Bányai János: Olvastam egy könyvet (Tőzsér Árpád: Érzékek csőcseléke)

A Platontól kölcsönzött című Érzékek csőcseléke Tőzsér Árpád naplóinak már második könyve, az első, Szent Antal disznaja címen 2008-ban jelent meg.
Az Érzékek csőcseléke című naplójegyzetek 1998 és 2000 között készültek; feljegyzésük idejében azonban még nem álltak közlésre készen. Ezért áll a könyv alcímében, hogy „naplók naplója”.

Azt jelenti ez, hogy a korábbi feljegyzéseket nyomdakésszé később „stilizálta” a szerző. A „stilizálta” is az ő szava, hiszen az 1999. január 15-i jegyzetében arról ír, hogy Bertók László elküldte neki Dongó a szobában című könyvét, az is napló, de a jegyzeteit Bertók, írja Tőzsér, „utólagosan reflexió-sorrá alakította”, majd nyomban hozzáteszi: „…én meg… naplóvá stilizálom a naplóimat.”

És itt most meg kell állni egy pillanatra, eltűnődni afelett, hogy mit is jelent Bertók László naplóíró gyakorlatában az „utólagosan…” alakított, és Tőzsér Árpádéban a „naplóvá stilizálom” . És hogy itt valóban meg kell állni egy pillanatra, arra maga Tőzsér figyelmezteti olvasóját, hiszen az önmagára utaló „én meg” után három pontot tett, mintegy jelölve, hogy ezen ő maga is elgondolkodott (azon, hogy „utólagosan”), majd a három pont után dőlt betűvel, tehát kiemelve írja, hogy naplóvá stilizálja a naplóit.
És ez az utóbbi többes szám is milyen fontos! A költőnek nyilván több naplója is készülhetett az évek során, napi feljegyzések, s ezeket stilizálta később naplóvá. Figyeljük meg: ez utóbbi kijelentést immár az egyes szám uralja, amiből nyilvánvalóan következik, hogy Tőzsér naplókönyvei a régi, s a történésekkel szinte egyidejű feljegyzések átírása, naplóvá, azaz egy sajátos irodalmi műfajjá alakítása, egy olyan műfajjá, amelyben már nemcsak egyszerűen a napi történéseket dokumentálja az írás, hanem a történéseket művé formáló cselekvést, folyamatot, vagyis a „naplóvá stilizálást” magát. A jegyzetek átmentek naplóba, azaz irodalomba.

Két írásművelet szemlélhető tehát Tőzsér Árpád Érzékek csőcseléke címen kiadott könyvében: egyfelől a korábbi történések, napi események, a mindennapok hol derűs, hol elkedvetlenítő viszontagságai, a test működésének zavarai, kórházi napok, ezzel együtt találkozások és olvasmányok, orosz nyelvleckék, doktori vizsga, készülődés az egyetemi órákra régi magyar irodalomból, mert Tőzsér azt tanít Pozsonyban, tárgyalások, viták kollegákkal és szerkesztőkkel, meg aztán a tanszékülések… Mindennek dokumentumértéke van. Ezekből jól látható, hogyan teltek Tőzsér Árpád napjai 1998 és 2000 között, jól látható, hogy merre járt, kivel találkozott, kit és mit figyelt meg útközben. Valós történések, nincs közöttük afféle eget rázó esemény, minden zajlik a maga választotta rend szerint – ezt tartalmazzák Tőzsér Árpád naplói (többes szám!). De a napló (egyes számban) nem ezt, vagy nemcsak ezt közli: az utólagos stilizálás útján létrejön a mű, a történések novellaformát öltenek, az olvasmányok az esszé meg a kritika felé haladnak, a testi bántalmak és fájdalmak fohászokká nemesülnek, a gondolatok formát öltenek, vagyis az egyes, alakítva, az általános felé mozdul el, a naplók többese egységes művé áll össze.
S itt most meg kellene mondani, mi is ez az egységes mű.

Nincs rá egyértelmű válaszom, de van néhány feltételezésem.
Egyfelől Tőzsér Árpád naplója önéletrajz. Lapjaiból pontosan kiolvasható a költő szüleinek arcképe, a gyerekkori otthon és az ottani történések, a rokoni kapcsolatok alakulása, jól érzékelhető a menekülés télvíz idején a kitelepítés veszedelme elől, az ifjúság bohóságai, lakodalmi események, nagy ivászatok, jól láthatók a barátok és ellenségek alakjai, pontosan megfigyelhetőek a napló szerzőjének érzelmi és szellemi kötődései, mindaz tehát, amit a legtöbb önéletrajz is elmond, s ebben nincs, nem is lehet mellébeszélés, se elhallgatás, mert a szöveg hitelességét nem a tényeknek és adatoknak való feltétlen megfelelés biztosítja, hanem a megfogalmazás pontossága, ha úgy tetszik, az utólagos stilizálás.
Ám ha Tőzsér Árpád naplója egyfelől önéletrajzként olvasható, az anyag másfelől regényként is olvastatja magát, mert éppen a megfogalmazás pontossága, a stilizálás erőssége, a testi és szellemi történések erőteljes közlése a fikció fényeivel és színeivel festik át a naplókat, a naplók bejegyzéseit.

