Angyal László: A kétnyelvűség kérdései

Az AB-ART kiadó gondozásában megjelent Margó című tanulmánykötet sokféle témájú tanulmányt fog egybe. A közös mindegyikben az, hogy fölvetődnek bennük a kétnyelvűség kérdései. A kötet szerkesztői, Bárczi Zsófia és Vančoné Kremmer Ildikó, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatói, ismert művelői az irodalom- és nyelvtudománynak.

A nyelvészek mellett helyet kaptak a kötetben irodalmárok is, akik a kétnyelvűséget az irodalom aspektusából vizsgálják. A tanulmányok sorában az irodalomtudományi jellegűek dominálnak.

A magyar–szlovák kétnyelvűség tudományos vizsgálata, annak ellenére, hogy a téma nem új keletű, csak mostanában lendült fel. Az utóbbi időben a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg néhány, a szlovákiai kétnyelvűséggel foglalkozó kötet (a Mercurius Könyvek sorozatban).

A Margó címmel megjelent, hiánypótló kötet a tudományterület legújabb eredményének számít. Szerzői felkészült nyelvészek, szociolingvisták és irodalmárok, akik az alkalmazott nyelvészet terén nemcsak szabványos nyelvi recepteket, hanem a szlovákiai magyar beszélőközösség számára fundamentális nyelvi törvényszerűségeket tárnak föl. A kötetben szereplő írások több tudományterületen érintkeznek egymással. Mészáros András tanulmányában a századfordulós Felvidék egy jelentős teológusának, filozófusának, Szelényi Ödönnek a gondolatait ismerteti, bemutatva a 19. századi magyar kantianizmust, a kultúra és a szellem fogalmának értelmezését a szóban forgó szerzőnél. Pénzes Tímea tanulmányában a fordítástudományi munkákban előforduló hasonlatokat vagy hasonlatként felfogható utalásokat vizsgálja. A hasonlítás alapjául a fordító (a tolmács) személyét és a célnyelvi szöveget, illetve annak kapcsolatát veszi. A fordítást Pénzes minden esetben másodlagos szövegként értelmezi.

Csörsz Rumen István értekezésében a közköltészet kutatásának lehetőségeit és korlátait tárja fel, megállapítva, hogy a közköltészet darabjai számos változatban élnek napjainkban is, s ezek között átjárhatóság fedezhető fel. Csörsz a zenetörténet és a történeti verstan területén is alapos ismeretekről tesz tanúbizonyságot.

Tanulmányában számos példát sorakoztat fel, így többnyelvű kontextusban a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű karácsonyi kántálót vagy A pávás lány című balladabejegyzést. A közköltészet körében nem ritkák azok a magyar–szlovák katonadalok, melyeknek nem maradt ránk magyar fordításuk. Szerelmi dalok példázzák, hogy az egynyelvű variánsok mellett létezett latin–magyar és latin–szlovák változat is. Egy példán, a Lőcsei énekeskönyv nyomán mutatja be, hogy milyen nyelvek jelennek meg ebben a költészetben. Ritkább a szlovák nyelv, inkább a magyar és a latin dominál. Polgár Anikó az antik költészet hagyományát vizsgálta a reneszánsz és a barokk időszakában. A Madách-díjas írónő kiemeli, hogy Ovidius a magyar fordítástörténet egyik kulcsfigurája. Kivételes eset, amikor ugyanannak a műnek több magyar fordítását is ismerjük. A moralizálás módszerében viszont már eltérések mutatkoznak: míg Gyöngyösinél ez nem explicit formájú, addig a Lévai Névtelennél ez a levelekhez hozzátoldott negyedik részben valósul meg. A Gyöngyösi- fordítás esetében a latin és a magyar szöveg párhuzamosan fut egymás mellett, míg ez a széphistória esetében nem mondható el. A reneszánsz fordításban a domesztikáció sokkal erőteljesebben érvényesül, mint a barokkban. Ez adódhat a reneszánsz szerző vallástörténeti tudásának hiányosságaiból is. Nem elhanyagolandó az sem, hogy koronként változik a domesztikáció és az integráció módszertani eszköztára is. Ezekre a különbségekre és hasonlóságokra kiválóan mutat rá a szerző, annak ellenére is, hogy a verstani megfelelésekről már kevesebbet tudunk meg.

