Tandori Dezső – Elkapni a hangot

Nem az, hogy hangokkal dobálóztunk. Csak mintha
(mintha hangokkal dobálóztunk volna), mint ha

hangokkal dobálóznak, még üdv időkben labda- vagy karika-
játékosok egy vándor vámos Rousseau képén, adni, kapni,
el kellett kapni a hangot, ott,
és a dakli a sarokból most nem az ifjú öregpárt,
de a játékosokat figyelte (vagy sem, vagy csak épp volt),
ám most jókora tüsszögés tört rám, abba kell hagynom.

Ezt. Abba. Ezt legföljebb csak ebbe. Színek, ecsetvonások, vonók,
témák: valamit jeleztek. Milyenek lehettek társaik? Húrként?
Elhatározzuk, megnézzük, kifüleljük.
Sorra dobáltuk el saját jegyzeteinket,
ez is szerialitás, ez is egzisztenciális,
de az ebbe-abba ellentét, a kettő közt a köztes,
melyet a legkevésbé értenek,
marad. Csak a fogaknál borzasztó fenyegetés,
ha híj áll elő, tátong, kétfelől elkezdhet lepusztulgatni,
de a helyrehozás oly szenvedésekkel jár,
melyek nekem nem csupán ellenszenvesek,
de nem akarom elszenvedni őket.
Elszenvedni a szenvedést: oly fokozás,
oly előlegvétel, hogy ne aztán. De a kétfelől-más
közt a köztest értik meg a legkevésbé. Nem mert megalkuvás,
átmenet. Tudom én? Nincsen már tehetésük rá.

Verébkém kedvcsinálón dalol. Elveszi kedvem
megannyi fölöslegestől. Nem dobálóztunk semmivel,
némák voltunk (ebben a költészeti-művi helyzetben).
Ott se voltunk. Nem is találkozom már.
Az utcákra, ahol jártam („s nem lakom”, Pilinszky),
nem gondolok. Így gondolok. Nem járok ott. Mégis egy-egy
változást észlelek. Elkapom. Megint más a személyzet.
Ilyenkor milyen üres ez a presszó. Ha
így hívják még. Átépítkeznek, egy fal kikerül,
majd vissza mégis. Rá a régi képek: fotók,
reklámok. De hogyan is ülnék már ott
a fasori alacsony kerítésszegélyen bárhol.
Sok fasor, sok szűk, érdektelen (érdekes utca),
fonal, ld. Babits, a hosszú v. messzi utcák fonala.
Csak gondolatban kapom el.
És nem gondolkozom.

Se valóságban nem, se gondolatban.
Vigyázva írom: „sem”. Különben „seg” van.
A becsület mellett m ég az esztétikum az,
amire némelyekkel szemben adunk. De itt
fut (Játszd újra, Sam!) a restek (a szorgosok)
brácsása, hegedűse: gordonkása. Meg-megáll nagydarab
hangszerével, a földbe tűzi, egy-egy széria kezdete, vége,
ott létezik. Nem hagyja abba. Nekem ebbe. Nem marad ebbe
semmi, ami vagyok most (még). Csak nem leszek. S marad.

Kezemből valami szép lassan kifordul.
Kifordul, és hull.
Dúl, eltünésül.
Tűn. És ül.

A légmozgás:
még: lozgás.

Terel:
el, vissza, el.

Marad:
de nincs új fordulat.

Ha középről kétfelé,
mi az oda-visszája?
Nincs, csak összevisszája?
Össze minden visszája!