Gál Sándor – Kitágult nap – 11.

A nolai
1
Feltehetően nekem van a szűkebb Kárpát-medencében a legrendetlenebb könyv-táram. Egyszer ugyan nekiláttam – még Kassán – rendezni, de igen hamar fölhagytam a hiábavaló kísérlettel – nem ajándékozott meg a Teremtő a türelem nemes és szükséges erényeivel, s így a saját rendetlenségem rendjében gyarapodott-épült tovább – mindmostanáig – ez a sajátos könyv-fal, vagy ha úgy tetszik: szellemi védőbástya.
A Buzitára való kiköltözésem aztán még a kassai „rendet” is lerombolta. Ma már tudom, hogy ez a rendetlenség túlél engem, de ez a tény nem okoz számomra egy szikrányi lelkiismeret-furdalást sem.
Marad minden így, ahogy van, titkokat rejtő és őrző sajátos rendjében és – bizony mondom! –   s z é p s é g é  b e n !
És ebben az iszonyatos rendetlenségben az a jó, hogy ha valamit – de helyesebb, ha azt írom: valakit – keresek (amit, v. akit nem találok meg), ám keresés közben ráakadok egy-egy könyvre, amelynek létezéséről már teljesen megfeledkeztem.
Most is ez történt!
Nagyon régen, valamikor a hetvenes évek végén vettem meg a kassai antikváriumban, a Fő utcán – akkor még volt ilyen bolt is a városban, közel a Dómhoz – Giordano Bruno Párbeszédeit.
Eléggé megviselt állapotban volt a könyv már akkor is, s az évek során felső borítója leszakadt, és el is veszett. Annak idején olyan jól „eltettem”, hogy csak most – más szerző munkáját keresve persze – került elő, vagyis a hetvenes években jószerével bele se néztem a  „nolai” munkájába…
Egyébként a kötet a Filozófiai Írók Tára sorozatban jelent meg, az MTA támogatásával, 1914-ben.    
Giordano Bruno két fő munkáját, Az okról, az elvről, az egyről, valamint A végtelenről és a világokról című párbeszédeket tartalmazza a kötet, Szemere Samu ma is élvezetes – de még mennyire, hogy élvezetes! – fordításában.
Még az is a mai fölfedezéshez tartozó „szenzáció”, hogy a kötet valahai tulajdonosa legfeljebb Szemere bevezető tanulmányát olvasta – de azt is kétlem –, mert az azt követő oldalak mindmáig fölvágatlanok voltak. Mostantól kezdve azonban ez a nem természetes állapot megszűnt – elvégeztem az oldalakat felszabadító „műtétet”, s nekiláttam pótolni a több évtizedes restanciát…

2
Az emberiség egyik legősibb vágya-törekvése a repülés volt, a magasságok meghódítása, az űr messzeségeinek elérése és megismerése. Az ember lényegében mindmáig ösztönösen a lehetséges menekülés – megmaradásának – esélyét és útját kereste.
G. Bruno erre a reménységre találta meg az  egyik lehetségest, amikor kimondta, hogy az Isten hatalma oly mérhetetlen, hogy nem csak egy, hanem több, a miénkhez hasonlatos világot teremtett,  vagyis valahol a Mindenségben – bizony így, nagy M-mel írva! – létezik egy számunkra (is) lakható  m á s i k  b o l y g ó ,  csak meg kell találni az odavezető utat és az utazáshoz szükséges eszközöket.
Lényegében ezért a csodálatos gondolatért – fölszabadító eszméért – vetették máglyára.
Vele és benne – akkor! –  az emberiség vágyát, lehetséges jövőjének reménységét omlasztották hamuvá!…
De: eppur si muove!

3
Valami keveset az előzményekről is.
G. Bruno elképzeléseit így fogalmazta meg – méghozzá versben:

„S kapzsi idő mit tartogatott elrejtve sokáig,
Vajha kihozhatnám nappali fényre hamar.”
(Giordano, a nolai, a világegyetem elveihez)

