Grendel Lajos: Az utolsló reggelen

Ma egy ilyen nap van, gondolta Noszlopy, holnap már más lesz, Szmirnov folytatja útját Bécsbe, Noszlopy visszatér a Piroska nénihez, aki rendszerint, ha felkel, és egy órát ránctalanít, olyan friss, mintha évtizedekkel fiatalabb lenne. Minden hamis, gondolta Noszlopy, ha valódi lenne, meg is bolondulna tőle az ember.

Szmirnov viszont nem volt álmos, úgyhogy bajosnak ígérkezett az elalvás. Különben is, a társalgó elég messze volt a szobájától, odakint denevérek surrogtak, ilyenkor hallani lehet, ahogy szárnyukkal megérintik az ablakot. De Szmirnov leintette. Legföljebb bogár mászik a falon, a denevérek már mély álmukat alusszák. Ősz van, közeleg a tél, és a fűtést is bekapcsolták. Nincs belőle semmi, Noszlopy, állapította meg csalódva, tulajdonképpen mit akar itt tőlem? Szmirnov most fapofát vett föl, hogy a hétszentséges jóisten sem tudja, mit akar. Jó időbe telt, míg végre megkérdezte:

– És ezzel vége lett a kapcsolatotoknak?

– Fenét lett vége – kerekedett felül az indulat Noszlopyban. – Máig is levelezünk.

– Ühüm.

– Ha feleségül akarom venni, menjek New Yorkba.

– És miért nem utaztál el New Yorkba? Csak nem a költségek miatt? Félsz, hogy leesel a repülőről? – kérdezte gúnyosan.

De ez jóval bonyolultabb volt, illetve ő volt az, aki túlbonyolította. A csodálatos pillanat, ha úgy tetszik, elmúlt. Gabiból nem szeretett ki, sőt, ugyanúgy szerette, mint azelőtt. De ahhoz, hogy New Yorkba repüljön megházasodni? Húsz évvel ezelőtt talán… És mit csináljon ő New Yorkban? Nézze a négy falat? Persze Gabit szerette, és egyáltalán nem számított, hogy nincs vele, mert úgy volt, hogy nem másnapos a szerelem. Másképpen állt volna a helyzet, ha ott talált volna valakit. Akkor megzabálta volna a féltékenység. Persze arra is gondolt, hogy van valakije, a legkönnyebb eltitkolni az ilyesmit, ha több ezer mérföld a távolság kettejük között. De minden hónapban írt egy levelet, és ez megnyugtatta. Úgy döntött, ha visszajön, házasság nélkül is jól megélnek.

„Igen. Ezt jól elterveztem. Biztos, hogy ő is örült volna neki. Csak hát messze volt.”

Úgy határozott, hogy szeretni fogja, és a legcsekélyebb kétség sem merült fel a szerelme iránt. Az árulás lett volna. Csak amikor teltek-múltak az évek, és a viszontlátás reménye egyre halványabbá vált, győzött benne az akarat, hogy nem állt meg az élet, és úgy eliramlik, hogy észre sem veszi. Csak ekkor költözött bele a kétség, hogy amit tesz, nem helyesen teszi. Lelkifurdalása volt, méghozzá nagyon erős, mintha a mellén dörömbölt volna egy ember, és majdnem szétszakította volna őt. De egy év múlva, két év múlva ez is elcsendesedett. Ekkor el akarta pusztítani Gabit. Nem válaszolt a leveleire, mintha Gabi sosem létezett volna. Felbontatlanul hevert vagy fél évig az előszoba sarkában egy fonott széken, amelyet ő használt gyakrabban. És a második év hajnalán megesküdött, hogy soha nem ül bele a székbe, amíg Gabi vissza nem tér. De fél év után föladta a harcot.

Elolvasta a leveleket. Csupa szemrehányás volt bennük, öngyilkossággal fenyegetődzés, betegség (már egy hete nem tudok fölkelni!), reuma – én azért is fogok írni, ha beleszakad a szívem, akkor is. Gabi fárasztó volt, de kitartó. Ismét sikerült fölpiszkálnia a lelkifurdalást, de már nem olyan erővel, mint azelőtt. Noszlopy gyanút fogott, hogy csak ötven százalék igaz a szerelemből, a maradék ötven szemkápráztatás.

