Magowa: Pont

Ez itt a képen én vagyok, éppen  reágyújtottam egy cigarettára (fumáre), tele volt már a tököm  mindennel,  kijöttem hát levegőzni  picit, ez van. Az  ott mellettem a kutyám, úgy hívják: Pont, ő is nagyon vágyakozott már ki a szabadba, szaladgálni kicsit, meg minden, hát legyen, mondtam, de most csak áll itt mellettem, néz balfaszul, nem tudja, mi az ábra. Azért ez a név, mert akad rajta néhány ilyen pontszerűség, kisebb-nagyobb  foltok, pöttyök, van rajta pár ilyen, de Foltnak vagy Pöttynek mégsem hívhatom, az olyan hülyén hangzana. Pont egyébként fehér boxer, ráadásul süket is, már így született, süketen, azt mondják, a fehér boxerek sokszor süketek, de hogy Pont azért süket-e, mert fehér, vagy azért fehér, mert süket, azt nem tudom. Végül is, mindegy, így is, úgy is szeretem ezt a kutyát, persze van, hogy értetlen, mint egy ló, meg csökönyös, mint egy szamár, olyankor ugye nem szeretem, olyankor a pokolba kívánnám a legszívesebben, de hamar lenyugszom (fumáre), onnantól meg minden rendben. így  megy  ez napról napra, kijövünk  a Morva-partra,  aztán hazamegyünk, mert sok dolgom van még, például, és fázom is kicsit már, de jövünk majd újra, ne félj, jövünk még, szóval, jók legyetek, további szép napot.

Pont és én amúgy egy távoli naprendszerből jöttünk ide űrhajóval, eredetileg nem ez volt a cél, hogy pontosan mi volt a cél, arra már nem emlékszem, lényeg, hogy amíg én aludtam, addig Pont megrágta a navigációs pultot, biztos éhes volt, vagy unatkozott, vagy mindkettő, mert Pont mindig éhes, és mindig csak a hülyeségen jár az esze, szóval, mikor felébredtem, láttam, hogy jó nagy felfordulást csinált, és már tudtam, hogy minden elment a pocsékba (fumáre). Egyébként abból a távoli naprendszerből azért kellett eljönnünk, mert én és Pont az ottani társadalom számára teljesen fölöslegesnek és haszontalannak bizonyultunk, így felraktak minket a hajóra, és kilőttek az űrbe, hogy hát próbáljunk szerencsét, minket ugyan korlátozni senki nem akar. Szóval, itt szálltunk le, illetve itt kellett leszállnunk, mivel időközben a benzinünk is elfogyott, lehet, hogy Pont azt a vezetéket is megrágta, nem tudom, lényeg, hogy egy ideje már itt vagyunk, ki-kijárogatunk, sétálni, szaladgálni, ventilálni (fumáre), de ezt már mondtam.

Munkám jelenleg a következő: verset, prózát fordítok magyarból, minden, ami magyar irodalom, ezt találtam itt magamnak, nem akkora gáz, mint gondolnád, vannak fényesebb pillanatok is, de ez a Márai-regény, például, amin most dolgozok, hát ez egy katasztrófa, ilyeneket ír, hogy „a színes talpas poharakban sötétvörös burgundi piroslott”, meg hasonlók, mit mondjak, kellett ez nekem, tudom. Két dolog miatt vállaltam el, egy, mert éppen nem volt más, kettő, mert a Márai is ugyanolyan balfaszul tud nézni, mint Pont. és neki is kockafeje van, bár Pontnak inkább vödörfeje van, kölyökkutya korában viszont még kockafeje volt, és akkor úgy hívtam: Pont, a kockafejű, most viszont már a vödörfejével jön vajas kenyeret koldulni: odasompolyogni, leülni, vödörfejet lábamra rakni, nyáladzani, nézni. Tudja, hogy nem kap, soha nem kap, na jó, néha kap, tudja, hogy néha kap, az utolsó falatot szinte mindig megkapja, hát ezért a nézni-nyáladzani, de a Márai Sanyika például hiába jönne nekem vajas kenyeret koldulni vagy nézni- nyáladzani, neki nem adnék semmit, aki ilyeneket ír, hogy „a színes talpas poharakban sötétvörös burgundi piroslott”, az ne jöjjön vajas kenyeret koldulni, és kész.

Tóth Krisztát is fordítottam már, a verseit, főleg, azzal is megszenvedtem rendesen, de azt a munkát szerettem, és az azért is tetszett jobban, mert a Tóth Kriszta egy nő, és egy nő lelkivilága közelebb áll hozzám, mint mondjuk a Márai Sanyikáé. Persze az is igaz, hogy a Márai Sanyika sokkal jobban hasonlít Pontra, és a Tóth Kriszta legfeljebb egy ortodox barna boxer lehetne csak, fehér soha, süket fehér meg aztán pláne nem, s miután egy beszélgetős esten személyesen is találkoztam vele, rájöttem, hogy tulajdonképpen a Tóth Kriszta még barna boxer sem lehetne, mert a Tóth Kriszta annyira nő, hogy az már szinte fáj, hogy az már szinte több a soknál. így hamar eldöntöttem, hogy Tóth Krisztát sem fogok fordítani többet, inkább megírom én a női verseket, mondanivalóm akad bőven, az űrben volt elég időm gondolkozni, csináltam is egy-két vázlatot, azokat majd kidolgozom, meg aztán formailag sem vagyok teljesen töketlen, szép, jambikus lejtésű sorokra gondolok  elsősorban, bár az ilyet errefelé olvasni sem igen tudják, mikroszkóppal diót törni, ez van, de kit érdekel, megcsinálom, orruk alá dörgölöm, oszt szevasz (fumáre).

Szóval, most itt vagyunk, egyelőre, és nem tudom, meddig maradunk, én meg Pont, mert nem olyan jó itt, ami azt illeti, persze nem is annyira szar, hogy ne lehessen kibír- ni, a barna ötven árnyalata, mondjuk, de az igazság az, hogy kicsit már mehetnékünk van, nekem is, Pontnak is: mennénk is, maradnánk is, de inkább mennénk, szóval, lépnénk már valamerre, el innen. Viszont az is van, hogy az a fránya vezérlőpult, ami meg lett rágva, még nem lett kicserélve, illetve, amikor landoltunk anno, kicsit oda lett csapva a szekér, kicsit meg lett nyomva  a kasztni, ergo: nem tudom, ha rástartolnék, beindulna-e ez az ócskavasrakás. Amúgy itt rejtettem el a Morva-parton  egy lepattant őrház mögött, viszonylag biztonságos hely, de előbb-utóbb felfedezik majd a hajlék- talanok, és beköltöznek, ami megint nem olyan nagy baj, mert a hajléktalanok között mindig akad egy ügyes szerelő vagy szerszámlakatos, s ha megkérem rá, nyilván szívesen megbütyköli majd a hajót. S hogy akkor mi lesz? Akkor az lesz, hogy megyünk majd egy kört (fumáre): télen Tátra, nyáron Balcsi, no nem a füredi fordítóházra gondolok, természetesen, hogy egész álló nap a Rácz Péter savanyú pofáját bámuljam, azt még egyszer nem, de Kenese, mondjuk, Kenese az már zsoké.