Kulcsár Ferenc – Halk szavát ma is hallani

Látni, amit nem látunk
Nemrég „valami miatt” újraolvastam Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényfolyamát. Varázslat volt ismét elmerülni e remekmű univerzumában, „a semminek és a mindennek eme királyi kifizetésében”, talajvesztettségünk és megosztottságunk e nagyszerű meghaladásában, a létezés e „tragikusan boldog egyetlen mondatában”, mert megerősített abban, hogy az embernek a rész helyett mindig az egészet: életet, szenvedést, halált, a teremtés teljességét együtt kell szem előtt tartania, hogy ráébredhessen – az emberi nem „véghetetlenül és örökre egy”.

Ivan és Aljosa, a két testvér: a hit és a hitetlenség időtlen egymásnak feszülése. Ivan, az emberisten a puszta észre támaszkodva úgy véli, hogy egyetlen gyermek kínszenvedése a földön elég ok arra, hogy elutasítsa Istent, hiszen a „világ részvétlen őrlőmalom, melynek kerekei között se a bűnös, se az ártatlan nem számíthat irgalomra”. Ez a lázadás azonban „a mindent szabad” anarchiájába vezet, mely a semmi műveit, a céltalanság poklát szüli meg, s pusztításaival közönybe, narkomániába, öldöklésbe, megsemmisülésbe torkoll.
Ivannal szemben Aljosa, az istenember túllép e logikán, s az ember bűneinek a drámája fölött megpillantja a világban a jórészt láthatatlan, mégis hatalmasan jelenlévő isteni részt, ezért nem önmaga, a világ, mások és Isten ellen fordul, hanem „könnyeivel öntözve a földet leborul és csókolgatja azt, s megesküszik, hogy örökkön-örökké szeretni fogja a teremtést”, elfogadva s egyben meghaladva a szenvtelenül őrlő malomkerekek létezését. Ivan az e világit, az időbelit faggatja és vádolja, Aljosa a teremtés egészét, a Teremtőt és az öröklétet dicsőíti, és ő az, aki bár meggyalázott és kifosztott holtakban gyökérzik, de gyökérzik és lombot hajt, és mindvégig hisz, még ha az történne is, hogy mindenki eltévelyedik e világon, és csak ő maradna hívőnek egyedül: akkor is meghozná a maga áldozatát, és egyedül maradva is magasztalná Istent. Ő az, aki az egész mindenségért dolgozik és a jövőért munkálkodik, mert egy éjszakán, amikor „a földi csend összeolvadt az égivel, s a föld titka egybeért a csillagokéval, az Isten számtalan sok világából jövő szálak összefutottak a lelkében; kézzelfoghatóan érezte, ahogy egy rendíthetetlenül szilárd valami, az égbolt leszáll a lelkébe, s valami eszme lett úrrá az értelmén – immár egész életére és örökkön-örökké. Gyönge ifjúként omlott a földre, de egész életére megkeményedett harcosként állt fel. Soha életében nem tudta elfelejteni ezt a pillanatot”.

Dosztojevszkijnek, ennek a „démoninak született, de az emberibe visszataláló”, halálra ítélt, de kegyelmet nyerő zseninek az „evangéliumi regényét” szelíd erő hatja át: azt sugallja, hogy az ember nem követhet el olyan bűnt, amely kimerítené Isten végtelen szeretetét; ezért az embernek mindaddig nem kell félnie, míg a bűnbánat és a megbocsátás nem apad ki belőle; ellenkezőleg, ezáltal árad ki rá a derű, az öröm és a szeretet, s aki szeret, az a bennünket szívünk legmélyéig ismerő Istené: a szeretet pedig olyan kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet váltod meg vele, hanem a másokét is. „Barátaim – mondja Aljosa tanítója, a haldokló Zoszima sztarec –, kérjetek jókedvet az Istentől, legyetek vidámak, mint a gyermekek, mint az égi madarak. És ne zavarjon benneteket cselekvésetekben az emberek bűne, ne féljetek, hogy az elsodorja és nem engedi megvalósulni a ti műveteket, ne mondjátok, erős a bűn, erős a becstelenség, erős a rossz környezet, mi pedig magányosak vagyunk és tehetetlenek, elsodor bennünket a világ, és nem engedi megvalósulni a mi nemes művünket. Kerüljétek az ilyen kishitűséget, gyermekeim!”