Benyovszky Krisztián tanulmányában a krimifordítás rejtelmeibe vezet be bennünket. Kérdést szegez nekünk és önmagának is: vajon a jó detektívtörténet esetében mennyire fontos a fordítás maga? Egyetérthetünk azzal a megállapításával, hogy a szemantikus olvasáskor nem zavaróak a szöveg esetleges nyelvi egyenetlenségei, hiszen az olvasó figyelme a cselekményre van „beállítva”. A bűntény megfejtése a szövegben működő jelrendszer kibontásában rejlik. Megválaszolja azon kérdést is, hogy a krimifordítónak milyen elvárásoknak kell eleget tennie. Egyetérthetünk azzal az érvelésével, hogy a fordítónak ügyelnie kell arra, hogy ne áruljon el többet, mint amit az eredeti előirányoz. Vigyáznia kell tehát arra, nehogy elszólja magát. A címadási szokások fontosak, hiszen a címek jelölő-helyettesítő és értelmező funkciót töltenek be. A következő regények fordításait elemzi: Lord Eggware Dies, Peril at End House, Death in the Clouds, Evil Under the Sun, Ten Little Niggers, Hickory, Dickory, Dock, Dumb Wittness. Benyovszky értelmezésében is fontos a cím, hiszen funkcióval bír az előrevetítés és az elváráskeltés terén is. Németh Zoltán tanulmányában az „eredeti” és a „fordítás” határeseteit boncolgatja. Egyszerűbben fogalmazva, a kortárs magyar irodalomban nagyon sok az olyan szöveg, amely a „saját” és az „idegen”, valamint az „eredeti” és „átirat” közötti határokat próbálja fellazítani. Példaként hozza fel Csehy Zoltán Hárman az ágyban című fordításkötetét és az abban található Catullus-verseket. A saját és az idegen kontradiktórikus természete fedezhető fel Kovács András Ferenc Hazatérés Hellászból című verseskötetében is. Parti Nagy Lajos életművében is fontos ennek a kettősségnek a kontextusa. Összességében megállapítja, hogy három eset állhat föl: vagy az idegen szöveg fordítását saját neve alatt mint saját művét közli a szerző, vagy a forrásnyelvi szöveg alapján készített nem fordítás jellegű célnyelvi szövegnek a forrásnyelvi szöveg szerzői neve alatt történő közléséről van szó. A harmadik eset az, amikor a célnyelvre fordított szöveg közlése egyszer a fordító neve alatt, másszor a forrásnyelvi szerző neve alatt történik.

Simona Kolmanová írásában azt vizsgálja, hogy milyen magyar eredetű módosítások, adaptációk és plágiumok honosodtak meg a 19. század második felében a cseh irodalomban, és ezek a fordítási hagyományok miképpen illeszkedtek be a cseh kultúrkörbe. Kutatásaiból kiindulva egyértelmű, hogy az 1860-as évektől szép számban fordították magyar írók műveit. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Károly és Garay János azok, akikkel a leggyakrabban találkozunk. A tanulmány elsősorban Petőfinek és Jókainak szentel nagyobb figyelmet. Megállapítható, hogy a cseh fordítók az adott cseh társadalmi és politikai helyzetnek megfelelően jártak el: az esztétikai szempontot az eszmeinek vetették alá.

Csehy Zoltán tanulmányának címe: Szöktetés egy másik nyelvbe – két italianofil kritikai reflexió. A szerző két regényt és azok fordítását elemzi. Az egyik Mizser Attila Szöktetés egy zsúfolt területre című, a Kalligram gondozásában 2005-ben megjelent regénye, amelynek megjelent az olasz fordítása is Monica Savoia tollából Fuga verso un area affollata címmel. A másik Pasolini két korai kisregénye, az Amado mio és a Tisztátalan cselekedetek. A két kiváló kisregényt Preszler Ágnes avatott magyarításában élvezhetjük. Egyik fordítás megjelenése sem volt botrányoktól mentes, mindkettő vegyes kritikai fogadtatásban részesült. Csehy mindkét kisregényt nagyon alapos elemzésnek veti alá. Benő Attila értekezésében a versfordítás lehetőségeit tárja az olvasó elé. A fordíthatóság és a fordíthatatlanság kérdése is izgatja. Balázs F. Attila két, román versfordításokat tartalmazó kötetét, a Szabadulás a gettóból. Műfordítások a kortárs román költészetből és az Egy zacskó cseresznye. Kortárs román költők Balázs F. Attila fordításában című szövegegyütteseket veszi górcső alá. Mindkét kötetben kortárs román költők verseit olvashatjuk magyarul. A szerző annak az általános igazságnak ad hangot, hogy érdemes verset fordítani a fordíthatatlanság gondolatának önkéntelen jelenléte ellenére is.

