma. Ennek egyik mondata így hangzik: „Magyarország függetlenséget kap, és így 1849 végzetes hibája jóvátétetik. Ugyanakkor azonban Magyarországot magyar lakosságú országrészeknek kell határolniuk” (27.). Több szó erről nem esik Masaryk emlékirataiban. Hadd tűnjék úgy, hogy ez nem az ő ötletük volt, hanem az oroszoké, akik a politikus véleménye szerint nem is ismerték Közép-Európát, ezért „zavaros és ködös elképzeléseik voltak, különösen nemzetünk [mármint a cseh nemzet – Cs. A. megj.]… és Ausztria sorsát illetően”. Neki persze nem, amiről így vall: „Politikai programom a cseh vágyak és kívánságok ötvözete volt, államjogi, történelmi és természetjogi program formájában megfogalmazva; egy pillanatra sem tettem le a Szlovákiával való egyesülés gondolatáról – származásom szerint szlovák és morva voltam. Jól ismertem Szlovákiát, hiszen gyakorta megfordultam ott, így hát kijelöltem magamnak a magyar-országi határokat; a biztonság kedvéért megkértem Antonín Hajn doktort, hogy – azt hiszem, katonatiszt – ismerősével rajzoltassa be nekem a térképre Szlovákia déli határait. Ezzel a vázlattal és a főbb határvárosok listájával utaztam külföldre” (32.). Azonban elhallgatja, melyek voltak ezek a „határvárosok” és miből kiindulva rajzoltatta meg névtelen ismerősével Hajn doktor a déli határokat. De nagyon érdekesek Madaryk németekre vonatkozó kitételei is. „A mi német kisebbségünk […] alighanem egészen különleges kisebbség. …3 millió a 10 millió ellenében. […] Németjeink mögött ott áll a nagy német birodalom, határosak Ausztriával is, Ausztria pedig Németországgal. […] A háború és különösen a prágai fordulat után németjeink megpróbálták megszervezni saját területüket, de […] ez a kísérlet mutatta meg, hogy lehetetlen adminisztratív módon összefogni a szétszabdalt, össze nem függő területet. […] …sok híve volt annak a programnak, hogy az új államok határait lehetőleg nemzeti-nemzetiségi alapokon jelöljék ki. Számos politikus, akikkel megvitattam a kérdést, érett megfontolás után az én véleményemet fogadta el, mely szerint a német kisebbségi területek jelentős részének gazdasági érdeke és területi diszkontinuitása a mi történetjogi érvelésünk mellett szól, és az álláspont győzött a békekonferencián is” (400–401.). A német kisebbség gazdasági érdeke lett volna, hogy Csehszlovákiához csatolják őket? De hát ki volt kíváncsi a vélemé-nyükre? Mint ahogy a magyarokéra sem…

