Polgár Anikó: Börtönök, szobák, függönyök (Sofi Oksanen két regényéről)

Ha egy pók egy szilárd pontról leveti magát következményeibe – írja Søren Kierkegaard –, folyton csak üres teret fog maga előtt látni, melyben lehetetlen szilárdan megvetnie lábát, ha mégoly jól szétterpeszkedik is.” A finn Sofi Oksanen regényeinek hősei a történelem vagy a személyes családi múlt szilárd pontjairól rugaszkodnak el, mozdulataikat, viselkedésüket mindig valami mögöttes irányítja, s a biztosat, a szilárdat maguk mögött hagyva a lét elviselhetetlenségének tragikumával szembesülnek.

Az írónő nézőpontja alapvetően tragikus, még ha ez a tragikum szatirikus látásmóddal és iróniával is társul: ezt nem csak eddigi főműve, a Puhdistus (Tisztogatás) című tragédia s a tragédia nyomán született nagy sikerű regény, hanem a nemrégiben magyarul is megjelentetett két korábbi Oksanen-mű is mutatja.

ROKONOK A HATÁR TúLFELÉN

Az evészavarokban mutatkozó családi traumák tragikumának érzékeltetése a testét az állandó habzsolások és a társsá, sőt felsőbbrendű életvezetővé vált („az én Uram” megnevezéssel illetett), rutinosan, művileg előhívott hányások révén állandó karcsú- ságban tartó lány életvitelének, gondolkodásmódjának ironikusan többértelmű be- mutatásával ötvöződik Sofi Oksanen első regényében, a magyarul Pap éva fordításában megjelent Sztálin teheneiben. A finn felsőbbrendűség és az észt alárendeltség kérdése a műben az észt–orosz azonosítás révén s az orosz lányokhoz kötődő sztereotípiák folyományaként szexuális töltetet kap. Látszat és elkendőzés a narrátor-főszerep- lő felfogásában fontosabb, mint a valóság, nem az a lényeges, mik vagyunk, hanem hogy minek látszódunk, az ember megítélése pedig – bár külső tényezők befolyásolják, nem eleve adott, hanem a megjelenés, a viselkedés és a nyelvi megnyilatkozás révén alakítható és befolyásolható. „Megértettem persze, hogy ha félvérűségem kiderülne, akkor csak azért akarnának engem, mert ruszki szajha vagyok, vagy ha nem akarnának, akkor azért nem, mert ruszki szajha vagyok, szaftos kis orosz pina. így mond- ta anya. Másként viselkednének velem az emberek, ha tudnák, másként bánnának velem, más történeteket mesélnének, más dolgokról faggatnának” (60–61.) – mondja az írónőhöz hasonlóan észt anyától, finn apától származó főszereplő.

Az alárendeltség más viszonylatokban (szovjet és észt, férfi és nő) még sarkítottabban ütközik ki. A magyar olvasó több szem- pontból is rokonnak érezheti Oksanen világát: egyrészt a finn–észt tematika, másrészt a Szovjetuniótól való függőség még nem is olyan távoli (bár a fiatal olvasóktól már csak bizonyos távlatból látott) korszakának festése révén. A szlovákiai magyar olvasó pedig még eggyel több rokon vonást találhat a regényben: a kisebbségi és többségi nemzet viszonyának, a többséghez való, önfeladással járó igazodásnak ironikus-bravúros be- mutatását.