Pilinszky János mondja, hogy Dosztojevszkij egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője, aki mind a néggyel egyszerre van eljegyezve: csak így válhat műveiben egyetemessé, csak így győzheti le hitelesen a semmi sötét pusztításait, s „békítheti ki a hóhért a báránnyal: a meghasadtságig és az időtlen felülmúlás megbékítő egységéig megtapasztalva az elme rendjét, a szív tisztaságát, az együgyűség áhítatát és az ösztönök poklát”.
Dosztojevszkij a világ abszurditását elvetve a világ szegényeinek önfeledt virrasztását ábrázolta, az e teherből sugárzó isteni mindenség jelenlétét sugallva, azt, ahogyan e virrasztva vigasztalók képesek magukra venni a világ, a lét képtelenségeinek súlyát, ezért Dosztojevszkij kimeríthetetlensége felé mindannyian – írók és olvasók – csak úton vagyunk. Samuel Beckett misztikus szenvedélyével szemben, aki „mindig megáll az érzéki határán, vagy még inkább talán: egy lépéssel az érzéki határa előtt – leszegett fejjel a lába elé meredve”, Dosztojevszkij külön választja a halál és a testi halál valóságát. Nála, illetve Zoszima Sztarecnél „az agónia a testé; a halál a lélek birodalma”. És ez az utóbbi messze-messze túlnő az időbeliség határán. És szemben Franz Kafkával, aki – Pilinszky Jánost idézve – egy „tiszta” angyal szemével látja ugyan a világot, de mivel hátat fordít az Atyának, negatív képet fest a világ-ról, szóval Kafkával szemben Dosztojevszkij egy olyan „tisztátalan” bűnös, aki pil-lantását az Atyára szegezi, s emez alázat kegyelméből pozitív képeket ad a világról. Egyszóval: „Kafkánál nem látjuk, amit látunk. Dosztojevszkijnél látjuk, amit nem látunk.” Azt is mondhatnánk, hogy Dosztojevszkij olyan volt, mint a bibliai Bálám szamara, illetve Mózes, aki úgy élt és írt, mintha látta volna a láthatatlant.
Ezért mindmáig Dosztojevszkij maradt a világ talán legmodernebb írója, átélve az idő és a lét s benne az ember teljes drámáját, s egyben mélységében megmutatva, hogy vannak „örök dolgok”, „örök kérdések” és „örök feladatok”, amiket soha nem haladunk meg.

Nincs mód nem menni, ahova te küldtél

A civilizáció évezredeit gondosan „olvasva” azt látjuk, hogy az ember történelmét a történelemfeletti Istennel való találkozása alkotja, ezért csak azoknak az esemé-nyeknek van jelentésük és értelmük, amelyekben Isten belép a történelembe. Az Ő kinyilatkoztatásai által lesz számunkra világossá, hogy a közjó érdekében létrejött emberi–isteni egység és együttműködés nélkül az ember tevékenysége jószerével áldatlan és gyümölcstelen lesz. Ugyanis az ember nem lehet szabad, ha önzésének, szabadosságának lesz a rabja: nem tud többé önzetlenül, szabadon cselekedni a közös jóért, hiszen önzése bugyraiban fog főni boldogtalanul. Napjaink emberét eléggé tragikusan az érték helyett csak a puszta érdek vezérli, s a „megrontottság e tév-útján” csak hurcolja életét, méltatlanná válva önmagához és a Lélek ajándékaihoz, úgy is mondhatnánk, a teremtés rendjéhez. De az élet eme méltatlanságát, a lélek önfeladását, meghasonlását nem lehet jóváhagyni, mert ez sivárságba és szolgaságba vezet.
Valamennyien ismerjük a Bibliából Jónás könyvét és az ebből a forrásból szomját oltó, azonos című Babits-remekművet. A történet „egyszerű és csodálatos”, mint maga a Szentírás, mely ugyanúgy egyszerű, mint Isten, és csodálatos, mint a teremtés: egyedül Isten tudja átfogni egy egyszerű tekintettel.