– Az öregedés ragályos – tette hozza nevetve, mintha ő mégsem öregedne. – Milyen jó visszaforgatni az időt, legalábbis képzeletben. Többet úgysem tehetünk.

– Engem sosem foglalkoztat az öregség. Alávalónak találom és megalázónak. Ha egy ember tényleg megöregedett, akkor haljon meg inkább… Ezt nem rád gondolom – tette hozzá félig komolyan.

– Még egyszer mondom: nem akarom megérni!

Szmirnov bólintott, jobban mondva bólintásra állt a feje, miközben már egészen másról gondolkozott.

– Tudod, elmegyek, és soha többé nem látsz. Fél év múlva álom lesz az egész.

Sőt! Lehet, hogy már holnap is álom lesz. Mindig egy kicsit álmodunk, de a valóság felébreszt – mondta nosztalgikusan. – És Pityu hogy kapott agyvérzést? Hiszen tele volt tervekkel.

Noszlopy eleinte nem tartotta túlságosan fontosnak az ügyet. Egyet s mást tudott a házasságról, és lebecsülte Pityut. Az más kérdés, hogy alaposan megbánta.

– Csak akkor értettem meg, amikor már nem tudott beszélni. Így hát a legcsekélyebb dunsztom sincs róla, hogy valóban megismertem. Az egész élet legföljebb találgatás.

Behunyt szemmel tíz pontot találni. – Furcsán nevetett, amiből nem hiányzott a tréfálkozás sem.

Tudod, gondolta Noszlopy, minden másképpen van a te számításod szerint. Te hiába beszélsz magyarul, oroszul, vagy elölről és hátulról is, nem és nem tudsz meggyőzni, mert erről nem tehetsz. Te erre azt mondhatod, hogy a vízbe fúlt nőnek megszűnik a nemzetisége, és igazad is van. Mármint a halálban! Amíg viszont él, minden tekintetben, legyen az bárki, Pityu vagy egy idegen, az „ő” minden tekintetben ellentmondásos és szövevényes. Csak én vagy te gondolod azt, hogy nem, hagyjanak engemet békén.

És békén is hagynak, legalábbis egy időre. Mert előbb vagy utóbb eljön az elszámolás ideje. És mindegy, hogy szelíden és simogatva küldenek a fenébe, vagy jókora rúgással. Aztán már mindegy!

Hát, sajnos, nem ilyen volt a szerencséje Pityunak. Okos gyerek volt, csak, lustaságból vagy illúziói voltak, nem tudja Noszlopy, de minduntalan későn kapcsolt. Mire begyújtott a motorja, hát a türelmetlen fajta ember feladta, és másik motort vett. „Az asszonynak ez a jó” – mondta, és keserűségében elnevette magát. Nem tanult semmiből, főleg az első házasságából nem. Hosszú ideig sejtette, hogy valami nincs rendben, de a sejtést bezárta vaslakattal. Az esküvő után, amit Pozsonyban tartottak, Magyarországra költöztek, s Noszlopy ritkábban látta.

Jó házasságnak indult, minden házasság jónak indul, hogy rossz esetben csavarhúzóval vagy kalapáccsal érjen véget. A jó házasság és a kalapács között van egy vékony mezsgye. Van egy rövidebb út és egy hosszabb út. Harmadik esetként a tökéletes meghasonlás.

Nem így van? – Szmirnov bólintott. Ők a harmadik megoldást részesítették előnyben, olykor-olykor szinte az emberevésig menően. Tél is meg nyár is elmúlt, amikor Pesten találkoztam Pityuval, a kősivatag kellős közepén, egy haldokló ajtóban egy lepusztult bérház küszöbén, „azért mondom, hogy itt is ősz volt, a pergő vakolatból egy jó darabot már csak az Isten tartott, hogy a fejemre ne essen”. No, nem itt lakott Pityu, itt csak az üzlete volt, egy sötét kupacban, a Ferencváros boldogtalanabb végén, olaj, bicikliláncok, csavarhúzók és többszöri beázástól masszívan barna plafon ijesztően komor hátterével. Boldognak látszott, hogy végre meglátogatta. Erre csak később jött rá, amikor elpanaszolta, hogy nem tudja megszokni a várost, ellentétben Noémival, de ő itt született, minden kavics és kődarab beépült a szívébe, azt is tudja, hogy hol lehet a legjobb kenyeret kapni és hol vannak a legfinomabb cukrászdák a legfinomabb süteménnyel. Mindent tud, ő itt született. Noszlopy vigasztalta: ne vedd a szívedre, mi, Noszlopyak, ilyenek vagyunk, ha leszakad a Hold, hát leszakad. Az a fő, hogy nem esik bajunk. Pityu savanyúan mosolygott, „többet várt tőlem”. Kötelességem volt Noémiről érdeklődni, bár, alapjában véve, hidegen hagyott a dolog. Pityu viszont el-elandalodott.

