Pier Paolo Pasolini – A realizmus halála

Friends, Romans, countrymen, lend me your ears!
Temetni jöttem, nem dicsérni
az olasz realizmust. Ami egy stílusban rossz,
gyakran túléli azt, de a jó gyakran
közös sírba tétetik önnön emlékezetével.

Így lesz ez a realista stílussal is.
A nagyra becsült Cassola vígan elismeri,
igencsak becsvágyó volt: ha ez így lett volna,
az súlyos vétek lenne, és ugyanakkor ebből kifolyólag
a vége is. Ha megengedi,
– és Cassola tiszteletreméltó író:
de valamennyi neopurista tiszteletreméltó író! –
most én jöttem ide, hogy az olasz realizmus
haláláról beszéljek: stílusa kevert volt,
bonyodalmas, közönséges… De Cassola úgy tartja,
becsvágyó: és Cassola
tiszteletreméltó író… Ez a stílus
végtelen számú szóval gazdagította a nyelvet,
s a valósághoz való újszerű viszonyával töltötte meg
a Kincstár szenilis ürességét: ez volt talán
az olasz realizmus becsvágya?
A proletariátus fájdalmát mondta el,
az ő sírását sírja: én azt mondanám,
épp ellenkezőleg, becsvágyó az,
aki a fehér szocializmus
belsőséges prózájának költőiségében
higgad le és alázkodik meg…

De Cassola szerint becsvágyó volt:
és Cassola tiszteletreméltó író.
Mindannyian tudjátok, hogy ez a stílus,
mely a valóság ábrázolására született,
elvetett minden hivatalos tiszteletet:
ez volt a becsvágy? Cassola így véli,
és Cassola minden bizonnyal tiszteletreméltó író.
De nem azért beszélek, hogy cáfoljam
Cassola állításait, hanem, hogy elmondjam, amit én tudok.
Mindnyájan kedvelték ezt a stílust a remény
napjaiban: és nem ok nélkül.
Mi akadályoz benneteket, hogy most sirassátok?
Ó, Értelem! ismét elvesztél az irracionalitás
sötét útvesztőiben! Kitérő,
redukció, stílusválasztás: megannyi kapitulálás
a reakció előtt!
Bocsáttassék meg… de a szívem ott porlad e stílus
ravatalán… Hallgatni szeretnék, és kész.

Tegnap még a mimetikus és objektív
stílus vulgáris beszédmódja,
a valóság roppant ideológiája
döbbentett meg titeket… És ma, íme,
porba sújtva pihen: és senki se érzi
méltatlannak, hogy tisztelettel adózzon emlékének.
Ha méltatlankodásra hergelnélek benneteket,
urak, nem lennék igazságos Cassolával
és a többi neopuristával szemben, akik, mint tudjuk,
valamennyien tiszteletreméltó írók.
Nem akarok igazságtalan lenni velük: sokkal jobb
igazságtalanul bánni a meggyilkolttal, önmagammal,
veletek, mint szembe kerülni
az összes tiszteletreméltó íróval.
De akad pár megjegyzésem a stílusról:
tartsátok bátran a végrendeletének.
Ha ismertétek volna – és meg is akartátok
volna végre érteni – most valamennyien
a holtat csókolgatnátok, sebet seb után,
vérében áztatva a zsebkendőket!

De félek felfedni rejtett erejét:
talán nem a legbölcsebb, hogy megtudjátok,
mennyire hatásosan jelenít meg titeket e stílus!
Nem fából vagytok, nem is kőből:
hús-vér emberek vagytok: és hogy emberileg
végre megértsétek, mi is volt,
mi is akart lenni a Realizmus,
legyen bár bábeli vagy mimetikus,
lehetett volna méltatlankodni, lehetett volna
forradalmat akarni… Jobb, ha nem tudjátok,
miként akart titeket ez a stílus beemelni  a történelembe:
mert, ha tudtátok, felperzseltétek volna
az Államotokat és az Egyházatokat…

Jaj, talán nem kellett volna erről beszélnem!
Igazságtalan vagyok a tiszteletreméltó írókkal szemben,
akik cikkekkel, konferenciákkal, vitákkal
végre restaurálták a nyelvet,
és elérték, amit akartak:
állami szürkévé redukálni.
De ha ide, a holttetem köré akartok gyűlni,
vállalkoznék rá, hogy leírjam, hadd lássátok,
milyen volt, ha nem láttátok a saját szemetekkel…

