Tőzsér Árpád: Horror vacui

(Naplójegyzetek 2003-ból)
4. Megrendezett tükörképek

Április 4.

Nehéz ilyen negatív reputációval élni. Tegnap Dunaszerdahelyen Cs. L. Gy., a könyve (Ezüstszalon) bemutatóján, kb. így „bókolt”: „Hát hogyan mer ez az ellenszenves, akadékoskodó Tőzsér nekem ilyen keserű dolgokat mondani! Aztán elolvastam tőled a Glosszát (értsd: a Glossza című versemet), s minden bűnöd meg van bocsátva. Aki így tud írni, annak el van nézve a fizikai léte.” – Szóval én fizikai létemben ellenszenves vagyok és bűnös. Valahogyan már a külsőmmel is. S ez ellen még csak tenni sem tudok semmit. – Ott volt Esterházy Péter is. Ő bezzeg a maga kedélyeskedő jópofaságával és csinos külsejével mindenki számára rokonszenves és ártatlan. – A fogam is fáj rendületlenül – annak sem tudok örülni, aminek pedig örülhetnék: levelet kaptam a Magvetőtől, az idei Szép versek az egész Tanulmányok költőportrékhoz című ciklusomat lehozza. (Szerk.: Keresztury Tibor.) A Bárka legújabb számában pedig ott van Polgár Anikó tanulmánya a Holan-féle Hamlet-fordításomról, Csehy Zoli dolgozata a műfordításkötetemről, plusz még az én Orbán Ottó-versem és verselemzésem. Már azt hittem, elfelejtettek a magyarországi barátaim, jókor jött volna hát a kalaplengetésük, ha a fogamon kívül bármi is érdekelni tudna. A kellemetlen és kellemetlenkedő fráter sokszor saját magának is kellemetlen.

Április 5.

Tegnap Szerdahelyen a Bonbon étteremben vacsoráztunk. Közben Kertész Imre Sorstalansága volt a beszédtéma. Esterházy Péter erősen védte, Hizsnyai Zoli támadta, így: Köves Gyuri úgy beszél, mint egy próféta vagy legalábbis kabbalista, mindent tud, nem a gyerek gondolatait mondja. Kénytelen voltam részben igazat adni Hizsnyainak. S azért csak részben, mert a kérdés kicsit bonyolultabb. Kertész nem a holokauszt tényeit (szörnyűségeit), hanem a holokauszt tényének egyfajta filozófiáját akarta megírni és írta meg, s ehhez keresett (és többé-kevésbé talált) hitelesnek tűnő helyzeteket. S a hitelesnek tűnő helyzet itt talán elégséges is (azaz elvben már a tizenöt éves fiúnak is lehetnek létmélységű gondolatai), mert a tét nem a helyzetnek (a beszélőnek), hanem a filozófiának a hitele. Annak a paradoxális-dialektikus, általában valóban nem egy tizenöt éves fiúhoz illő filozófiának a hihetősége, amely a regény befejező soraiban fogalmazódik meg: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított… Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem…” Hát ez minden, csak nem „…adott, lezárt, kész, publikusan tudható és tudott valósága a holokausztnak” (Takács Ferenc írja ezt a Sorstalanságról, Szirák Péter Kertész-könyvének apropóján). Kertész mondanivalója a holokauszt-irodalomban istenkísértés, az olvasónak eláll a lélegzete: igen, a Sorstalanság az emberről szól, akiről előre szinte sohasem tudhatunk semmit, csak utólagosan, miután már lépett valamilyen irányban. A holokauszt emberét mint olyat sem ismerhetjük előre, Köves Gyurit meg aztán végképp nem. S mindennek ellenére mégis valóban van benne valami „profetikus”, valami „vallásalapítói”, nem hozzá illő indulat: kicsit mintha a gyermek Jézus járna-kelne a könyv lapjain, a saját példázatainak megelevenedett szcenériájában. Szóval nem mindennapi mű, annyi szent. – S a történelmi referenciájával is forradalmat jelent. Olvassunk csak bele Rakovszky Zsuzsa könyvének, A kígyó árnyékának a kritikáiba! Ha ez a mai (mert nemrég megjelent), sültrealista regény jóval a Sorstalanság Nobel-díja előtt jelenik meg, feleannyi elismerést sem kap, mint így. A Sorstalanság „realizmusa” után azonban a kritikusok már óvatosabban nyilatkoznak a „valós” történetekről.

