Németh Zoltán: Szellemi öngyilkosság a Szlovákiai magyar szép irodalom 2012* című kötetben

Németh Zoltán: Szellemi öngyilkosság a Szlovákiai magyar szép irodalom 2012* című kötetben

Nyugalom völgye

A magyarországi Szép versek, Körkép, Az év versei stb. antológiák mintájára 2004 óta a Szlovákiai Magyar Írók Társasága is hasonló, reprezentatív igényű köteteket kezdett kiadni Szlovákiai magyar szép versek, Szlovákiai magyar szép próza, majd pedig (2007-től) Szlovákiai magyar szép irodalom címmel vagy alcímmel ellátva. A legutóbbi kötet és az eddigi időszak kapcsán talán időszerű néhány észrevételt megfogalmazni, illetve kérdést feltenni, akár személyes tapasztalatok alapján is.

Talán meglepő állítás, de számomra minden évben valódi meglepetést okozott, ha valamelyik írásom bekerült ebbe az antológiába. Hogy miért? 2004 óta soha senki, egyetlen esetben sem kérte a beleegyezésem ahhoz, hogy megjelentethesse valamelyik szövegem, mindig utólag szereztem tudomást az antológiaközlés kész tényéről. Nem tudom, csak én számítok-e kivételnek, s a többi szerző esetében bírta-e/bírja-e az épp aktuális szerkesztő és a kiadó a szerzők beleegyezését, de alig hiszem, hogy csak rám vonatkozik ez a megkülönböztető figyelemhiány. Úgy lát-szik, jól bejáratott elvről van szó, hiszen ez a gyakorlat 2004 óta töretlenül működik. De azért érdekelne a kérdés arra a válaszra, hogy: vajon a kötet kiadója, összeállítója nem fél semmilyen jogi következményektől? Mindenfajta beleegyezés nélkül megjelentetni szövegeket nem meríti ki a lopás tényét? És nem érzi senki sem méltatlannak ezt az eljárást?

Mivel már volt szerencsém más, hasonló típusú antológiában szerepelni, tudom, hogy normális esetben a kötet szerkesztője értesíti a válogatás tényéről a szerzőt, és kéri beleegyezését a közléshez. Ezen túl elektronikus változatban is elkérték a szöveget, elkerülendő az esetleges félregépeléseket. Majd pedig, még a kötet megjelenése előtt, megérkezett a szerződés is. Sőt: jobb esetben a korrektúra is. Később, kérés nélkül, a tiszteletpéldány. Úgy látszik azonban, a Szlovákiai magyar szép irodalom összeállítója és kiadója forradalmasították a könyvkiadást, és ezeket a csökevényeket kiiktatták az eljárásból. Így a szerző valódi meglepetést élhet át, amikor egyszer csak megtalálja a nevét a már megjelent antológia kapcsán valamelyik kulturális hírben.

Ennek ellenére természetesen jó könyv, jó szövegek gyűjteménye is létrejöhet az ilyen kiadványból. Főként akkor, ha a szerkesztői-válogatói munka nem hagy kívánnivalót maga után. Sajnos a Szlovákiai magyar szép irodalom 2012 esetében erről nem beszélhetünk. Annyira árulkodó kényszerek mentén szerveződött ez a kötet, hogy ezek fölött egész egyszerűen nem lehet szemet hunyni. Miről, milyen árulkodó kényszerekről van szó? Arról, hogy a kötet válogatója egész egyszerűen nem nézte át becsületesen a kortárs magyar nyelvű folyóiratokat – hogy még keményebben fogalmazzak: még a legjobb magyar irodalmi lapokat sem, hogy utánanézzen, vajon szlovákiai magyar szerzők publikáltak-e máshol is, mint szlovákiai magyar folyóiratokban. Elég lett volna egy napra beülni egy jobb magyarországi könyvtárba, elővenni a 2011-ben megjelent irodalmi lapokat, és nézelődni, olvasgatni.