És ha vannak könnyeitek, folyjanak!
Mindnyájan tudják, hogy nézett ki az a
roppant, noha máig bizonytalan
ideológia. Most első napjaira emlékezem,
még az Ellenállás
fényében. A fasizmust legyőztük,
s azt hittük, a Tőkét is. És íme, most mégis,
ebben a formában Tomasi tőrével
hasogatom, íme a neoexperimentalisták
szakadása, íme Cassola hasított tőrdöfése,
Cassoláé, aki a barátunk volt.
Amikor kihúzta a szentségtörő tőr hegyét,
nézzétek, hogyan ömölt a vér,
mintha csak azt igazolná, hogy a sebet ő,
Cassola ütötte becstelenül…
Mert, tudjátok, Cassola szocialista…
szívében realista elvek,
ő ejtette a legmélyebb sebet.
E hálátlanság után, sokkal inkább, mint a gyilkosság hatására
a Realizmus lehorgasztotta a fejét, és megadta magát.
És fáradt stilémákba és a roppant
feltevésbe bonyolódva kimerült és elbizonytalanodott.
Ó, polgárok, micsoda bukás volt az övé!
Én, ti, és mi mindnyájan odavesztünk:
és most a stilisztikai reakció szabályoz
mindent… Most elsápadtok (ó, álom):
a lelketekben érződik a cinkosság
súlya: de van kegyelem a számotokra,
még ha kispolgárok is vagytok, vagy a polgárokkal is tartotok…
Érzékeny lelkek, hát így reszkettek:
pedig csak a forma sebeit láttátok:
nézzetek ide, ő, a Realizmus – az ideológia
teste – szíve, hatalmas strukturált szíve mélyéig ható döfést kapott.

Drága barátaim, kedves barátaim… nem akarlak
benneteket a hivatalos ideológia ellen hergelni:
azok, akik stiláris feltámasztásán
ügyködnek, tiszteletreméltó írók.
Fogalmam sincs, miféle személyes indulat fűti
őket, hogy ezt tegyék… Tudom, hogy tisztességesek
és tiszteletreméltók: és nyilván tőletek kapnak
választ, mely igazolja őket.
Nem azért jöttem, kedves barátaim,
hogy elraboljam a szíveteket.
Nem vagyok olyan jó szónok, mint Cassola:
de a szenvedély – mint köztudott – kompromittál
e legyilkolt stílus miatt:
és ezt jól tudja az is, aki nyilvános
alkalmat teremtett nekem, hogy szóljak róla…
Én nem vagyok toszkán, és szavaimmal nem akarom
feltüzelni a vérét annak, aki meghallgat:
beszélek, ahogy tudok: és megmutatom nektek
a realista ideológia szétmarcangolt szavait
nyomorult, nyomorult elnémított száj!
és hagyom, hadd beszéljenek helyettem:
ha én Cassola lennék, és Cassola Pasolini,
itt most egy olyan Pasolini állna,
aki képes lenne szavaival megragadni benneteket,
meghatni még a sziklákat is,
Rómáéit, melyet ismét a Pápa szerzett meg
az Államtól, mely merő képmutatás.

És ennek ellenére, az árulás révén ledöfött
és immár jobblétre szenderült, tisztátalan Realizmus
– megpecsételve a partizánok vérével,
a marxisták szenvedélyével –
mindenkinek, egyénenként örökül hagyja
a megújult történelmi érzék
„hetvenöt líráját”: kevéske ez, szinte semmi,
ha a metatörténelem és a tőke millióit
vesszük: de mégis csak valami.
Rátok hagyja továbbá Gadda Pasticciaccióját,
minden mimetizmus lenyűgöző
előképét: örökül hagyja Moravia
jó és kíméletlen diagnózisait,
Levi szociológiai édességét,
Bassani aranytörténetét, Arturo szigetének
lényeit, néhány fiatalt,
aki nem rabszolga jövőben bizakodik,
és egy pici bolognai lapot, az Officinát…
És örökül hagyja Calvinót. Az ő prózáját,
mely inkább francia, mint toszkán,
inkább voltaire-i, mintsem hazai ihletét,
egyszerűségét, mely sosem szürke,
megunhatatlan mértéktartását,
sosem hivalkodó világosságát.
Ragyogó szerelmét a meséből kelesztődött
és kitekert világ iránt.
Az új puristák, a fehér szocialisták
– a Vatikán üdvöskéi – sosem foszthatnak
meg örökségetektől.
A művek és a tettek, melyeket a Realizmus rátok hagyományoz,
túlélik őket. Ekkora ereje van…
De adja az Ég, hogy amit elmondtam,
csak egy keserű, shakespeare-i tréfa maradjon…

Csehy Zoltán fordítása

PASOLINI, PIER PAOLO (1922–1975) olasz író, költő, filmrendező.