Darvasi Ferenc: Ahol véget ér minden

A virágokat nézte, a sárga, piros és fehér tulipánokat. Évekkel ezelőtt, a szomszéd városból hozatták a hagymákat, az anyja intézte. A csodájára járt a környék, mikor nyíltak. Felépült a tömb, és nem volt körülötte semmi, csak fű, föld és járda. Harmincnégy panelház a régi piactéren. A sínek mellett, ott, ahol véget ér minden.

A szülei találták ki, milyen szépen mutatna egy kert tulipánokkal és gyöngyvirágokkal. Az egyik az apja, a másik az anyja kedvence. Azóta már csak tulipánok voltak. Hiába könyörgött, az apja hajthatatlan maradt. Merthogy mennyi gond van a gyöngy-virággal, árnyék és sok víz kell neki.
Beleveszett a tekintete a három emelet mélységbe. A kiszáradt földet figyelte, és a repedezett betont előtte. A kókadozó tulipánokat és a környező utakat. Sehol egy ember. Az ablakpárkányon ült, onnan tekingetett alá. Lógázta kifelé a lábait.  Lágy szél fújt, a fürtjeivel játszott, megszédítette. Mintha azt súgta volna a szellő, gyere közelebb. A kicipzározott kardigánja, akár egy madár szárnya, csapdosott. Lehunyta a szemét, és mintha örvény ragadta volna magával, ezer apró csillagot látott, ahogy vágtáznak felé. Élénk színeket, tüzes árnyalatokat.
Aztán hangok úsztak be. Egy lehetetlenül mély és egy hajszálvékony hang. Az apjáék. A lépcsőház kapujánál jártak, a kulccsal vacakoltak. Ez visszatérítette a valóságba. Gondolkodni próbált, mitévő legyen. Hiába. Rosszabbnál rosszabb ötletek jutottak az eszébe. Pánikba esett. Mi lenne, ha… Nem nagy dolog. Egyetlen mozdulat. Talán fájni sem fog. Lendületet vesz, és már lent is van. Annyi az egész, mintha lehunyná a szemét, és robognának felé a csillagok. Nem fog sikítani, bátrabb annál. Elrugaszkodik a kezeivel, és be a tulipánok közé, aztán lesz, ami lesz.

Nyílt a lakásajtó. Összeszorult a gyomra. Lepillantott még egyszer a virágok-ra, de nem látott már színeket, csak egyetlen hatalmas masszát. Sietve visszamá-szott. Az előszobából kacagás. Két vidám ember hangja. Be akarta zárni az ablakot, de nem boldogult a kilinccsel. Ott maradt előtte, dolgavégezetlen. Balra a viseltes trafóház. Jobbra a kikopott fű. Mászóka, hinta, homokozó, domb. Mint egy örökmozgó, ugrándozott ide-oda a szeme, az eléje táruló látványba menekülve. Csak állt ott, lecövekelve, mert jobbat nem tudott kitalálni. A szemközti ház egyik lakásán állapodott meg a tekintete. A házon erkély, az erkélyen napernyő, a napernyő alatt bádogasztal. A szél felforgatott mindent, nem csak az asztalterítőt, hanem a hokedlit és a vázát is. A párkányra hajolt, egészen előredőlt. Úgy figyelt, mintha valami fontos múlna most ezen.

Kopogtak az ajtaján. A nevét mondták. Nem válaszolt. Koncentrált, hogy véletlenül se adjon ki semmilyen hangot. Az ajkába harapott. Járt az agya, hová bújhatna. Hogyan válhatna láthatatlanná. Esetleg bemászhatna a ruhásszekrénybe, elbújhatna a télikabátok mögé, de kilátszana a lába. Vagy az ágyneműtartóba, ha nem lenn olyan, mintha egy koporsóba feküdne. És minek, úgyis megtalálnák, idő kérdése csak. Hangosabban szólították. Lenyomták a kilincset, nem nyílt.
Ezen elégedetten mosolygott. Mikor egyedül maradt reggel, átment a nagy-szobába. Halványan emlékezett még, hol szokott lenni. Kitárta a beépített szekrény ajtaját, és, bár számtalanszor elkalandozott a színes újságokat, régi fotókat látva, idővel megtalálta, amit keresett. Egy kis dobozban volt a kulcs. Felmarkolta, néhány fotóval egyetemben. Mindent úgy hagyott, szétdobálva, és rohant a szobájába. Nehezen, de végül engedelmeskedett a zár. Az első dolga volt, hogy kidobja az ablakon a kulcsot. A tulipánok között landolt. Utána már biztonságban érezte magát. A fényképeket nézegette. Az anyja, az apja és ő. Csak ne kellett volna annyira pisilnie. Ezt nem vette számításba.