Babits Jónás-története – hűen a Bibliához – így indul: „Monda az Úr Jónásnak: »Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.«” Jónás – aki maga a költőt, tá-gabban értve a mindenkori „értelmiséget” jelképezi – az Úr felszólítására megretten és menekülni próbál, mivel az emberi gyengeség jeleként „rühellé a prófétaságot, félt Ninivétől, és sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze, semhogy a züllött város népsége megkövezze”.
A történet folytatása ismert: Jónás (az értelmiségi), aki fél az Úrtól, mint tolvaj a hóhértól, egérutat akar nyerni, csak hogy ne kelljen kiáltania a Város – az önzés, a kapzsiság és az egymást rágalmazó emberek – ellen, egy hajóra menekül, hogy majd Társisba érve elzárkózzon a gonosz Valóság és az Úr elől, s „békében” élhessen. Ám vihar támad, s az égiháborúért Jónást okoló tengerészek (a Sors) a háborgó tengerbe vetik a tettek és az Isten elől megfutamodót, hogy ott elnyelje őt a Cethal (a pokol), büntetésként, mert hallgatni akar, amikor beszélni kell. Itt, a Cet gyomrában döbben rá Jónás, hogy nincs menekvés, „aki nem akar szenvedni, annak kétszer kell szenvedni”, az embernek nincsen módja elmenekülni az Úr (a Sors) elől. A sötétségben, a pokolban ismeri fel Jónás, hogy őt az Úr, mint pásztor az ebét, „zargatni küldi a nyájat”, ezért így imádkozik: „Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen, hogy amit megfogadtam, ne felejtsem, mert aki életét hazugságba veszti, a boldogságtól magát elereszti.”
Aztán persze kiveti magából Jónást a Cet, s ő elmegy a Városba, hogy hirdesse a megtérést, az önzés és kapzsiság feladását, hiszen hallgatni bűn. Elmegy, „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”, s „atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni, ahova te küldtél”.

Végül az Úr mégsem bünteti meg Ninivét, a bűnös közösséget, mert úgy látja, „egyik-másik szívében Jónás szava kicsírázik, mint a jó mag, ha termőföldre hullott”. Jónás kifakadására pedig, miszerint az önző szívek és süket fülek számára „gyönge fegyver a szózat és igazság”, Isten így válaszol: „»Van idő, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok, fújják szikrámat, míg láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más«, így gondolá az Úr; csak ezt nem tudta Jónás.”
Hála Babitsnak, mi, mai Jónások, már tudjuk ezt; történetesen azt, hogy Isten nem hazudott Jónásnak, hiszen feddő szava kicsírázott néhány önző ninivei szívben. Ezért mondhatja az Úr Jónásnak: „A szó a tiéd, a fegyver az enyém.” Azaz: „Én, az Úr cselekszem”, ezért „Ninive nem él örökké”.
Babits a Jónás könyvéhez élete végső napjaiban hozzákölti a gyönyörű és megrendítő Jónás imáját, melyben összegzi élete, az emberi élet „titkát és küldetését”, azt, hogy a bujkálás nem segít rajtunk, elő kell jönnünk a hallgatás háromnapos, hároméves, három évszázados poklából, szégyenéből és gyalázatából a fényre, s elmenvén Ninivébe színt kell vallanunk, azaz szolgálnunk a Teremtőt és teremtményét: az Istentől kapott tálentumokat mindaddig gyarapítanunk, míg a Cethal gyomrában végképp el nem tűnünk.
Íme, a magyar költő-Jónás, aki bár nem született prófétának, mégis a gyülekező veszély, nemzete fenyegetettsége, meghasonlása és oldott kéveként való széthullása szólásra bírta őt – engedve erkölcse, lelke és Istene hívásának. S egyben bízva benne, hogy „az igazságnak már az is elég, ha elsuttogják, s a pusztából is odatalál az élők fülébe”.

A szakrális haza

„Forró időkben”, 1938-ban vetette papírra Illyés Gyula a Haza, a magasban című elhíresült versét, melyben időben visszafelé és előre is megfogalmazta az örök tételt: Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik. Vagyis: a lélek és a kultúra által „áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál”, hiszen egy nemzet irodalmának sok-sok évszázada egyben a nemzet tudatának, közösségi éto-szának ércnél is maradandóbb letéteményese, na és persze alakítója és fenntartója is. „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskör teremtődik” – hirdeti Illyés a szó hatalmát, melynek erejétől a történelem során „dühöngő folyók kezesedtek, futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak”.
A magyar irodalom művelőinek tanúsága mutatja, hogy valóban létezik „haza a magasban”, egy olyan ronthatatlan Haza, egy olyan megölhetetlen Gondolat, ahol/amelyben összeérnek az utak: az öröm és a gyász; ahol/amelyben egymásba omlanak a folyók: a múlt és a jelen; ahol/amelyben kiirthatatlanul tenyésznek a sziklahasító hajszálgyökerek; ahol/amelyben öntudatlanul is egymásra talál és egymás hasznára van a jelent gyúró-formáló és a jövőt végtelenül akaró közösség, a létéről tudni és tudósítani kívánó szellem, ahogyan Szabó Lőrinc írja:

„És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba építettem,
sorsa magába épített.”