Nem kis gondot okozott Masaryknak a szlovákok megnyerése sem a csehekhez való csatlakozásra. Politikusaik egy része ugyanis Magyarország területén képzelt el egy autonóm szlovák területet kialakítani, sőt önálló államot. Ettől kellett eltántorítani őket. „Be tudtam bizonyítani a szlovákoknak, mennyire ismeretlenek ők a politika világában és milyen kudarccal végződne, ha önállóan próbálnának föllépni. Önálló Szlovákiáról egyáltalán nem lehetett komolyan beszélni; csak az a lehetőség maradt volna, hogy Magyarországon belül váljék autonómmá. De az adott körülmények között ez sem volt lehetséges, így nem maradt más, mint velünk való egyesülés. […] A csehekről és az egykori cseh királyságról tudtak az amerikaiak, de a szlovákokkal nehézségeink adódtak. Ismeretlenek voltak, és az amerikaiak nehezen értették meg, hogy nemzetünk részét alkotják” (252., 306.). Minthogy nem is alkották azt soha, viszont Masarykék alkottak egy új nemzetfogalmat, a csehszlovákot, és nyelvet is találtak hozzá, amely soha sem létezett, és ennek is a csehszlovák nevet adták.
Masaryk emigrációját 1914 decemberében kezdte meg, mely kerek négy esztendeig tartott. Ez idő alatt bejárta a fél világot. Rengeteg tapasztalatot szerzett, s óriási munkabírásának köszönhetően sikerült elérnie célját. Meg a szerencséjének is, hogy nem akadt olyan magyar politikus, aki bennfentes lett volna a világhatalmaknál, és képes lett volna felvenni vele a harcot, saját nemzete érdekében. Egyedül Kossuthék emléke – ezt meg is említi – jelentett számára némi problémát, de hát ők már nem éltek. Az út tehát szabad volt. Új államot tudott létrehozni Európa közepén. Vajon tudhatta-e, hogy államában egy időzített bombát is sikerült elrejtenie, amely csakhamar ketyegni kezdett. A gyújtózsinórját nem a magyarok tartották kezükben, pláne nem a Dél-Szlovákiában rekedtek. Nekik, legalábbis nagyobb ré-szüknek, még tetszett is a masaryki demokrácia, ami miatt viszont az anyaországiak szemében felvidéki kommunisták lettek. Masaryk emlékiratai tanúskodnak róla, hogy első állammodellnek Svájcot szemelte ki, ahol többször is megfordult. „A három svájci nemzetiség viszonya nagy vonásokban hasonlított az elképzelt csehszlovák állam nemzetiségi viszonyaira (csehek, németek, magyarok); különben is van néhány hasonló vonás közöttünk és Svájc között; Svájc is az Ausztriával szembeni ellenállásból született; tengere sincs” (84.). Tehát a németek és a magyarok (képzeletben) már akkor bekerültek a leendő új államba, amikor még álom volt Közép-Európa átrendezése. Azonban megdöbbentő, hogy mennyire nem ismerte, vagy csak félreismerte volna a történelmet? Különben hogy írhatta volna le az alábbi mondatokat is: „Gyakran állították be úgy Ausztria–Magyarországot, mint a kisebb nemzetek természetes föderációját. Állítólag a török veszély közelebb vitte egymáshoz a cseheket, osztrákokat és a magyarokat. […] A történészeink felhívták a figyelmet rá, hogy Ausztria létrehozásához részben a mi királyaink, a Přemyslek adták az ösztönzést (a török veszély miatt)” (396.). Később így folytatja: a szláv álláspontban „…a csehszlovák állam már a VII. században [! – Cs. A.] harcra kelt a németek ellen, a szlovákság pedig a Szent István-i Intelmekben gyökerező magyar imperializmussal [! – Cs. A.] szemben vette fel kezdettől fogva a harcot. […] Szlovákia mint az egykori Nagymorávia központi területe csak a X. században szakadt el a cseh-szlovák [! – Cs. A.] anyaországtól” (439.). Mire lehettek jók az ilyen hamis állítások? Az biztos, hogy nem a történelmi tisztánlátást szolgálták, azaz szolgálják, hi-szen nem akárki írta le őket, hanem már a frissen megalakult Csehszlovák Köztársaság elnöke az 1920-as években.
Rövid tíz év leforgása alatt tehát szertefoszlott a Svájc mintájú állam felépítésének gondolata. Mert akik átrajzolták Európa térképét, igencsak túllőttek a célon. 1920. június 4-én az ún. békeszerződést cseh–szlovák részről Eduard Beneš és Štefan Osuský írta alá, a magyar politikai – valójában arisztokrata – elit pedig Benárd Ágoston népjóléti miniszterrel és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követtel és meghatalmazott miniszterrel íratta alá, akiket azután örökre eltüntettek a politikai porondról. Az sem mellékes, hogy a „szerződés” azon kívül, hogy megszabta a két ország közötti végleges határokat, csak Magyarországot kötelezte a nemzeti kisebbségek jogainak a tiszteletben tartására, a „csehszlovákokat” nem.

Masaryk nem vett részt a párizsi béketárgyalásokon. Valószínűleg jobbnak látta, ha távol marad, de sohasem titkolta, minden erejével arra törekedett, hogy az legyen a végeredmény, amit ő megtervezett, s ezt úgy állította be, mint az igazság győzelmét, amit néhány „tisztességes” ember közreműködésével és a világhatalmak ellentmondást nem tűrő diktálásával sikerült kivívnia. Az egyik ilyen becsületes ember, mint már tudjuk, Emanuel Voska volt. „Oroszországi munkáját… 1917 szeptemberének elején fejezte be. Később Európába küldték, és a szövetséges államokban vezetett titkosszolgálatot. Emellett az amerikai és a mi hadseregünk összekötőtisztje volt. Ez utóbbi minőségében jelentős segélyeket tudott szerezni hadseregünk, mindenekelőtt egészségügyi alakulataink számára – elsősorban az olasz-országi amerikai Vöröskereszttől és más segélyszervezetektől. A fegyverszünet megkötése után Voska úr tagja lett a párizsi amerikai békeküldöttségnek. E minőségében aztán Wilson elnök titkárával, Mr. Crellel együtt kiküldték a közép-európai hírszerzés megszervezésére. Akkor már köztársasági elnökként egyetértettem azzal, hogy e hírszerzés központja Prága legyen. …titkosszolgálatunk Amerikában […] nagymértékben hozzájárult, hogy ügyünk oly hamar elnyerte az amerikai kormány, sőt a legfelsőbb körök hathatós rokonszenvét. Voska úrnak alkalma volt rá, hogy rendszeres tájékoztatást adjon európai tevékenységünkről és terveimről az amerikai kormány vezető személyiségeinek, House ezredesnek és magának Wilson elnöknek is” (293–294.).