Az apja már könyörgött. Ne butáskodj, hallod, hozd a kulcsot, légy szíves. Mitől félsz, nem bánt senki, apa szeret, szeretünk. De nem talált célt a mondataival. Nem az, hogy makacskodott volna, csak ez tűnt az egyetlen megoldásnak. Ekkor már anynyira szédült, neki kellett dőljön a falnak. Görcsök rángatták, úgy érezte, szétrobban a feje. Ám a világért sem kért volna segítséget. Az apja kint az ajtót feszegette. Csavarhúzóval próbálkozott. És szép szavakkal, hogy ugye jól vagy, lányom, nyisd ki, és elfelejtjük az egészet. Mivel nem használt semmi, a testi erejére hagyatkozott. Vett néhány lépés távolságot, úgy futott neki az ajtónak. Harmadjára be is szakította.
Tépte, csavarta a szél a függönyt. Az első útja az ablakhoz vezetett. Mert mi van, ha… Végül is egyetlen mozdulat… Kihajolt. Nem volt ott semmi a tulipánokon kívül. Folytatta a keresést. Előbb az ágyneműtartót, majd a ruhásszekrényt vette sorra. Feltúrta a paplanokat és a plédeket, oldalra tolta a kabátokat. Közben hasztalan szólongatta a lányt, nem került elő. Ahogy tehetetlenül forgolódott körbe-körbe, beütötte a homlokát a csillárba. De nem foglalkozott most a fájdalommal. Vib-ráltak a szemei az idegességtől, ide-oda ugrált a tekintete. Még egyszer kinézett az ablakon. Előbb a virágok közé, majd távolabb, a sínek felé is.

Mikor már lemondott volna róla, az ajtó mögött rátalált. Oda bújt el, a ruhásszekrény és az ajtó takarásába. Jól kámforrá váltál, mondta, és megütögette a vállát. Percek teltek el, mire rábírta, forduljon meg, nincs mit nézni a tapétán. A gyerek rá se nézett. Csak a másik érdekelte. Lopva, szúrós tekintettel, az apja hóna alól pislogott a nőre, ahogy áll a háttérben, gyöngyvirágcsokorral a kezében. Egy szó sem hangzott el, máris émelygett tőle. Ha csak ez lett volna. Csurom vizes volt lent. És, bárhogy igyekezett, nem tudta leplezni, a szagok elárulták. Ruhát kellett cserélni. A fürdőszobába mentek. Míg átöltözött, az apja a monokliját borogatta a homlokán. Aztán jött a bemutatkozás. Alig fértek el a folyosón, ahogy álltak egymás mellett. Ő az apjához bújt, fedezéket keresve.
Tiszta édesanyja, vizsgálta a nő. Meg tudta volna ütni ezért a mondatért. Szervusz, Hardi Mónika vagyok. Téged hogy hívnak? Nem akaródzott válaszolnia. Mónika velünk fog élni, vágott a közepébe az apja. Miért? Egyszer megbeszéljük. És majd megszokod. Muszáj? Ő lesz mostantól az anyád. Köszönöm, de nekem már volt egy, Korini Heléna. Hoztam neked valamit, kéred? Édesség volt a nőnél. Fehér csoki, a gyerek kedvence. Nyújtotta felé, de ő csak nézte a semmibe meredő kezet, a vékony ujjakat és a feketére festett körmöket. Azért sem vette el. És megint a fal felé fordult. Amennyire csak lehet, összehúzta magát.

Az apja türelmesen szólongatta. Heléna, légy szíves, gyere közelebb! A bevált módon, lépésről lépésre édesgette magához. Ő pedig az apja takarásából farkasszemezett a másikkal, villámokat szórt a tekintete. Csodálkozott, hogy a nőnek milyen furcsa a hangja. Mennyire másként beszél és mozog. És a ruhái, ezek a tompa, sötét színek is olyan szokatlanok. Az anyja ilyen cakkos szoknyát biztos nem vett volna fel soha. És a szaga. Nem volt virágillata. A nő süteményt is hozott. Diós kiflit, mákos rétest. Saját sütést. Kínálta, de ő ezt sem fogadta el. Jó ideje hallgattak már, úgy ültek a konyhában, a falióra kattogott csupán. Kérhetnék mégis valamit, szólalt meg a lány. Bármit, mondd nyugodtan, derült fel a nő, megmarkolva a férfi kezét. Nekem adnád a csokrod? Ezer örömmel!
Ahogy a nő nyújtotta, szinte kirántotta a kezéből. A szobájába rohant vele. Hiába szólt utána az apja, meg se hallotta. Tágra nyitotta az ablakot, kiült a párkányra. Nem gondolkodott, az ösztöneire bízta magát. Letépte a gyöngyvirágok szirmait. Kettétörte a szárukat. Pillanatok alatt végzett. Nézve a saját pusztítását, a könnyeivel küszködött. Csak lassan csillapodott le. Utoljára még beszívta a virágok illatát, majd szabadjára engedte őket. A szirmok, mint eltévedt hópelyhek szálltak ki az ablakon. Hol az ég felé kavarta, hol a kert közelébe rántotta őket a szél. Eszeveszetten köröztek a légörvényben, s végül a sínek felé sodródtak.