Michal Habaj versei

Képeslap Párizsból

Ahogy Breton úr említi, 1923 augusztusában
a Git-le-Coeur utcában feltűnt egy fiatal lány árnya.     
Tíz esztendővel később ugyanazt a lényt pillantotta meg

Nezval úr az alkonyodó fénykép-városban.
Végighaladt a filmen, és ma újból rátaláltunk.
Kedves járókelő, ki emberemlékezet óta ott él,
ahol a szív megpihen. Tíz esztendővel
később, mikor a kis herceg álmai egyetlen éjszaka alatt
emlékekké vénülnek, s gyöngyszín karjában
a kung-fu-fogás tangóritmussal párosul
a látomás a Git-le-Coeur utcából
újból úgy villan fel, akár a legkedvesebb elérhetetlen árny,

Egy udvarhölgy arcképe fölött

Néhány elhanyagolható évszázad
leng közted és köztem
az ablakban, mint a függöny.
Körben: dívány, karosszékek, gyertyatartók az asztalon,
a falakon képek súlyos rámákban, vázák,
és a folyosó, melyen ezen a ragyogó napon
oly természetességgel mentél végig,
mintha mindennek soha nem lenne vége.
Nem lesem a csodát, csak azt várom,
hogy a vászon finom arcfelületével
mélyebben beragyogod a szobát.
Az ablakon túl lemenőben a Nap, s szirom szirom után –
a rózsák ezen a nyárvégen arcoddal együtt
zárulnak be önnön ártatlanságukba, közvetlenül azelőtt,
hogy a kép színeit s a kert illatait  
lassan elnyeli tizenegy éves véred…   
Soha nem járom végig az utat,
melyet a földgolyó közted
és köztem megtett.
S amikor kilépsz az ajtón, én sehol nem vagyok,
csupán könnycseppjeid csillognak szememben.
Honnan jövünk: mik vagyunk: hová megyünk

a megismerés kútja kiszáradóban: nincs benne víz már:
mondja a férfi a káva fölé hajolva: belebámul
a sötétbe: ő maga lesz a kút: az éjszaka közepén:
felkiált: elázik azután: lucskos a nászágy vászna
melyen a szüzesség alvadó vérében hever az unokája:    
Jarmilka Jarmilka: mondja bele a férfi a sötétségbe: borsónyi
könnyei végiggördülnek az arcán: az ablak széttört üvegén át    
bevilágít a sötét képű hold: ismeretlen lények vonulnak
amott a síkon és belépnek az életünkbe:
a megismerés kútja kiszáradóban: a férfi telesiránkozza az éjszakát:
a nehéz nyári levegőt kékítő színezi át lomhán:
a szérűn kutya vonít: ellik a disznó: érik a dohány illata ideérzik
a földekről: csendeskén csendeskén érik: a férfi már nem tudja
hogy s mint legyen tovább

Tutajok: Fájdalom karikái

cipelik hátukon a történelmet: arcukat az ég felé fordítják:
magukba isszák a nap sugarait: és méla tekintettel
szólítják meg a messzeségeket: ártatlan tiszta szavakkal: lenni birtokolni:
az ajkak lobogói tépetten lengnek a szélben: a hangjuk
s az arcuk a fegyverük: szembeszállnak a szerelmek s birodalmak
rúnái alatt szunnyadó ürességgel: az evolúció útjait szegélyező
sötét fasor mentén: melyeken eleddig rendre
magunk mögött hagyott énjeink vonulnak: némán ajkunk
szétnyílik a történelem-födte laboratóriumok kémcsöveiben:
moccan az őssejt: a mag legmélye felé
mozdul: a szüntelen visszafelé múló idő
kiürült vizeiben: a káosz mélységei felé: ahol vagyunk: ahol mi vagyunk:
ahol őrült sebességgel hagyjuk magunk mögött az emberiség kopott
mérföldköveit: tutajaink az események örvénylésében hánykódnak: ki
állítja meg őket:
ki állítja meg a reinkarnáció őrült körhintáját?  

A kastélyparkban

Évek vagy évszázadok múltán térek vissza, ma princesse.
Csupán Európa öregedett meg a térképeken s megráncosodtak a tengerek,
a hamuszín homlok ugyanazt a hamuszín égboltot veri vissza.
A szem fáradt, mintha valaki másé lenne, némi gyermeki erotikával halad
lapról lapra, nélkülem, akit kerülget
a szomorúság l’ amour courtois. Az évszázadok messze szállnak valahova,
mintha súlyos kövek hullnának le egy rézkarc szívébe zárt lovag szívéről.

Feleségül kérem saját kezem árnyékát, mely megsimogat,
a hamuszín égbolt ugyanazt a hamuszín homlokot veri vissza.
Lelkünket belepi a por, s a kozmosz cseng az ajkak suttogásában,
melyekből a halott Szó ölébe csöpög a vér. Szőke udvarhölgyek
barokkos szeme tárul nagyra, miként a legyező, a hervatag Nap lángra lobbantja
finomka arcbőrük alatt a vért, mely a Földgolyó forgását hajtja előre.

Egyszarvú szarva s tán maga McLaren ragyog fel tekintetemben,
majd mélyen bennem elmerül. Csattog a fog, amikor
a mesterséges intelligencia összeszedegeti a nap-duzzasztotta tulipánokat.
Rózsabortól megrészegült trubadúr álmodik dalt magának, mely szóra
nyitja a hologram-kép ajkait, s pillái rácsukódnak a szürke képernyőre.
Aranyló hajfürt nyugszik a tenyérben, illata akár a kínai konyháé.

Az eltakart képernyőn egy tisztes társaságot látok,
s egy hűbérurat, ki a széles lépcsőházból egyenesen az apokalipszisbe lép.
Ujjaim közt atomokat tartok, az atommagok és a műholdak
körbesikálják bolygónk roskatag falait, melyeket az idő
mozdulatlan kezei bontottak meg. Más kezem, mely soha nem érintett
műanyagot, nincs. Felemelem vérző ajkam a kőről,
mely évszázadokkal ezelőtt érintette a bőröd, hercegnőm.

Tóth László fordításai

Tags: michal_habaj