Az egyéni tapasztalat könnyedén billen át az általánosba és  fordítva: „Anna világában továbbhaladni sehol nem lehet. A továbbhaladáshoz sorba kell állni, mindenütt sorba állni és várakozni…” (77. old.). A bulimia a gyerekkori problémák felnőttkori látszatmegoldása. A szülők, illetve az anya által belenevelt traumákat a gyerek sajátja- ként éli meg, s még felfokozottabban, mint a felnőtt, hiszen az okait nem érti. Az elfojtott lelki gondok látható jele a  táplálkozás: az evés a lélek tükre. Az egyéni (és kiemelten elsősorban női) traumák – mintegy szimptomatikusan – a társadalmiakból adódnak. A szovjet megszállás ellen az erdőbe rejtő- ző észt ellenállók feleségeinek, a nagymamáknak a generációja a Szibériába való elhurcoltatás rémének árnyékában a kényszerű, ám egy magasztosabb cél érdekében elviselt magány, a leleplezéstől való állandó félelem és az ehhez kapcsolódó szükségszerű  gyanakvás szorításában edződött meg. A szülőktől tanult éberséggel továbbra is állandóan résen levő, a szocializmus és a szovjet–észt alárendeltség hálójában ügyeskedő-lavírozó, a kétpólusú világ nehezen átjárható kapuit át- meg átlépő anyák generációja az érzelmi viharok között a gyakorlati megoldásokat nem közvetítő családi és nemzeti hagyományba próbál kapaszkodni, a valós problémák elől a múltidézésbe menekülve. Az állandóan pakoló, csomagoló, sokféle elvárásnak megfelelni próbáló anyák, feleségek mozdulatai hasonlók, ész- járásuk, elővigyázatosságuk mintegy generációról generációra öröklődik, a heroizmus viszont mindig egy-egy fokkal alábbhagy: az erdőben bujkáló férjeknek titokban élelmet csempésző asszonyok hősies élet- és nemzetmentő gesztusai a  keleti blokkban pult alatt árulandó, nyugati divatos ruhákat, cipőket és parfümöket a határon átcsempésző, majd ezekkel üzletelő nők viselkedése révén ha nem is parodizálódnak, minden- esetre lassan és biztosan lefokozódnak. Az antiklimax lefelé vezető harmadik lépcsőfoka a legfiatalabb, a társadalmi eseményekkel még csak sodródó, azokat látókörükbe csak a szülőkhöz, nagyszülőkhöz fűződő érzelmi viszony révén beengedő, kamaszosan az önmegvalósításra koncentráló generáció. A női önmegvalósítás legfontosabb színtere az evéssel, öltözködéssel, kozmetikával alakítható, uralható test, melynek felértékelése az alapvető testi szükségleteket is nagy nehézségek árán bebiztosító, önfeláldozó lelki heroizmus lefokozódásával ellentétes előjelű. A fokozás, illetve lefokozás mellett Oksanen másik kedvenc alakzata az ellentét, mely nemcsak kódoltan jelenik meg, az egyes különböző történelmi korokat ellentétes elő- jellel megjelenítő fejezettöredékek egymás mellé állításával, hanem a szövegértelmezések irányát mintegy előre megszabó magyarázatok beiktatásában is: „A terapeutám szerint rémesen kellett éreznem magam amiatt, hogy rokonaim a határ túlfelén kénytelenek voltak üres pultok előtt sorban állni, mi- közben nekem minden megadatott” (341);

„A Szovjetúnió bizonytalan élelmiszer- gazdaságával kapcsolatban sem jutott soha eszembe, hogy én mennyit eszem, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőlem, hogy emiatt mekkora bűntudatom van. Soha nem volt lelkiismeret-furdalásom a vécébe ontott sok-sok kiló kenyér és tucatnyi fánk miatt” (341.). A bulimia és anorexia tüneteit egyaránt mutató trend-betegségben szenvedő Anna életsorsának szembeállítása a Szibériában éhező rokonok sorsával túlságosan egyértelmű allegóriákhoz vezet (Sztálin te- henei allegorikusan a keleti blokkból a nyugati világba került, s az ottani habzsolástól elhízott nőket jelentik). Az egyértelműsítés a tudatosan felvállalt ismeretterjesztő-oktató szándékkal is párhuzamos: ennek egyik megnyilvánulása, hogy a regény (mintha egyúttal a  történelembe utazók kézikönyve is kívánna leni) a történelmi hangulatot gyakran kívülről, olykor a dialógusokba beépített, olykor a narrátor szájába adott ismertetőleíró részekkel teremti meg.
Az  évszámokkal  konkrét  időhöz  kötött fejezettöredékek nem véletlenül kerülnek egymás  mellé, mint a kártyapakli jól megkevert lapjai: a sorrendet a három idősíkon   belül   a   linearitás,  egymáshoz való viszonyukban pedig a gradáció vagy az ellentét határozza meg. Az ellentétek mellett erős a paralelizmusok szerepe is a nyugati-keleti világ, a múlt és a jelen viszonylatában. A szocializmus látszatvilága (Szibériában „Sztálin tehenei” tulajdonképpen kecskék) az anorexiás képzelgéssel párhuzamos (egy 45 kilós nő állandóan túlsúlyosnak képzeli magát).