Szeged, április 11.

A szegedi dóm toronyórája minden negyed órában kongat, de olyan mélységes mélyről, mintha Heidegger lét-temporalitását jelezné. Ez persze csak egy ormótlan vicc, olyan, amilyenek akkor jutnak az ember eszébe, ha hajnali két óra van, és az istennek sem tud elaludni. Nem tudom, mi bánt. A közönség joviális, barátságos és hálás volt, mintha csupa Olasz Sándor ült volna a nézőtéren. (Aki véletlenül nem tudná: Olasz a Tiszatáj című szegedi folyóirat főszerkesztője, kitűnő ember.) Két verset, a Kódváltást és az El-nem-indulás elégiáját olvastam föl, az előbbi tele van szlovák kifejezéssel, de a szlovákul nem tudó magyar közönség előtt is sikere volt.  Ez az a vers, amelyre Tokajban Szilágyi Pista azt mondta, hogy „túl sok benne az idegenítés”. Úgy látszik, mégsem „túl sok”. Szóval Tiszatáj-díjas lettem, a szegediek velem és Simai Mihállyal ünnepelték a Költészet Napját. A Tudományos Akadémia épületében vagyok elszállásolva, nem messze tőlem a Fogadalom-templomnak is nevezett dóm, tulajdonképpen még ez is a XIX. századvég nagy építkezési lázának köszönhető, az első világháború azonban megakadályozta a  befejezését, végül 1930-ban szólalt meg benne először Európa második legnagyobb orgonája. (A legnagyobb Passauban van.) Ez az orgona olyan nagy, hogy nem tudják megszámlálni a sípjait. Legalábbis ahány turistakalauzba beleolvastam, annyiféle idevonatkozó adatot találtam. A  szélső értékek: kilenc- és tizenkétezer síp. Ennyi hang a szférákban sincs. A szegediek, mikor a dómot építették, pluszban még néhány ezer hangot is gyártottak, s hozzátették a Világmindenséghez. Maga a dóm is úgy néz ki, mintha a világ-architektúra plusza volna, minden nagy rajta, két tornya szinte kinyúlik a Teremtésből. S mindkettőn külön óra kongatja a létidőt. Lét-órák. Mikor ütnek, isten tudja, mindkettő üt-e vagy csak az egyik. Most éppen a hajnali hármat ütötték el, egybehangzón, egyetértésben. Mégiscsak meg kellene próbálkoznom az alvással.

Április 16.

