Grendel Lajos – Az utolsó reggelen / Regényrészlet

Már jó ideje gondolta, hogy öngyilkos lesz, fölmászik a tizenkettedik emeletre, és zsupsz – aztán vége van a filmnek. Irtózott az öregségtől, főleg a lopakodó gonoszságától. Ahogy egy fog hull ki. Ahogy egy hajszál őszül meg. Ahogy öt kilométert futott vidáman, de most már csak egyet. Ami az öregségben a legimpertinensebben megmutatkozik, az a visszafordíthatatlansága, gondolta Noszlopy, most még csak alig ötvenöt, de a napok múlnak. Ami idejét múlt lenne, már ott lohol a nyomában.

Erzsi, az ő drága, jó Erzsije, nem bocsátott meg neki. Mert otthon, egymagában, igen, de kettesben egyre ritkábban. Ez Piroska bosszúja volt, amiért őt nem környékezte meg? Noszlopy nem volt babonás, mélyen megvetette a babonás embere-ket, most mégis szinte mágikus erőt tulajdonított a boszorkánynak. Mert akkor kezdődött minden, amikor ő mindenét eladta, és beköltözött albérletbe Piroskához, aki oly kedvesen fogadta. De a legesleghosszabb szimpátiának is van határa. Piroska egy idő után megunta Noszlopy éjszakai ébrenlétét, a délig történő alvását, a nagy rendetlenséget, amely a bűnös szobában fogadta délben, amikor már a hölgy eltávozott, de az izzadsága ott maradt, mintha szerteszórta volna. – No, keljen már föl, az istenit – dohogta olyan rendszeresen, mint a miatyánkot a pap. Egy idő után nem is vette komolyan. Hiába volt kimázolva, miközben alul rongyos volt a slafrokja, és a seprűnyél sem hiányzott a déli órákban, mert ilyenkor takarított. – Ki volt ez a naccsága? – érdeklődött olykor, és a naccsága mindent megmagyarázott. – Öles pincsi – válaszolta hetykén Noszlopy, és a nő gondolt, amit gondolt, jót nemigen.

Már jócskán este volt, amikor Szmirnovval lementek a szuterénbe vacsorázni. Rangos helyre, rangosan vecsernyézni, mert Noszlopy ámult-bámult a sok csilingelő csengettyűn, mert egyáltalán nem volt ez egy alagsor mintájú étkezde, hanem úri hely kimondottan úriembereknek, noha, mint Szmirnov, az ősapjuk paraszt volt. No, de sebaj! Járt már Noszlopy rosszabb helyen is, mint ez a panzió, ahol csupa füstölt lazacot árulnak és a tányérok Kínából, Japánból vagy Taljánországból valók. A november azonban hazaűzte a kíváncsiskodókat és a sznobokat. Az étterem kongott az ürességtől.

– És most mit csinál? Felállni nem tud? Felülni nem tud? Vagy túl radikális vagyok?
Noszlopynak nem véletlenül jutott eszébe, hogy Szmirnov még túl fiatal. Valaha szerette a fiatal radikálisokat, de ahogy öregedett, egyre kevésbé. Túl hanyagul öltöztek (pedig lett volna miből felöltözniük rendesen), és túl dekadensek voltak ezek az új radikálisok. Szmirnovon is egy jó nyúlós fehér pulóver és egy sötétzöld nadrág lazította a fiatal férfit, semmi különös vagy extra.
– Már megszokta – vetette ellen Noszlopy. –  Miért, te másképp csinálnád?