„A második szerelem jobb-e? Nem tudok erre válaszolni. Minden az első szerint ismétlődik. Most, például, Noémi gyereket vár. Nyűgös, mintha bolhák mászkálnának benne.” Hogy hogyan gondolta ezt a bolhákkal, máig sem tudja Noszlopy. Nyilván viccnek szánta. Aztán bezárta a boltot. „Még szerencse, hogy a magam ura vagyok.

Akkor zárok be, amikor tetszik.” A sárga levelek közt, melyek mély sóhajjal váltak le a vékony derekú fákról, és lassan teljesen belepték a kavicsos útburkolatot, elindultunk a villamos felé, mely száz méterre sem volt, de tíz perc múlva sem jött közelebb. „Nem akaródzik hazamenni, de sajnos… Azt hiszem, elbúcsúzom. Én Angyalföldre megyek.

Noémi, amióta terhes, nem fogad szívesen vendégeket. Hisztizik és sír. Teljesen megváltozott.” A boldogság szerencse dolga, gondolta Noszlopy, Pityu pedig nem a szerencse fia. Valami van benne, ami irritálja őt, s ami közel hozza az agresszív nőstényeket. Szmirnov elnevette magát: – Erősen túlzol, barátom. – Hát akárhogyan is volt, mindig egy nőbe volt szerelmes, aki útbaigazítja, ha úgy tetszik, megmossa a hátát, ebédet és vacsorát főz neki, és mindig azt mondja, hogy igazad van, Pityu. Igen, a teljesítőképesség határán belül van az ilyesmi, a nők kibírják, még tetszik is nekik. Gabi nem volt ilyen. Egyszer meghívtak, hogy töltsük együtt a nyarat, Noszlopynak menni is akaródzott meg nem is. Siófokon nyaraltak, rengeteg ember volt, főleg „csávók”, kurva „csávók”, az éjszaka olyan volt, mint a nappal, bár ezeket manapság „yuppiknak” is nevezik, a csávó kifele ment a divatból. Szerencsétlen helyet választottak, Pityu is, Noémi is feszültek voltak, pedig hát a nyaralás éppen a feszültség levezetésére szolgál. „Együtt mentünk nyaralni, de a második napon megbántam, a harmadik napon komolyan fontolóra vettem, hogy hazautazom. Késő este hazafelé menet nyakamba zúdult a zivatar, ami olyan hirtelen jött, hogy alig tettem pár lépést, és bőrig áztam. Arra emlékszem, hogy intenzíven esett, a csatornák benyelték a vizet, majd egy negyedóra múlva megteltek, és most fordítva, kiokádták lassan, hömpölyögve, durcásan és vigyorogva, mint amelyek mégiscsak túljártak az eszén. Egy benzinkút mentette meg Noszlopyt. Ide nem esett be, de az út, amely ötszáz méterre volt sűrű bokrok és faházak között, attól a perctől fogva, hogy a zivatar kitört, végeláthatatlan messzinek tűnt. Húszan, huszonöten szorongtunk a világosbarna benzinkút ernyője alatt. Csapkodtak a villámok köröskörül, a mellettem lévő fehér ruhás asszony mindannyiszor összerezzent. Tizenöt percig tartott a nagy vihar, aztán hirtelen elcsendesedett, még az eső is szinte egy csapásra elállt. Ideje elindulni, gondolta Noszlopy, és egy darabig az úttesten haladt. A cukrászdasarok mögött azonban letért az úttestről, miután az út Pest fele haladt, és túl nagy kerülő lett volna, ha innen továbbmegy. Egyik pillanatról a másikra körülölelte a sötétség és a sár, s a cipője is átázott. Ide-oda csúszkált, mintha váratlanul jégre került volna, s nem tudta, hogy a sötétség miatt vagy a felnyirkosodott talaj miatt káromkodjon inkább. Hirtelen picinek érezte magát, babszemjankónak, akinek egy egész mezőn kell átcaplatnia. De a többiek is csúsztak. Nagy keservesen megtalálta Noémit.