A narrátor által sokat emlegetett „Anna világa” a családi emlékek mellett elsősorban a szocialista Szovjet-Észtország külföldről látható külsőségein alapszik, ezért rokona a  keleti  blokk  attribútumaihoz a  nyugati fiatalok körében divatos nosztalgián keresztül vonzódó Vilen világának (a név maga is egy ebbe a fogalomkörbe illő mozaikszó Vlagyimir Iljics Lenin nevéből). A szibériai fejezeteket, az erdei testvérek észt ellenállásáról íródott beszámolókat, a határcsempészet pszichológiájának és a rokonok közti kapcsolatokat is megfertőző állandó gya- nakvásnak a bravúros leírásait is elsekélyesítené azonban, ha Anna és Vilen világának nosztalgikus találkozását a főhős lelki eredetű problémáinak megoldásaként tálalná. A  problémák  fokozódásának  részletezése

kissé direkt módon torkollik az előremuta- tó megoldásjavaslatok felvillantásába: Anna hallgatásának feloldódása, az észt származás egyértelmű vállalása a bulimia viszonylagos gyógyulásával, az emberi kapcsolatok javu- lásával párhuzamos. A klasszikus fejlődés- regény sémáját aktuális témák (személyi- ségzavarok, lelki eredetű testi betegségek) töltik fel, látják el új energiákkal, s ez a mű sikerének és olvasottságának záloga lehet.
(Sofi Oksanen: Sztálin tehenei. Fordította Pap Éva. Budapest, 2011, Scolar, 448 oldal, 3450 Ft )