Így történhetett meg, hogy két olyan kortárs szlovákiai magyar költő is kimaradt az antológiából, akik beválogatása egész egyszerűen szakmai evidencia. „Vétkük” az volt, hogy nem szlovákiai magyar irodalmi folyóiratokban jelentek meg a verseik, hanem a legjobb magyarországi lapokban – „csak” olyan irodalmi folyóiratok közölték verseiket, mint például az Alföld, a Jelenkor, a Műút vagy az Élet és Irodalom. Mizser Attila Szapolyai János és Származék című versei az ÉS 2011. július 22-i számában, a Dűne és a Kiemelt rész a Műút 2011/025-ös számában, a Corvin köz és a Cselek hallgatásra pedig az Alföldben jelentek meg (2011/9.). Polgár Anikó Kasszandra a hajón című verse a Jelenkorban látott napvilágot (2011/2.), az Eurydice elázik és az Eurydice rágyújt a Palócföld 2011/5–6-os számában, illetve ezen kívül a pozsonyi Kalligramban 2011 decemberében az Aranyág és a Tanácsok Aeneasnak.
A két költőn kívül azonban kimaradt két prózaíró is. N. Tóth Anikó Bossz és Utazási láz című kisprózái a Palócföld 2011/2. számában jelentek meg, és „termé-szetesen” nem kerültek be az antológiába. Ugyanez mondható el György Norbert Bügyi bácsi és Hurok című novelláiról is. Ezek a Palócföld 2011/1. számában láttak napvilágot, és mellőzésük már csak azért is különösen érthetetlen, mert idén éppen György Norbert kapta a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által alapított Talamon Alfonz-díjat, s ez a két írás az Átmeneti állapot (2011) című, díjazott kötetben is megtalálható. Talán arról van szó, hogy Talamon Alfonz-díjra megfelel, az antológia magas színvonalától viszont elmarad ez a két szöveg?
A Szlovákiai magyar szép irodalom 2012 összeállítója egész egyszerűen nem nézte át sem az Alföld, sem a Jelenkor, sem a Műút, sem a Palócföld – és még sorolhatnám – 2011-es számait, nem nézte át a legjobb kortárs magyarországi irodalmi lapokat, hogy azokban publikáltak-e szlovákiai magyar szerzők. Ami azért is megdöbbentő, mert ebből az derül ki, hogy egyáltalán nincs képben a kortárs magyar irodalom viszonyait illetően. Egész egyszerűen nem tudom elhinni, hogy más ok lehetett a kihagyásra, mert ha igen, az még súlyosabb lenne az én megítélésem szerint. Mármint az, hogy van egy-két olyan szlovákiai magyar szerző, aki rendszeresen a legszínvona-lasabb magyarországi lapokban publikál, de a Szlovákiai magyar szép irodalom 2012 összeállítója számára ezek a szövegek kevésbé értékesek, mint amelyek megjelentek az antológiában. Ez még az én képzelőerőmet is felülmúlná.

Sajnos úgy tűnik, valóban az a helyzet, hogy ez az antológia úgy állt össze, hogy készítője nem ismerte a korpusz egészét, amelyből válogatni lehetett volna. A válogatásnak ez az árulkodó kényszere, tehát hogy nem előzte meg alapos munka az összeállítást, abban az esetben is kínos, amikor egy szerző bekerült ugyan az antológiába, de főként olyan szövegei által, amelyek szlovákiai magyar irodalmi lapokban láttak napvilágot. Csehy Zoltántól az antológiába összesen tizenhárom szöveg került be, összesen három folyóiratból – négy a szlovákiai magyar Opusból, három a kolozsvári Korunkból, hat a szlovákiai magyar Irodalmi Szemléből. Az Új Forrásban megjelent Egy Caravaggio-kép előtt, Cantus arcticus II, Emlék, Konyha, a Műhelyben közölt Orfeo (2011/3.) és Angyalok Amerikában II. (2011/5–6.), a Jelenkorban napvilágot látott Orfeo (Ária Henze stílusában, Mercurius áriája, Eurydice nem akar csembalózni), a Tiszatájban publikált Beteg faun Kurtágot játszik, Végül is, Akkor még nem ismerte Don Ottaviót, Carmignola Pienzában hegedül (20l1/ 3.), valamint Liszt-percfutamok. Két szonett (2011/10.) közül egy sem került be a válogatásba. És ha már személyes tapasztalatokról esett szó a bevezetőben: a tavalyi évben nevem alatt az Irodalmi Szemlében, Palócföldben, Bárkában, Jelenkorban, Alföldben, Tiszatájban, Kalligramban, Műútban, Élet és Irodalomban, A Vörös Postakocsiban, Műhelyben, Ex Symposionban, Új Forrásban és Forrásban megjelent szövegek közül háromra szűkült a válogatás: a Bárkára, az Irodalmi Szemlére és a Forrásra. Igaz, ebben az esetben többségében van a magyarországi korpusz, de valahogy rögtön az az esetlegesség szúr szemet, hogy amint az összeállító rátalált egy magyarországi közlésre, azonnal kiválasztotta az egész szövegcsoportot, s már nem keresett tovább.