Érdemes lenne megvizsgálni Shakespeare drámáiban a párhuzamos helyzeteket, az ismétlődő, azonos szerkezetű cselekményfordulatokat: Gloster úgy veti el törvényes fiát, Edgart, a törvénytelen és gonosz Edmund kedvéért (Lear király), ahogy Lear a jólelkű, tiszta szívű Cordeliát az elvetemült Goneril és Regan kedvéért; a hataloméhes Frigyes (az Ahogy tetszikben) úgy száműzi az idősebb Herceget (bátyját), ahogy Oliver az öccsét, Orlandót stb. stb., lehetne folytatni a sort. S a nagy kérdés: minek minősítse ezeket a párhuzamokat az olvasó? Mi ez? Az örök emberi tulajdonságok: a gyermeki hálátlanság és az apai vakság, valamint a gonoszsággá fajuló testvéri féltékenység érzésének az egyre mélyülő ábrázolása vagy ötlethiány, azaz egyfajta sematizmus a szerző részéről? S továbbá: „másolhatja-e” a szerző saját magát? – Van persze a „másolásnak” egy olyan foka is, ami már egyáltalán nem másolás, hanem újrateremtés. Nagyon valószínű például (bár az irodalomtörténetekben még nem olvastam róla), hogy Arany János Toldi György és Miklós alakjának és viszonyának a megformálásához Oliver és Orlando alakjából és viszonyából merített (mi több, az Ahogy tetszikben még a cseh óriásnak is megvan az előképe: Charles, a birkózóbajnok, akit Orlando végül legyőz), de ki merné ezért Aranyt epigonizmussal vádolni?! Én a shakespeare-i párhuzamos eljárásokat azzal a jelenséggel hoznám összefüggésbe, amelyet a képzőművészet elméleti irodalmában megrendezett tükörképnek neveznek. A  megrendezett tükörkép több célt is szolgálhat, a leggyakrabban megkérdőjelezi az egyidejűséget mint olyant (azt ugyanis, hogy két azonosnak tűnő helyzet vagy tárgy a valóságban is azonos lehet), de lehet az egyik tükörkép komplementere is a másiknak: bizonyos vonatkozásokban azonos a másikkal, de más vonatkozásokban kiegészíti, pontosítja emezt. Shakespeare „tükörképei” mindkét célnak megfelelnek.

Április 16.

Egy nap sem lehet örömem üröm nélkül. Az Írószövetségben megünnepeltük Grendel Lajos 55. születésnapját, köszöntőmben elmondtam, hogy ha Grendel nem létezne, akkor fel kellene találni, mert ő az a hiányzó (összekötő) láncszem a szlovákiai magyar irodalmi evolúcióban, akit az előző, idősebb s a mai, fiatalabb nemzedékek egyaránt elismernek, s aki képes egyszerre tartani a kapcsolatot a két, időben távoli szellemi tartománnyal; egy „fiatalt” a jelenlévők közül (Keserű Jóskát, a kitűnő kritikust) mindjárt karon is ragadtam, s elkalauzoltam a még távolabbi időkbe: elvittem a közeli Fő térre, s beszéltem neki a régi Pozsonyról; utána még megtartottam a délutáni óráimat. Formában voltam hát, elégedett lehettem volna magammal, ha… ha ezek után nem kellett volna vécéznem, s nem produkáltam volna megint „piros levest” (vért). Mégsem kerülhetem el hát az aranyérműtétet! De hát mi egy aranyér, mondjuk, a prosztatarákhoz képest! Telefont kaptam F. Gy.-től, Veszprémbe invitált. Mikor elmondtam neki a bajomat, azzal válaszolt, hogy neki meg két hónaponként haza kell utaznia (az USA-ba), hogy valami szerkezetet kicseréljenek a húgycsövében, s nem mondta, de éreztette, hogy prosztatarákműtét után van. Szóval hatvannyolc éves korában másnak sem fenékig tejföl az élet. F. Gy. pontosan egyidős velem, ő is 1935-ben született.

Április 17.