– Ó, én hirtelen haragú vagyok.
– Igen? Ez mégiscsak egy új fejlemény – mondta Noszlopy, és mindjárt meg is bánta.
De Szmirnov komoly maradt, hiába, ezektől az oroszoktól mindig van mit tanulni, például, ha nevetnek, nem biztos, hogy azon, amin egy normális ember nevetni szokott, gondolta Noszlopy. Máskor meg sírnak, amikor a legkisebb okuk sem volna sírni. Noszlopy udvarias volt, és inkább hallgatott. De egyszer csak, mintha forgószél kerekedett volna, és elűzte a komor, alacsonyan szálló felhőket Szmirnov arcáról.
– Tudod, eleinte furcsa embernek találtam.
– Például nem úgy öltözködött, mint te – súgta némi gonoszsággal Noszlopy.
– Nem erre gondoltam – mondta. – Felőlem úgy öltözködik, ahogyan akar. Minálunk sokkal szegényebbek is vannak. Fogalmad sincs róla, hogy mekkora szegénység van minálunk.
No, mit fog kitalálni, gondolta Noszlopy, és meglehetősen nyeregben érezte magát.
– Hát, például, a Takács… Mondja, jó ember ez, vagy rossz ember. Én még nem tudom eldönteni.
– Még nem gondolkoztam rajta. Ráadásul a pálinka kihozza a rosszat az emberből.
– És Pityu jó ember-e, vagy pedig rossz ember?
– Ezt sem tudom megmondani – sértődött meg Noszlopy.
– Te nem is gondolkodsz – csapott le rá Szmirnov. – Felőled minden mindegy. Az öreg börtönben ült, a fia agyvérzést kapott. Ejnye, ejnye… Csak nem fatalista vagy, kedves nagybácsi?
De Noszlopy most másra figyelt. Egy másodpercre lebénult. Az arca bal felén Szmirnovnak egy anyajegy éktelenkedett, és a szoba sötétjében ezt nem látta. Ha az arcod bal felén anyajegy mutatkozik, akkor igencsak figyelj oda, mert az illető ravaszkodik. Ezért az előbbi kérdésre azt felelte:
– Fatális a te orosz öregapád.
Aztán nevettek mind a ketten.
– Manapság minden másképpen van – mondta Szmirnov. – Ha lekésed egyszer a vonatot, örök időkre szegény maradsz.
Szmirnov már másutt járt, tudja a fene, hogy merre. Noszlopynak nem kellett együtt vacsoráznia a többiekkel, de kettesben egész más volt, mintha egyedül enne az ember. Szmirnov és ő! Mintha egymás tükörképei volnának. Sokkal kényelmesebb. Noszlopy úgy érezte, megengedheti magának azt a luxust, hogy a levest követően böfögjön, és az arcpirulást sem szégyellte, elvégre elérte azt az életkort, amikor már bordóvörösbe játszik az arca, pedig egy hónapig nem is volt részeg. Marhahúst javasolt Szmirnovnak. Vacsorára csakis marhahúst kell enni, méghozzá, méghozzá vöröset, mert az friss, mint a tízperces tejföl. A szakácsnét meg kell mozgatni, mert az itteni szakácsnék lusták és melankóliásak. És valóban, a marhahús olyan friss volt, hogy délelőtt még a gazdája bőgött, és olyan illat szállt fel belőle, hogy az a két nő is megérezte a sarokban, mert felkapták a fejüket, és szimatolva Noszlopyra és Szmirnovra pillantottak. Amikor találkozott a tekintetük, Szmirnov enyhén lehajtotta a fejét, mintha köszönni akarna nekik.
De Szmirnovot csalódás érte. Bár nagy gőzzel vágott a marhasült közepébe, a második és a harmadik fogás kisebbre sikerült, végül már csak turkált az étel között, túlságosan vörösnek nevezte, és túl fűszeresnek, otthon derekasan megsütik a húst, mondta Szmirnov, ez az angol konyha, annál rosszabb nincs is, meg a svéd meg az izlandi, ott félig nyers halat árulnak. „Az orosz konyhához szoktam, jobban szeretem a sertéshúst a marhánál. Mi már egy új generáció vagyunk, nem haspókok és vodkaivók.”
– Holnap Bécsbe megyek. Így mondják magyarul, hogy Bécs, nemde? De már most kijelenthetem, hogy sokat tanultam.
Szmirnov, mi tagadás, elégedettnek látszott. De a második mondata a helyére tette Noszlopyt.
– Lehet, hogy az egérlyukban is van élet.