HANGOK EGY üRES HÁZBóL

Oksanen második regényének, a magyarul Bába Laura fordításában megjelent Baby Jane-nek az olvasásakor egy gyilkosság elő- szobájában vagyunk, tele baljós sejtésekkel, anélkül, hogy bármit is tisztán látnánk. Csak egy korábban aktív közösségi életet élő, a társaság középpontjának számító leszbikus lány, Kormi depresszió és pánikbetegség általi fokozatos leépülését érzékeljük, a célzások révén jó előre beharangozott, majd tudatosan is  tervezett öngyilkosságnak és következményeinek a  leírására számítunk. Csak a regény utolsó oldalain derül ki, hogy tulajdonképpen a narrátornak, Kormi barátnőjének börtönben írt visszaemlékezéseit tartjuk a kezünkben. Az utolsó oldalak olvastán nemcsak radikálisan átrendeződnek a viszonyok, hanem a történtek újramondása által egymásba is csúsznak a kulisszák. Nemcsak a valós börtön és a pánikbeteg, az emberektől irtózó, a lakása foglyaként élő Kormi beszűkült élettere kopírozódik egy- másra, hanem az emberi sorsok is: a Kormiéhoz hasonló depresszióban szenvedő, ártatlanul elítélt lány az utolsó mondatokkal mintegy a barátnője után indul, vagyis a történet, szinte körkörösen, újra folytató- dik. A narrátor helyzete (ha nem is bűnös- ség, mindenesetre valamiféle bűnrészesség okán érzett lelkiismeret-furdalás, a meghalt szerelmét idéző nosztalgikus ábrándozás) indokolja az érzelmesebb részek és önelem- ző reflexiók váltakozását. A mesélő hangjá- nak, nyelvének lendülete van: valóban olyan érezhető erő ez, mint az utolsó mondat költői zárlatában említett hideg szél ereje, mely
„a nikotintól elsárgult régi fényképen” fúj, s melyet a befogadók (a fénykép nézői) saját bőrükön éreznek. Maga a szél nemcsak érzelmi viharok előjele, hanem közvetítő is a börtön zártsága és a kirekesztett külvilág között. Nem véletlen, hogy Kormi utólag börtönként értelmezett lakásának ablaka (ahogy ezt már a regény első oldalán meg- tudjuk) évszaktól függetlenül mindig nyitva állt, „még ha télen beesett is a hó az ablakon” (9.). A kintről a szobába beeső hó vagy a befújó szél a bezártság elleni merénylet, az intimitás megzavarása, olyan, mint egy váratlan vendég vagy betolakodó érkezése. Ezért látta a vitatkozást követő késelés után a ház közös erkélyére menekülő főszereplő a mentők kiérkezése vagy a szobát betöltő vér helyett csupán azt, hogy „a fekete függöny a jól ismert módon repdesett” (122.), hiszen ebben a szél által kívülről okozott mozdulatban benne van az ügyek ilyenkor szokásos intézésnek rutinja, a mentősök nyilván a lehető legszakszerűbben végzett munkájának könnyedsége, s egyben a külvilág lendületes behatolása is Kormi meglehetősen elbarikádozott magánszférájába. A szél természetes könnyedségével, ugyanakkor erőszakos lendületével jár-kel a két világ között Bossa is, Kormi régebbi barátnője, akinek kulcsa van a lakáshoz, aki Kormi bankszámláját is kezeli, aki úgy állt be „Kormi kiszolgálójának és bevásárlószatyrának” (113.), hogy látszólagos önzetlensége mögött sértődöttség és a mellőzöttség miatti bosszúvágy lapul.

A szél csak egy kiragadott elem a regény átgondolt rendszerbe illeszkedő motívumai közül: ezeknek felfejtéséhez érdemes akár egymás után többször is elolvasni ezt a remekül megszerkesztett és tudatosan komponált, első olvasásra mégis az ellenőrizhetetlenül csapongó érzelmek spontán kiáradásának tűnő művet. Fontos szerepet kapnak a hangok, a színek, s az ezekből felépülő zenei és filmes intertextusok is. A szereplők mintha bábok lennének, akik mintha csak a hallgatott zenék és nézett filmek által megadott minta szerint tudnának mozogni; hangulatukat a fejezetek élére illesztett és a szöveg folyásába itt-ott beiktatott dalszövegek és foszlányaik határozzák meg. Az egyik ilyen minta Lucy jordan, Kormi utolsó napjainak egyetlen zenei élménye, Marianne Faithfull The Ballad of Lucy Jordan című dala alapján („Az utóbbi időben nemigen hallgattam mást. Csak a Lucy jordant”, 176.), a másik a címbe is kiemelt Baby Jane, a Mi történt Baby Jane-nel? című film hőse („Bossa kedvence, nem az enyém”, 148.), melyben a betegség, ápolás, a nők közti rivalizálás, a rettegés és gyanakvás kérdései ugyanúgy kulcsszerepet kapnak, mint Oksanen regényében.