Heltai Pál tanulmányában a lexikai átváltási műveleteket elemzi irodalmi- és szakfordításokban. Szövege elején olyan fordítástudományi fogalmakat tisztáz, mint fordítás és szakfordítás, a fordítás mint prototípus-fogalom, poétikai és tudományos kommunikáció. Az irodalmi szövegek esetében a fordítás nem világos, mert az eredeti szöveg sem az. A szakfordítás esetében a tartalom vis�- szaadása egyértelmű és explicit. A szerző eredményeiből kitűnik, hogy az irodalmi fordítás során a fordítóknak jobban el kell térniük a szó szerinti megfeleltetéstől, mint a szakfordítóknak.

Misad Katalin a szlovákiai magyar tannyelvű alapiskolákban használt kétnyelvű szakszótárakban és szakkifejezés- gyűjteményekben található terminológiai problémákat vizsgálja. A szerző szándéka azért helyénvaló, mivel napjainkban a magyar szaknyelvi regiszterek fejlesztése a nyelvtudomány fő feladatkörét alkotja. Vizsgálja az alapiskolák alsó és felső tagozata számára előírt képes szótárakat és az ugyanebben az iskolatípusban használt szakszótárakat és szakkifejezés-gyűjteményeket is. Presinszky Károly tanulmányának címe: Változatok egy témára (Szlovák– magyar fordítói szakvizsga nyelvi produktumai). A szerző a fordítási normákkal foglalkozik. Elénk tárja a fordítói stratégiákat, a nyelvi jelenségeket a vizsgált szövegben.

Kozmács István a beszélt nyelv kihívásairól értekezik. Felteszi a kérdést, hogy mit jelent a beszélt nyelven írt irodalmi alkotás. Az antik költészetet hozza példaként, ahol komoly szerepe van a latin nyelv filológiájának. Arra a kérdésre is keresi a választ, létezik-e olyan nyelvváltozat a magyarban, mint a finnben? Ha nem, akkor lehet-e egyáltalán hűségről és pontosságról beszélni? Sándor Anna, az ismert hazai nyelvjáráskutató a nyelvjárások és fordítások viszonyát tárja fel tanulmányában. Arra keresi a választ, hogy az egyes fordítástípusokban milyen szerephez jutnak a nyelvjárások, továbbá, hogy az egyik közismert magyar regény, Móricz Zsigmond A boldog ember című műve nyelvjárási hátterének fordításakor milyen stratégiát választott a szlovák fordító, valamint melyek azok az adattárak, melyek a fordítók rendelkezésére állnak a magyar és a szlovák nyelvjárások kutatásában. Menyhárt József Blogolok, tehát vagyok… című tanulmányában a mai kor egy érdekes és újszerű nyelvészeti kihívására, a blogolásra hívja fel a figyelmet. Pontosan meghatározza a weblog fogalmát, műfajilag is körülhatárolja, blogokról és bloggerekről beszél. Érdekes tipológiát állít föl, elemzi a blog funkcióját. Összegzi a blogírás általános jegyeit, s rámutat a blogbárók jelenségére. Bauko János tanulmányában a szlovák tannyelvű iskolákban használatos magyar személyneveket teszi vizsgálódásának tárgyává. A szerző a szlovákiai magyar névtan egyik preferált kutatási területén elért eredményeiről ad számot, élve a témában rejlő kiaknázatlan lehetőségekkel. D udás Klára írásában összeveti a magyar és az angol frazémákat. Tisztázza a frazéma fogalmát, bővebben ír a frazeologizmusok lefordíthatóságáról, a frazémák közt fellelhető azonosságok okairól, számba veszi az eltérések gyakoriságát is.

A tanulmánykötet tizenhét szerzője a népek, kultúrák, nyelvek közötti viszonyokat járja körül, helyesen rámutatva a legújabb irodalomtudományi és nyelvészeti feladatokra, kihívásokra.

(Bárczi Zsófia – Vančoné Kremmer Ildikó [szerk.]: Margó. Írások a fordításról és a kétnyelvűségről. AB-ART, Ekecs, 2010, 231 oldal, 7,14 €/1900 Ft)