Noszlopynak elállt a lélegzete.
– Ezt hogy értetted? – kérdezte, nem is leplezve a sértést.
– Tudod, Bécsben egészen másról lesz szó. Pénzekről. Nagyon sok pénzről. A pénznek pedig nincs országa. Oroszország és Amerika, Kanada és India nem léteznek. Ezek csak földrajzi témák. Hogy úgy mondjam, mesék. Valahol létezik Szlovákia, és valahol létezik Magyarország. De ez ma már csupán fikció. Szlovák állampolgár vagyok. Ez nagyszerű. De ez ma már csak illúzió.
Noszlopy a Holdon érezte magát. Szmirnov megsajnálta.
– Azért az emberiség kilencven százaléka nem törődik az ilyesmivel. És igazuk is van.
Noszlopy, talán tolakodó volt, talán sértődékeny, megkérdezte:
– És azért jöttél ide, hogy ezt megmond?
– Nem – válaszolta Szmirnov. – Egyszerűen a kíváncsiság hozott ide. A te apátok az én nagybácsim, nem?… Hát megálltam két napra Pozsonyban.
Noszlopy meghúzta a féket. November van, a forró fecskék elrepültek, és ki tudja, visszatérnek-e még valaha.
– Öregszem – vallotta be töredelmesen. – Ahogy öregszik az ember, úgy fogy az ideje.
De Szmirnov mintha nem hallotta volna ezt.
– Az a… No, az a micsoda… No, hogyishívják, aki az ember halálát okozta. Vele mi lett?
A Takács – az Istenit, de ezt csak csöndben mondta, szinte mormolta a fogai között. A tárgyalásra először nem is ment el, ott úgyis csak színjáték folyik, hogy minél több, vagy pedig minél kevesebb börtönre ítéljék az embert. Szóval meghívót kapott, de a meghívó a szemétkosárban landolt. Viszont egy negyedórát vele volt, a tárgyalást megelőző nap valamelyikén. Takács igen lefogyott, és sápadt is volt, de amúgy mindegyik rab sápadt, a napfény hiánya előbb-utóbb megmutatkozik rajtuk. Pityuval ment el a Kertész utcai börtönbe. Takács tompán nézett, nem született benne akarat a világos beszédre. Összevissza beszélt a börtönviszonyokról, az embernek az volt az érzése, hogy nem bírja tovább néhány napig, pedig, ha jól tudja, ezer meg ezer nappal nézett szembe. Vajon kibírja-e, töprengett Noszlopy. Pityu Janáról nem beszélt, ott már lezárult az ügy, nem volt mit mondania neki. Takács az udvar négyszögéről beszélt, meglehetősen összefüggéstelenül. Akkor terelik oda őket, amikor már nem süt oda a nap. Mintha szándékosan csinálnák. Egyszer csak fölfakadt:
– Elfogyunk. Egy évszázad múlva alig marad magyar… Igaz, az emberhús megint divatba jön. Hála Istennek, már nem érem meg.
Noszlopy csak nézte, mint egy idegent. Ha igaz, akkor becsapja önmagát is. És tudta, hogy igaz, mert nem szólt egy árva szót sem. De hát a gyilkosság, mondta Pityu. Az túlment minden határon, az valami más volt, valami, ami a sötét éjszakát juttatta az eszébe, és délidőben a napfogyatkozást, a rettenetes nyomort, ami nem fizikai nyomor, hanem ösztönös. Lángoló nyelvű, mely mindent elpusztít, gondolta Noszlopy. De Pityu másként gondolkodott.
– Én nem vagyok gyilkos. És sosem leszek az.
Takács sötéten mosolygott.
– Hát persze. Ember vagyok, nem vadállat.
Pityu zavarba jött,
– Mit akarsz ezzel mondani?
Takács itt is sötéten mosolygott.
– Boldogtalan vagy. És a boldogtalanságból sosem lehet boldogságot kicsikarni. Sohasem, fiam. Ugyanis a boldogtalanság alapállapot. Mint az, hogy a feketerigónak fekete színe van, és nem sárga.
Szóval nem lett értelme a kíváncsiskodásnak, gondolhatta Pityu. Takács maradt, aki maradt, de úgyis tudta az ember, hogy fölösleges. Valahányszor elment hozzá a börtönbe, kedvetlenül jött vissza, sőt káromkodva. Noszlopy nem is merte megkérdezni, úgyis tudta a választ. A bíróság előtt Takács hallgatott, csupán beismerte, hogy nem volt szándékában ölni, viszont ezért fizetnie kell. A bíróságot azonban nem hatotta meg túlságosan a medveharapástól eltorzult arca. A bíróság úgy tudta, hogy alapjában véve elvetemült emberről szól majd az ítélet. Bezzeg, ha egy friss, jóképű tette volna ugyanezt… Itt is utolérte volna a medveharapás?
– Még ne menjünk vissza a szobába – indítványozta Szmirnov. – Jobbra van egy társalgó. És fogadjunk, hogy teljesen üres. Már két napot vagyok itt Pozsony mellett, és nagyon jól feltalálom magam – mosolygott, ezúttal huncutul.
– Először vagyok itt – mentegetődzött Noszlopy.
– Én is – tette hozzá gúnyosan Szmirnov. – És néhány nap múlva nem is emlékszem majd rá.
– Igen. Vannak fontosabb dolgok is – mondta metsző gúnnyal Noszlopy. – Például a pénz.
Szmirnov nem kommentálta a dolgot, hagyta, hadd menjen a füstbe. A társalgóban villanyt kellett gyújtani, de a hét égő közül öt nem égett. Mégsem olyan remek ez a szálloda. Ráadásul hideg is volt – meg is jegyezte Noszlopy halkan, de olyan halkan, hogy az nem ért el Szmirnov füléhez.