Azt is kibeszéli Masaryk, hogy mind a németek, mind a magyarok által lakott területeket, sőt az egész későbbi Szlovákiát, katonai csapatokkal szállták meg. „Szlovákia Csehországhoz való csatolásának államjogi megindoklása régóta foglalkoztatja a teoretikusainkat és politikusainkat. Itt csak azt az elfoglalására jogosító felhatalmazást említem meg, amelyet az antant 1918. december 4-én adott ki. A déli szlovák határ meghúzása a katonai szakértőkkel, Foch-sal és Weygand-nal tartott előzetes tanácskozások után 1919. február 13-án történt meg Beneš doktor, valamint Pichon miniszter és M. Berthelot által” (386–387.). Később így folytatja: „…a cseh országrészek határai már adva vannak, mert a cseh állam jogilag még ma is szabad. Csehország (valamint Morvaország és Szilézia) úgynevezett német nyelv-területén számos cseh él, igazságos dolog tehát, hogy a fölújított állam ezeket a területeket megtartsa. Igazságtalanság lenne néhány százezernyi csehet odadobni a pángermánoknak. […] Remélhető, hogy alábbhagy a csehországi németek nemzeti sovinizmusa, melybe a brutális pángermán agitáció hajszolta bele őket” (422.). Mit lehetne ezen őszinte vallomásokhoz hozzáfűzni? Semmit. Elfelejtette volna Masaryk, hogy e „német területeken” néhány százezer cseh élt három millió német között? Kellett azokat valamiféle pángermán agitációval befolyásolni? Ha ilyesmit olvas az ember, önkéntelenül eszébe kell hogy jusson Mark Twain anekdotája, mi-szerint háromféle hazugság létezik: a hazugság, az alávaló hazugság és a statisztika.

No, de nézzük tovább, mit ír rólunk, magyarokról, a cseh elnök: „Ami a magyar kisebbséget illeti, hangsúlyozni kell, hogy Szlovákiában eredetileg kevés magyar volt, viszont irgalmatlanul magyarosították a szlovákokat. A magyarok bezáratták a szlovák iskolákat, elnyomták a szlovák irodalmat, és minden eszközt fölhasználtak rá, hogy a szlovákokat megfosszák nemzeti valójuktól. Csak az igazság diadala lesz, ha vége szakad ennek a brutális, embertelen politikának, és a magyarok rákényszerülnek, hogy beérjék saját nemzeti erőikkel. A déli határ mentén lakó magyarok egy része Szlovákiának fog jutni, ennek fejében azonban jelentékeny szlovák kisebbség marad Magyarországon” (422–423.). Ki-ki fejtse meg maga, mi lett ennek az eredménye, és később mi következett belőle.

Ugyan ki gondolta volna, hogy Európa országainak határait Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg ötlete alapján rajzolták meg a XX. század folyamán kétszer is. Hogy egy Romanovnak köszönhető az olyan Magyarország létrejötte, amelyet magyar lakosságú országrészek határolnak, s ezen országrészek magyarjainak, lassan száz esztendeje már, küszködniük kell nyelvük, kultúrájuk, ha úgy tetszik, a közösségeik megmaradásáért. Csupán egyetlen kicsi probléma akad, az, hogy mennyire tekinthető megbízhatónak a tényközlő Masaryk történelmi tájékozottsága. Hiszen még azt sem tudja – vagy nem akarja? – pontosan meghatározni, milyen dátumhoz köthető annak az államnak a létrejötte, amelynek ő lett az első köztársasági elnöke. Először 1918. október 18-át, az ún. Washingtoni Nyilatkozat közzétételének napját jelöli meg (melyet október 17-én adott át Wilson elnöknek), később, mint a köztársaság kikiáltásának napját, november 14-ét említi, amikor – még távollétében– elnökké választották, viszont október 28-át csak egyszerű fordulatnak minősíti (342–343.). Pedig végül is ez a nap lett államának a nemzeti ünnepe. Sőt még ma is az, de már Szlovákia nélkül.

Arról pedig, hogy a szlovákok magyarok általi ezeréves elnyomása mikor és hogyan épült be a szlovák köztudatba, szóljon majd ismét Kovács Endre a következő, befejező részben.

(Befejezése következik)