Pityu nem volt sehol. Noémi bazmegelt. Pedig a Pityu csak elment gyufáért. De lassan már tíz perce.

„Mind ilyenek vagyto k?” – fakadt ki egy gőzvonat sebességével Noémi. – „Milyenek vagyunk?” – „Ah, mit! Ha Szlovákiában éltek, én szerényebben viselkednék. Magyarán, befognám a számat. Vagy szlovák lennék. Nem olyan nagy tragédia szlováknak lenni.” No, gondolta Noszlopy, ezt nem felejtem el sohasem. Éjnek évadján összepakolt. Halványan emlékezett rá, hogy tizenegy óra körül indul egy vonat Pestre. Noémi nem értette, vagy csak nem akarta érteni. Vörös lett, és szabadkozott. – „Most bakot lőttem?” De amúgy jól tudta, hogy nem lőtt bakot, és Noszlopy reszketett a dühtől.

„Nohát kaptam egy levelet, sok köszönet nem volt benne. Még nem is telt bele egy hét.” A posta is lassan kullog az e-mail után. A levél Pityutól jött, Noszlopy még mindig szégyelli magát miatta, holott a viszony már megint normális, ha ugyan normálisnak lehet nevezni egy olyan viszonyt, hogy az egyik beszél, a másik meg türelmesen hallgat, mert úgysem tud mást tenni. A levélről Noszlopynak lesújtó véleménye volt. Az volt a levél végén, hogy „bocsánatot kell kérned Noémitól, mert úgy megbántottad, hogy napokig sírt”. „Mit tehettem. Nem kértem bocsánatot…” Ezek után örökre megszakadt a levelezés közte és Pityu között.

– Örökre? – csóválta a fejét Szmirnov. – Szóval nem is találkoztatok utána?

– Dehogynem. A barát az barát, főleg, ha az unokatestvérem. Az idő mindent megold.

Szmirnov úgy tett, mint az a kisgyerek, aki váratlanul felébred álmából, és nem tudja, hogy hol van.

– Ezt nem értem.

Noszlopy gőgösen legyintett. Jobban mondva gőgös volt a kézmozdulata, de barátságos a hangja.

– Ez abszolút érthető. Hiszen a te orosz unokatestvéreid mások.

Szmirnov elnevette magát.

– Három van, de egyiket sem ismerem. Helyesebben, most már csak kettő.

Noszlopy majdhogynem elárulta, hogy hisz a jelekben, az elmozdult képben a szoba sarkában, az éjszakai fényben, mely másképp mutatja a tárgyakat, a három unokatestvérben, akik mégis, láthatatlanul hatást gyakorolnak Szmirnovra, anélkül, hogy ő tudna róla. Valami mindig félresiklik. És ezt meg kellett magyaráznia Szmirnovnak, hogy ne üljön úgy itt, olyan tök nyugisan, mint az ufó, mintha nem lenne probléma, holott az egész rendszer problémás. De erre az ember csak ötvenéves kora után jön rá. Lehet, hogy a három unokatestvért nem is ismeri, csupán a nevüket tudja. Nagy nemzetből hiányzik az összetartozás, gondolta Noszlopy, de azért ebben nem volt teljesen biztos. Minél kisebb a nemzet, annál nagyobb az összetartó erő benne. No, hogy úgy mondjam, ezt is cáfolni lehet. Ha úgy tetszik, nagy marhaság, a történelem nagy kópé, nincs benne annyi logika sem, mint egy holdkóros lebegéseiben. Rájössz, hogy egy csaló.