Azt hiszem, az a jó, ha minél többet és igazabbat akarunk tudni arról a tizenöt milliós közösségről, arról a nemzetről, melyet – ahogyan Szabó Zoltán írja Szerelmes földrajz című művében – a Kárpátok barna vonala védőn és tartón ölel át, s arról is, ami ezen belül van, e haza „földrajzi vallomásáról, a tájak pompás együtteséről, a levegőről, az életről, mellyel a föld mássá neveli a testet, a borról, mellyel a föld mássá formálja a kedélyt, mint más tájak fiaiét”. Hiszen „az ember minden öncsonkító és korszerű balítélet ellenére is nemcsak a fajta fia, hanem a táj szülötte is”; logikusnak tűnik tehát, hogy „valóságosabb és hitelesebb dolog a magunk éghajlatáról, a magyar látásmódot nevelő tájról, a magyar kedélyt kialakító földről és égről beszélni, mint a magyarokat saját nemzeti célok felé vezérlő magyarok Istenéről”.

Ez a sajátos magyar látásmódot, magyar szellemet és lelket, a magyar „géniuszt” nevelő táj nem azonos, soha nem is volt azonos a politikai értelemben vett or-szággal, az ország állandóan változó politikai határaival. Hiszen az „ország” csupán hatalom és birtoklás, de a nemzet, a haza a magasban kultúra: szeretet, értelem és érzelem, közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. Ezért a népnek, a nemzetnek nem a változó és mulandó „politikai térkép” határolta országot kell megtöltenie kultúrával, hanem a „hegy- és vízrajzi térképet”, azt az ölelő karra emlékeztető hazát, a Kárpátoknak azt a karéját, medencéjét, melyet a kultúrateremtő és kultúraőrző magyar nép évszázadok óta benépesít, táj és ember kölcsönös egymás-nemesítését teremtve meg.
Egykori erdélyi barátom, Beke György könyvéből idéznék itt néhány gondolatot arról – és nemcsak arról –, hogy a nemzet lelke, a nép életét kezdettől a redőiben őrző nyelv, a „hatalmas” anyanyelv csak azért nem kívánja éreztetni velünk a „hatalmát”, mert az olyan nagy, hogy lázadni sem lehetne ellene. Nos, ez a hatalmas anyanyelv adja át évszázadok óta egymásnak a nemzedékeket, bízza őket az idő gondjaira és vállal is gondoskodást fölöttük. Éppen azáltal, hogy a gyermek, majd a felnövő emberfia a nyelv szavaival veheti birtokába – eszmélése rendjén – a maga kicsiny, majd táguló környezetét, házat, udvart, virágokat, dombokat és síkságokat, vizeket és szeleket. Mindent-mindent a halhatatlan közös alkotás, a nyelv hoz elénk és mutat be nekünk. „A nyelv – mindegyik anyanyelv – emberekben él és tájakban, földben és égen, mivel a maga szelleme szerint nevezi meg a havasokat és a völgyeket, a csillagokat és a fogalmakat, a világ legbölcsebb egyenlőségeként fogadja el, várja el, kívánja meg, hogy testvéri nyelvek a maguk szelleme szerint nevezzék meg ugyanígy ugyanazokat a hegyeket és óceánokat, csillagokat és fogalmakat. Soha még nyelvet nem csorbított az, ha másik nyelv másként szólította meg a futó hullámokat vagy a röppenő madarakat. De érzelmi testvériségbe hoznak nyelvek – minden nyelv testvére a másiknak – közös folyókat, városokat, hegyeket éppen azáltal, hogy a maguk törvényei szerint adnak nevet nekik.”
Ezért bármely nyelv fenyegetése, üldözése, csonkítása, kirekesztése, kisebbítése bűnnek: testvérfenyegetésnek, testvérüldözésnek, testvércsonkításnak, testvérkirekesztésnek, testvérkisebbítésnek minősül.

Hajamnál fogva elcipelt a tengerig

Az emberi szívre kezdettől fogva rábízatott, hogy az egyre magasabbra emelkedő időtlenségben a „szentségeket” lelkébe rejtse, megőrizze és visszaálmodja.
Ezen „visszaálmodásaim egyike – tudva: minden felejt, csak a nyelv nem –, hogy soha nem szabad önmagam, a nemzetem, mások, a világ, a lét és Isten ellen fordulnom; hogy soha ne kevélykedjem se kicsinyek, se nagyok előtt, hanem sokkal inkább – csukott szememben az égbolttal – megfogadjam, hogy örökké szeretni fogom a teremtést.