A hang nemcsak gépiesen, mindig újra felállítható hátteret biztosít, hanem az emberből magából is valami lényegeset fejez ki. Kormi  legfőbb csábereje is  a  hangjában volt, a hang nemcsak színeket, hanem ízeket, illatokat, tapintható érzeteket is tartalmazott, egy  komplex, több érzék- szervvel történő világbefogadásra csábítva hallgatóit: „Mintha az a hang sűrű kakaót inna és mandulát enne”; „Olyan volt hallgatni, mintha az ember rózsa- és liliom- szirmokkal töltött párnára hajtaná a fejét. Hangját csak a kardamom illatához lehet hasonlítani. Meg a fahéjéhoz” (11–12.). A Kormi hangjába (is) szerelmes főhős képtelen ennek a hasonlíthatatlan hangnak a helyét átvenni. A használt fehérneműkkel történő üzletelések idején kialakult munkabeosztás egy kitalált lény metonimikus részeiként ötvözi őket eggyé: „De isteni a hangja. S nekem isteni a testem. és együtt vagyunk az isteni Susana Belledujour, aki a nevét Buñuel-filmekből kapta, a bugyiját meg a H&M-ből”  (30.). Kormi betegségének egyre erősebb elhatalmasodása viszont nem Kormi hangját teszi tönkre, hanem az ő leépülését nyomon követő, az öngyilkosságban is segédkező társáét: „A hangom kong, mintha egy  üres házból szólna, és én nem abban az üres házban vagyok, hanem valahol messze onnét” (177.); „A saját hangom is csúnyának hangzott. Hiányzott belőle a fahéj és a kardamom meg a fekete- rigó éneke. Hiányzott belőle a cseresznyés szavak édessége és a vörös összes árnyalata. Hiányoztak belőle a színek. Nem akartam ilyennek hallani a hangomat. jobb volt csendben maradni” (185.).

A főhős olyannyira azonosul metonimikusan saját testével, hogy a hang, a bőr elváltozásait tartja a pusztulás legfontosabb jeleinek. Testi meghatározottságának legszembetűnőbb jegye a testápolás ki- emelt fontossága, valamint a testnek mint kenyérkereseti lehetőségnek a kezelése. Az emellett megbúvó lelki problémákat el- nyomják a nyugtatók, antidepresszánsok, az alkohol, a cigaretta és a kábítószer. Mi- vel a főhős a visszaemlékezésekben leírt történések idején is valamely szer hatása alatt állt, valósnak és igaznak feltüntetett vallomásról nem lehet szó, miközben éppen   ez  az  elbizonytalanítás  teszi  ezt a látszólag monotematikus, egy bezárt világról hírt adó könyvet végtelenül nyitottá.  „Valami ilyesmi történt újból? Valami, amire  nem  emlékeztem  pontosan? és mégis, a bensőmben egész világosan tudtam, hogy  képtelen lettem volna bármi ilyesmit tenni. Vagy  mégsem?” (192.)

– kérdezi a saját esetleges bűnrészességét boncolgató főhős, s közben egy lelki nyomozással, egy bizonyítékok nélküli, mégis valósnak tűnő eredménnyel záruló krimit is végigizgulhatunk.
A regényt az állandónak és kibékíthetetlennek tűnő dichotómiák (férfi–nő, leszbikus–hetero, pánikbeteg–egészséges, kint–bent) is szabályozzák. Az  emberek különféle kategóriákba rendeződnek, s Helsinki városnegyedei is egy-egy ember- típust képviselnek (Kaisaniemi és Kallio a melegbárok, leszbikus bulik helyszíneként a jól szituált családok lakhelyeként ismert Eirával kerül ellentétbe, 56.).

A  fordító feladatát, melyet a  sok  kor- hoz és helyhez kötött aktuális utalás erősen megnehezített, remekül teljesítette. A helyi vonatkozások  miatt  azonban  nem  ártott volna, ha a fordító megjegyzeteli a magyar szövegbe átkerült finn utalásokat, dalrész- leteket (pl. „sata salamaa iskee tulta”, 56.), hiszen  jelenlétük nem  véletlen,  ahogy  a minden bizonnyal sokkal több olvasó által megértett (ugyanakkor a szerzői lábjegyzetekben fordításban is közölt) angol dalszövegek  sem  puszta háttérzeneként szolgálnak, hanem a lírai alaphangot adják meg a szereplők kedélyállapotának jellemzéséhez. (Sofi  Oksanen:  Baby  Jane,  fordította: Bába Laura, Budapest, 2012, Scolar, 196 oldal, 3250 F)