A Szlovákiai magyar szép irodalom 2012 antológia azt a tapasztalatot közvetíti, hogy összeállítója számára az Alföld és a Jelenkor nem elég színvonalas lapok, versrovatuk pedig jóval gyengébb, mint az Irodalmi Szemléé vagy az Opusé. Hi-szen az említett négy költőnek több verse is az előbbi két lapban jelent meg – de ezek közül egyetlenegy sem került be az antológiába.
Aki egy kicsit is jártas a kortárs magyar irodalomban, az tudja, hogy így nem szabad antológiát összeállítani.
Sőt: a pozsonyi Kalligramból is mindösszesen egyetlen alkotás került be az antológiába.

És hol van a szegedi Tiszatáj, hol van a győri Műhely, hol van a salgótarjáni Palócföld, hol van a miskolci Műút…?
Az antológia címe, a Szlovákiai magyar szép irodalom 2012 most már két-szeresen is jelentésessé, „igaz”-zá vált, most már kétszeres szűkítés értelmében. Most már nemcsak szlovákiai magyar szerzők antológiájaként, hanem akár szlovákiai magyar lapokban megjelent szövegek antológiájaként is prezentálhatja magát. Az antológia hetvenhét (77) szövegéből ugyanis hatvankettő (62) az Irodalmi Szemlében vagy az Opusban jelent meg. Minden bizonnyal a színvonal nagyobb növelése érdekében szembesülünk azzal a ténnyel, hogy olyan lapokból egyetlen szöveg sem került át, mint az Alföld, a Jelenkor, a Műhely, a Műút, a Palócföld, és csupán egyetlen szöveg a Kalligramból és az Élet és Irodalomból – míg az Irodalmi Szemléből ötven (50), az Opusból tizenkettő (12). Hiszen még abban az esetben is ez utóbbi két lap mellett döntött a válogató, amikor az előbb említettekben is pub-likált a kiválasztott szerző.

Vajon miért nem lehet kilencévnyi „hagyomány” birtokában olyan antológiát összeállítani a szlovákiai magyar irodalom egyévnyi szeletéből, hogy ne látszódjon rögtön, az első pillantásra, hogy az itt megjelenő kortárs irodalmi korpusz a válogató milyen esetlegességei, a felkészületlenség micsoda kényszerei, a válogatás milyen egetverő hiányai mentén strukturálódik? Hogyan lehet antológiát összeállítani a benne szereplő szerzők tájékoztatása nélkül, nem törődve a szerzői jogokkal? Miért kell még inkább szűkíteni a már így is szűk és zárt területet azzal, hogy felelőtlen mulasztás által fontos szerzők és szövegek maradnak ki?

Mindenki tudja, hogy alig van egy tucat szlovákiai magyar szerző, akiknek a műveit közlésre elfogadják a legjobb magyarországi irodalmi lapok – miért kell éppen ezek közül a szerzők közül többeket kizárni az antológiából?
Vajon a provincializmus és dilettantizmus fogalmait milyen esetekre találták ki, ha nem az ilyen válogatásra?

Mi másról van szó, ha nem szellemi öngyilkosságról?

* Szlovákiai magyar szép irodalom 2012. Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Pozsony, 2012. Összeállította: Nagy Erika