Júliusban beszélt az öreg Takáccsal utoljára. Októberben meghalt. Kevesen sírtak utána, Noszlopy csak fokozatosan jött rá, hogy tulajdonképpen egyenes ember volt. Ezért is nem szerették, meg még sok minden másért sem. Noszlopynak csak az utóbbi időben változott meg a véleménye róla. Minél jobban megszabadult a hiúságtól, annál közelebb érezte magához. Október végén, délután csöngetett be valaki hozzá. Nem, nem találok ki semmit, Szmirnov, ez az igazság, leöntve jeges colával, szóval nem találok ki semmit sem, mert ez a valóság megcsúfolása. Kezdetben nem is tudtam, hogy mit csináljak. „Gyere, mutatok valamit.” Pista volt az, már két hete otthon volt, azt hittem, hogy az apjától jött elbúcsúzni, mert az öreg kómában volt, nem is tért többé magához. De ez egy nappal a halála után volt, már úgy-ahogy rendeződtek az érzelemkitörések és a majdnem-ájulások. Már nem tért vissza, lett is volna nagy pánik. És ha úgy tetszik, kisimult Takács ábrázata, még a medvekörmök sem látszottak nagyon, mintha a gonosz is félig-meddig elhagyta volna. Szóval kopogtak, és Pisti volt az illető, és nagyon izgatott volt. Délután esett egy keveset, éppen csak hogy lemosta a járdát.

Pityu csak úgy beesett, még a sáros cipőjét sem húzta le.

– Ezt nézd! – kiáltotta, csodálkozva és felháborodottan, és az apja személyi igazolványát lobogtatta.

Noszlopy először nem értette, hogy miről is van szó.

– Nézd meg jobban!

A következő pillanat meglepetésként érte, és persze csalódásként is, de nem volt akkora a csalódása, mint Pistinek, aki még mindig nem tudott levegőhöz jutni.

– Nemzetisége szlovák?! Ez valami iszonyú félreértés lesz – konstatálta Noszlopy nyugodtan. – Az ember kiszámíthatatlan. Vannak titkok, amelyekre sosem derül fény.

Igen, ezek a titkok mégsem hagyják aludni az embert. Még beszélni sem tud rendesen, de már ott ásít a homályban az indulat, a vakság, és ki tudja, mit csinál az emberből.

Mindezt s még ki tudja, mennyi titkot vitt magával a sírba Takács. Már régen minden eldőlt, mondják, és ekkor jön rá az ember, hogy minden még homályosabb, mint valaha volt. Noszlopy másra nem tudott gondolni, mint a történelem föld alatti erőire, a földrengésre, mely évtizedekig, sőt évszázadokig vár.

– Valahogy hitelét veszti az ember. Pedig most nagyon ráférne – mondta Pisti csalódottan.

– Ah – mondta Noszlopy. – Ez egy irat. Egy fecni. Nem is gondolta komolyan az apád.

– Honnan tudod? Te, úgy látszik, mindent tudsz? – kérdezte ironikusan Pityu. – Te, mondjuk, internacionalista vagy? – kérdezte még nagyobb gúnnyal.

Ez gorombán hangzott, és nem is volt igaz. A végtelenséget lehozni a végességbe, nem orosz találmány volt, hanem, teszem azt, amerikai. A cinizmus teteje volt, az „internacionalizmus”, ahogy a fekete könyvben meg van írva. Itt nem a sárga vagy fekete, fehér vagy a barna szín dominált, ezek az emberek amúgy is színvakok. Pityu más volt, sokkal sebezhetőbb. Hozzá nem ért el az „internacionalizmus” kórja. Az első pillanatban látta, hogy szétrágja belülről. „Az ő apja, a csodálatos és ugyanakkor elviselhetetlen apja.” Noszlopy akkor még nem lakott Piroska néninél, akkor még valamivel jobban ment a dolga. Régen volt.

Hogy udvarias legyen, mert nem szabad így egyedül hagyni a barátot, ráadásul unokatestvért, elkísérte hazáig. A kapuban azonban megkérdezte, hogy hogyan tovább. Pityu habozott, hogy elárulja-e a legközelebbi lépését. Aztán úgy döntött, hogy igen.

– Nem megyek vissza. Válok.

Noszlopy ezt valahogy sejtette, de azt nem, hogy ilyen sürgős.

– De nem tudja senki sem. Még az anyám sem – vallotta be Pityu, ami arra utalt, hogy még nem döntötte el végleg, hogy elválik.

– Hm. Nem vagy már éppen fiatal.

Pityu elkeseredetten húzta el a száját:

– Mit számít az?

– Szóval Noémi válik?

– Nem. Én válok.

– Gyötrelmes lesz visszaköltözni. Ha másodszor válik el az ember, az már gyanús.

Valami nincs rendben a figura körül.

– Hogy énkörülöttem? – Pityu tényleg jóízűen kacagott. – Manapság rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen normális ember a világon. Még tőled is normálisabb vagyok.

Pár hónapba telt, hogy végül is igazat adjak neki.