„A föld kicsiny” – mondta Columbus, s az ő nyomában járva egy német főpap – neve Cusanus – már a föld tengely körüli mozgását írta le A kalendáriom javításáról című munkájában. G. Bruno lényegében ezt fejlesztette tovább, s a maga kettős igazságát így foglalta össze:
„Tanítom, hogy van egy végtelen világegyetem, a végtelen, isteni mindenhatóság műve, mert nem tartom méltónak az isteni jósághoz és mindenhatósághoz, hogy csak ezt az egy véges világot teremtette légyen, holott még számtalan mást is képes teremteni, azt mondom tehát, hogy számtalan világ van, hasonló e földhöz, melyet Pythagorasszal oly csillagnak tekintek, amilyen a hold és a többi bolygó és más csillagok,  mindezeket az égi testeket világoknak tartom, számukat határtalannak…”

4
Az emberiség egyvégtében a „testvérvilágokat” keresi „odafent”, amelyek „isteni meglétéről” a nolai is gondolkodott, s amiért a tar pilisű pápai halálgárda Giordanót máglyára küldte. (Vagy inkább: vetette!) Azonban a „testvérvilágok” keresése továbbra is aktuális föladat: az emberi nem átmentése e Földről egy másik, lakható égitestre, egy „másik világba”. (Nem a másvilágra!) Mert G. Bruno az emberiség számára a leggyönyörűbb utópiát alkotta meg – egy  igen távoli, szinte értelemmel felfoghatatlan jövőnek a lehetőségét…
Ezért kellett meghalnia.
„Eppur si…”

5
G. Bruno Istene – Teremtő Isten.
Ezzel szemben a „papok Istene” (Ady), az ember által megalkotott Úr, többet pusztít, mint teremt. Dögvész, sáskajárás, aszályok, háborúk – tele van a Biblia az Isten-úr bosszújával az ember állítólagos bűneinek megtorlása okán. (Akit ugye jókedvében saját képére és hasonlóságára maga teremtett…)
A nolai ezzel a „megtorlás Istenével” állítja szembe a „Mindenségteremtőt”. A bibliai pusztulást és pusztítást hordozó, Vatikán által kanonizált hatalommal szembe a maga igazát. Ám igazának elfogadtatására G. Brunónak a maga korában semmi esélye sem volt. (Ma talán lehetne?) Így aztán megrakták számára az „isteni máglyát” – ma is ennek tüzénél melegszik az űri hidegtől való örök félelmében az élő emberiség egyharmada.
Bizony mondom, látható a mögöttünk elmaradt idő: hogy mennyi érdemtelent avattak szentté, s hogy mennyi érdemest pusztítottak el az Ő nevében…

6                                         
Gyanítom, hogy minden mítosszal, teremtéselmélettel, ősrobbanással stb. szemben a brunói „kettős igazság” egymás-mellett-volta a leglogikusabb, leghihetőbb, vagy legelfogadhatóbb   teremtéselmélet, vagy ha úgy tetszik, teremtéstan. Mert a nolai a maga Istenét hatványozott hatalommal ruházta fel, s ezt a sokkal nagyobb, világokat teremteni képes Urat a Vatikán hatalmasai képtelenek voltak el- és befogadni. Feltehetően nem is tehették meg ezt, mert akkor a kereszténység alapja, az Ó- és az Újszövetség értelmét vesztette volna…

7
Biztos vagyok benne, hogy a leggyönyörűbb elképzelést a Mindenség Uráról és Teremtőjéről G. Bruno fogalmazta meg, kinyitván egy lehetséges űri menekülési útvonalat az emberiség számára – a Mennyei Vereckei Hágót.
Ma már az  á t k e l é s r e  volna is némi esély, de a megérkezés egy űrbéli „Kárpát-medencébe” – az teljesen bizonytalan… Nem is szólva a visszatérésről – mert hogy hova?…

8
Íme a Mindenség Rendje –  Istené? – s az én könyvtáram e-földi rendetlenségének egyidejűsége…
Hogy újra itt ülök az estéli íróasztalnál, és folytatom azt, ami – végül is – folytathatatlan és lezárhatatlan.
Mert – s ezt is G. Bruno mondja – „…a halál nem egyéb, mint a fölbomlás”. A mindenségé, az isteneké, vagy az emberé – egyre megy. Nem is fontos foglalkozni vele; csak azért írtam le valamit belőle, hogy megmaradjon egy gondolat, vagy egy pillanat a „fölbomlás” és az „átalakulás” evolúciójában, ami ebben az  e g é s z   cselekvésben magát a létezést jelenti.
A cselekvést, ebben a kitágult napban!
Az Istennel pedig az a baj továbbra is, hogy nem tudja önmagát meghatározni!