– Nagyszerű lesz! – suttogta.
De a társalgó nemcsak hideg volt, hanem itt-ott penészcsíkok voltak a falain, legalábbis Noszlopy úgy látta.
– És mostanában mit csinálsz? – kérdezte Szmirnov, akit nem zavart sem a hideg, sem a penészes falak.
– Semmit – vallotta be Noszlopy. – Elment a vonat, és nem jön új.
Szmirnov megcsóválta a fejét.
– Éhezel? – kérdezte határozott komolysággal.
– Tessék? – kérdezte megütődve Noszlopy. – Még mit nem!
– Elnézést, nem akarok tolakodó lenni. De bizonyára van valami trükköd, amivel kitolsz a világgal?
– Úgy van – mondta gúnyosan Noszlopy. – Úgy hívják, hogy a semmi. Nálunk viszonylag még meg lehet élni a semmiből. De már nem soká.
Szmirnovot tényleg érdekelte a legközelebbi hozzátartozók múltja, de nem annyira, hogy megégesse magát a tűzzel. Csodálkozott is, meg nem is. Az ő közege biztonságot nyújtott, teljesen másképpen élt, mint Noszlopy. Nem hagyta békén a dolog, de mint aki figyelmesen a kerti vakondot figyeli, és csodálkozik, hogy így is lehet élni.
– És azelőtt? Azelőtt mit csináltál?
Nem akarta, hogy gúnyosra sikeredjenek a szavai, mégis, talán a helyzet hozta, hogy egy kicsit bántottak.
– Azelőtt sem csináltam semmit. Egy könyvkiadót indítottam, de nem törődtem vele, úgyhogy szépen csődbe ment. Viszont sokat jártam a mezőt és erdőt, lassan minden virágot megismertem. Néha szép lányokkal találkoztam, akik mind feleségül akartak jönni hozzám. Láttam zöld gerlét és piros mókust. Megszagoltam az erdei fákat, és az illatuk olyan volt, mint a lekvár ezer íze. Sokat jártam fürödni, és a víz szaga kókuszdió és kacsasült szaga volt. Amint látod, éltem, mint Marci Hevesen. És most is élnék, ha nem fáradtam volna bele.
De Szmirnov arcán egy soványka mosoly sem jelent meg. Olyan volt, mint egy tanító bácsi, ha kétszer olyan szigorúnak mutatkozik, mint amilyen valójában. Noszlopy még meg is sajnálta.
– Az azelőtt soha nem jön vissza. Azt akkor kellett volna elkapni.