Másik „visszaálmodásom”: megtérni az örök hazába – az anyanyelvbe és a bölcsőhelyre, amely ringatott, felnevelt s univerzumával megtanított tisztelni és megnevezni az egeket hátán cipelő hangyát, éppúgy, mint az Isten műveit fürdető emberi könnycseppeket.
A gyermekkor mozdulatlan égboltja alól indulunk világgá mindannyian, hogy aztán életünk során – egyik versemet parafrazálva – a léten ütött tűhegynyi lyukon át meghalljuk és őrizzük múltunknak és jövőnknek pár születő szavát, s megtapasztaljuk, hogy mindegyik véres és síró, mint a csecsemő, éppúgy, mint bármi, ami földi életünkben kínnal fényre jő.
Mégis, e kínnal fényre jött szavakból épül az az Út, amelyen járnunk adatik, s ez az Út nem egyéb, mint a Lét, s végső soron ez a Lét mi magunk vagyunk.
Amikor még kicsi emberke, a mindenség öntudatlan és boldog mása voltam, gyakran kapaszkodtam fel a szülőfalum, Szentes Árpád-kori temploma fölé emelkedő sziklás Lingóra, melynek lejtőin földbe gyökerező, behemót andezitállatok és szelíd juhnyájak legeltek, s amelynek hasadékaiban az Isten lakott, fölötte pedig reggelente vörös rózsaként nyílott ki az égen a magasság Titánja, a Nap. E sziklafalakról a Kárpátok északkeleten kéklő gerinceit is látni lehetett, nyugat felé pedig a Tokaji-hegységet, melynek tövében ring a magyar nyelv bölcsője, Széphalom, s annak rétségein túl fekszik Borsi, ahol – Kölcseyt idézve – „Zrínyi Ilona Rákóczi Ferencet szülte, és Sátoraljaújhely, ahol legelébb prédikáltatott a Luther tudománya az egész Hazában”. Keletre meg a néhai Rákóczi-útja vezet a Lorántffyak Királyhelmece és Zrínyi Ilona Munkácsa felé.

A mozdulatlan égboltnak ebből az univerzumából indultam később nyugat felé, Tinódi Lantos Sebestyén, Batsányi János, Márai Sándor városába, Kassára, ahol középiskolás diákként a kevély nagy templomban, az Árpádházi Szent Erzsébet-katedrálisban Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Thomas Mannt és Hemingwayt olvastam, hogy értelmemet erősítve meglett emberként, szabad lélekként ne a világ engem, hanem én emeljem magamhoz a világot. Mert az olvasás mindvégig ezt jelentette számomra: az önmagát örökösen megtisztító kultúrában élni, na meg azt, hogy az olvasás által emberhez illően viszonyuljak embertársaimhoz. Cassoviáról, Tinódi városából a négytornyú koronázó városba, Posoniumba kerültem, a platóni „édes gyönyörűséget”, filozófiát tanulni, ám az idő – 1968 – az ég szürrealizmusából a pokol realizmusába taszított, ahol naplóm tanúsága szerint a különböző bo-szorkánytanyákon a múzsák, mint a sáskák, sereglettek, nektárt ittak, ihletet nevettek, verset írtak az élők és hegedültek a holtak, s én hol Bovarynénál, hol Mirigynél, hol pedig lírai házinéniknél laktam, akik bezárkóztak önmaguk szívébe, s félelmükben magyar ritmusokat kevertek néger vérbe.
Aztán e pokolból felemelt mégis valaki – halk szavát ma is hallani –, s hajamnál fogva elcipelt a tengerig, az óceánig, hogy sós, idegen és morajló partjainál megérezzem, megértsem: ember vagyok, szentesi, bodrogközi, Kárpát-medencei, európai, az univerzum polgára. Hogy lássam, Európa milyen kicsi, a Kárpát-medence milyen pici. S hogy a Föld is csak egy lüktető sejtecske, amelyen az életünk – Nemes Nagy Ágnessel szólva – nagy játék egy kis színpadon, egy csillaganyag-súlyos színpadon, s amelyen egyedül az eget a földdel összekötő függőleges skálán lehet az életet hitelesen lemérni: az emberség és minőség skáláján.

Ha hazavetődöm olykor a világ szívében lélegző szülőfalumba, mindig fölkapaszkodom a templomunk fölé magasodó Lingóra, a szent Hegyre, a megváltás Hegyére, ahol a királykék és jobbágykék ég fölém borul. Egy régi versemben – álmomban –, mint Odüsszeusz Ithakába, visszatértem a juhokat és alvó sziklákat terelő Gondviselés hegyére. De hazavetődéseim során – visszaszállva a gyökerekhez – valóságosan is ott ülök a megbocsátás Golgota-hegyén, s szívemben a bölcsőhelytől az óceánig megtett úttal arra gondolok, itt kellene meghalnom is, hogy mint őseimet, a szülőföld öleljen magába örökre.