Összefoglalva: a „naplók naplója” tehát, a többes szám átmentése egyes számba, műbe – önéletrajzzá vagy regénnyé minősíti át Tőzsér Árpád az Érzékek csőcseléke című könyvének szövegét.
Ezt az átváltást vagy dokumentumból irodalomba „stilizálást” Tőzsér többször is szóba hozza. A könyve vége felé például így ír: „Aki nem csak imitálja a naplóírást, abban még benne van az események lendülete, mozgása, amely akadályozza a toll mozgását. A naplóíró úgy érzi, hogy beszámolója annál hitelesebb, minél egyidejűbb a leírt eseményekkel. Ezért a részletezésre természetszerűen nincs ideje, nem motivál, hanem inkább csak emlékeztetőt ír, nem teljes gondolatokat fogalmaz meg, hanem a gondolat ismertetőjegyeit veti papírra. Olyanformán, hogy ’erre még majd visszatérek’, ’ezt később bővebben kifejtem’. A napló: saját használatra készült emlékeztető, diárium. Márai naplói nem ’naplók’, nem diáriumok, hanem utólagosan lekerekített gondolatok, metanaplók. ’Naplóírásban’ Márai tanítványa vagyok.”
Azt, hogy naplóírásban Tőzsér Árpád Márai Sándor tanítványa, nem igazán kell külön hangsúlyozni, elég csak a szavait idézni, de hozzá kell tenni, hogy Márai naplóitól eltérően Tőzsér dokumentálja a napot, amelyen a feljegyzett történet és esemény lejátszódott, így aztán az „utólagosan lekerekített” eseménynek vagy történetnek mégis kitüntetett szerep jut, vagyis biztos talajra épül a napló naplójának szövege. Márainál nincs, vagy alig van szerepe, ám ha van, akkor kitüntetett szerepe van a napi eseménynek, Tőzsérnél egyensúlyba kerül a saját használatra készült emlékeztető és a későbbi stilizálás vagy átírás; ezért, éppen ezért vehető az Érzékek csőcseléke, a korábbi, Szent Antal disznaja címen kiadott naplóval együtt önéletrajznak. Másként szólva: önarcképnek, hátterében a mindennapok történéseivel, az érzelmek és érzékek képeivel, a test állapotainak leírásával.

De Tőzsér Árpád naplóiról szólva azért is beszélhetek önéletrajzról vagy önportréról, mert a napló tudvalevőleg egyszemélyes műfaj, a naplóíró maga áll a napló előterében, mindenki más csak vele szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatban léphet be a szövegbe, attól függően, hogy milyen szerepe van a naplóíró életében. S ezért mondhatja Tőzsér Árpád, hogy „a napló a legmagasabb gondolkodási-közlési forma, teljhatalom. Micsoda fegyver van a kezemben, ha naplót írok! Napközben a lét zebráján futó ijedt pocok, esett ember vagyok, de este, egyedül a papírral, a nap történéseivel, cézárként ítélkezhetem elevenek és holtak, jó írók, rossz írók, politikusok, államférfiak és hadvezérek fölött. A napló a műfajok császára: a novellaíró szánalmas moralista, annyira közvetetten ítélkezik, hogy mire megteremti típusát, ezerszer elfelejti a konkrét személyt; a drámaíró is messze van a hús-vér embertől: számára a sorsok is díszletek, játszik velük, mint gyermek az építőkockáival, s építménye legtöbbször annyit is ér, mint a gyermek játékvára; s a költő hazudja a legnagyobbat: egy jó rím vagy szójáték kedvéért gátlás nélkül képes rámondani a fehérre, hogy fekete. De a naplóíró, ó, a naplóíró nem hibernált tetemeket, hanem eleven embereket boncol: este, mikor kinyitja a naplóját, még meleg a napközben látott emberek szíve, veséje, mája a kezében. S ő könyörtelenül beléjük vág tollával, szikéjével…”
Hát jól lerántotta a leplet Tőzsér Árpád a novellistáról, a drámaíróról, a költőről (maga is költő), és gondolatmenetét a naplóíró felé fordította, azaz ezúttal hazabeszélt, ám ha jól értettem a „naplók naplója” alcímét a könyvnek, akkor a napi feljegyzések utólagos átírása és stilizálása éppen azt iktatja ki a naplóból, ami a feljegyzésekkel még szinte egyidejű volt. A stilizálás során a naplóíró már nem tartja kezében a korábban látott emberek szívét, veséjét, máját; a stilizálás engedékennyé teszi, sokkal inkább a megértés felé viszi el, mintsem az elevenen boncolás felé.

Éppen ezért lehetnek olyan meggyőzőek Tőzsér Árpád irodalmi portréi; ahogyan ő beszél Orbán Ottó költészetéről, Petri Györgyről vagy Grendel Lajosról, Cselényi Lászlóról és Oravecz Imréről, többször Tóth Krisztináról, a költőről meg nőről is, és másokról, abban a megértés, a másokra való odafigyelés műveletei ismerhetők fel, s nem a toll vagy a szike vágása.
Tőzsér Árpád, a naplóíró költő nagy olvasó is. Régi és új szerzők könyvei sorakoznak az asztalán, többről közülük beszél is, rendszeresen forgatja a napilapokat meg a folyóiratokat, egy helyütt arról is beszél, hogy az igazi kritika éppen a napló lehetne, műveli is a naplókritikát, ami persze nem azonos a kritikai naplóval, sokkal inkább emlékeztet Tőzsér Árpádnak azon közlésére, hogy ha nem olvas, akkor többnyire nem is ír: „Sem verset, sem mást.”
De arról is szól a könyvében a szerző, hogy egy alkalommal gyűlölettel nézte a saját könyvtárát, mert úgy érezte, a könyvek eltakarják valós (érzéki) élményeit. „Rám omlottak a nyelvi konstrukcióim, sőt: lehet, hogy a romok alatt már nincs is senki.”
S itt meg kell hazudtolnom Tőzsér Árpádot: az Érzékek csőcselékét, a tőzséri „naplók naplóját” nyelvi konstrukciók uralják és alattuk, a könyv szövegében, az eleven ember, a költő arcéle rajzolódik ki.
(Kalligram, Pozsony, 2011)

BÁNYAI JÁNOS