„Az öntudat belőlünk mind gyávát csinál” – mondja Hamlet. Milyen igaz! Ül a nagyhírű homo sapiens, az eszes és öntudatos ember a vécén, s valami elemi erejű, állati félelem fennszóval mondatja vele a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. („Nagyhírű ember!” – de hát micsoda „nagyhír” az, amit önmagáról költ az ember?! Nagyhírűek vagyunk-e vajon a természet szemében is? Meg kellene kérdezni az állatokat, a füveket, a fákat, a köveket, „nagyhírűnek” látják-e ők is a széklete fölött nyüszítő homo sapienst?) Ó, Istenem, Máriám, csak vért ne lássak!, csak vért ne! Miatyánk, Isten!, ó, Mária, malaszttal teljes!, adjátok meg nekem a tiszta, vértelen széklet örömét! – Az ima, a vallás a félelem elemi erejéből, süvítéséből született: a búcsújárók siránkozó imája és az állat halál előtti nyüszítése között ilyen szempontból alig van különbség. Esetleg annyi, hogy az állat csak közvetlen a halála előtt nyüszít, az ember viszont az egész életét átnyüszíti, állandóan halál előtt érzi magát. Az öntudat, a halálunk tudata valamennyiünkből gyávát csinál. – Felébredtem, szokás szerint hajnali fél négykor, s a tegnapi fájdalmakra és a vér rettenetére emlékezve, rám tört a rémület. A szívem ki akart ugrani a torkomból, nem tudtam úgy fordulni, hogy ne érezzem a lábujjamban is a zakatoló, vágtázó „ütenyemet” (pulzusomat). Kitapogatóztam a vécére, s ott kitört belőlem az üvöltő ima. De dolgom végeztével milyen gyorsan elcsitultam, s elcsitult a szívem is! A szívem szinte hamarabb tudta, mint az „öntudatom”, hogy a „harag napja” megint elnapoltatott; csak az este behelyezett Faktu (végbélkúp) jött ki belőlem, fehéren, vértelenül, s  közben fájdalmat sem éreztem. – Nem vagyok modern ember! Félek a túlvilágtól. Természetesen nem a végítélettől, nem a pokoltól, ördögöktől és a hasonló mesebeli minőségektől, hanem a „halál utáni valamitől – a nem ismert tartománytól, melyből nem tér meg utazó”. A modern embernek sikerült elnyomnia magában a halálfélelmet: nem imádkozik, nem féli az ismeretlent, kiiktatta magából a bizonytalan rettenetét. Hitelt adott az ateizmusnak és materializmusnak: a halál után nincs semmi, az „öntudat” megszűnik, mintha sohasem lett volna. Hihető ez? Nem az a „halál utáni egyfajta élet” a valószínűbb, amit Umberto Eco hiposztazált Carlo Maria Martini milánói érsekkel való vitája során: „Valahol a világűr mélységeiben lehet valami, amit megélt életünk elemei alkotnak: emlékek, gyötrő lelkiismeret-furdalások, szenvedélyek és szerelmek.” Nekem ez a „metafizika” tűnik valószínűbbnek, az én öntudatom nem tud „Semmit” képzelni. S ráadásul én nem helyezném ezt a tartományt nagyon messze, a „világűr mélységeibe”, itt maradunk érzelmeinkkel a halálunk után az ismert köveinkben, fáinkban, hegyeinkben, s a „megélt életünk elemei” közül valószínűleg éppen a félelem lesz a domináns bennük. Hajnali fél négykor az egész kozmosz tele van félelemmel.

Április 20.

Mintha csak a legutóbbi bejegyzésem folytatását hallanám! A rádióban valaki azt mondja, hogy a szocializmus éveiben egy elméleti, a rendszerváltás után pedig egy gyakorlati ateizmus uralkodott el a magyar közéletben és fejekben. Meg hogy Jézus és a kereszténység radikálisan szembefordult Mózes Istenével, az Újszövetség egyenesen tagadása az Ószövetségnek. Mózes és az Ószövetség Istene érdekközpontú, önző, anyagias és szeretet nélküli, Jézus Krisztusé és az Újszövetségé önzetlen, a szellemi-erkölcsi értéket és a szeretetet központba állító. – A szembenállás a két Szövetség között szerintem is nyilvánvaló, de van azért kontinuitás is: a kereszténység a Krisztus utáni századokban nem Mózessel és Izraellel küzd elsősorban, hanem a sokistenhívő Rómával. A kereszténység monoteizmusa mindenképpen ószövetségi eredetű. De nagyrészt az Ószövetségből való az Újszövetségnek a példázati anyaga is, gyakoriak benne a hivatkozások az ószövetségi prófétákra, történetekre stb. Az Újszövetség az Ószövetségnek afféle „fölülírása”, mondhatnánk mai irodalomelméleti kifejezéssel. S ez a „fölülírás” körülbelül annyit jelent, hogy zsidó-keresztény kulturális hagyományról lehet beszélni, de például zsidó-keresztény erkölcsről vagy valamiféle zsidó-keresztény „paradigmáról” már bajosan.